EH 2006.1491 A szülők megromlott házassága, az elmérgesedett kapcsolat önmagában véve nevelési kötelességszegésnek nem tekinthető, nem alapozza meg a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapíthatóságát; a szülők jó viszonyának a megtartása a gyermek érdekében ugyan elvárható, de jogi kötelességgé nem tehető [Btk. 195. § (1) bek.].
A városi bíróság a 2004. október 27-én kihirdetett ítéletével, és a megyei bíróság mint másodfokú bíróság 2005. november 9-én hozott végzésével Sz. I. terheltet kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt 1 évi - végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett - börtönbüntetésre ítélte. Elrendelte a terhelt pártfogó felügyeletét. Külön magatartási szabályként írta elő, hogy köteles a pártfogó felügyelőnél kéthetente jelentkezni és beszámolni arról, hogy gyk. B. A. és B. I. közötti kapcsolattartásra a gyermeket miként készítette fel, illetve a kapcsolattartás lefolyásáról. Kötelezte a terheltet 97 076 forint bűnügyi költség megfizetésére.
A jogerős - másodfokú bíróság által nem érintett - ítéleti tényállás lényege a következő.
Sz. I. terhelt és B. I. 1985-ben kötött házasságából 1992. december 1-én született A. utónevű gyermekük. A család egy gy.-i családi házban élt. A kislány 1996 szeptemberétől óvodába járt; viszonya a szüleivel harmonikus, kiegyensúlyozott és szeretetteljes volt. A házasfelek házassága ezt követően megromlott, 1998-ban külön költöztek; eladták a családi házat és önálló ingatlanokat vásároltak.
Megegyezésük alapján a kislány az édesanyjánál maradt azzal, hogy minden második hétvégét az édesapjával fogja tölteni. B. I. ebben az időben rendszeresen találkozott gyermekével. Magával vitte őt a saját lakására, ahol a hétvégeken együtt voltak. A kislány otthonosan érezte magát az apjánál és ott is aludt. Szüleinek szétköltözése ellenére is ragaszkodott az édesapjához, szívesen volt vele.
Sz. I. 1998-ban a házasság felbontása és a közös vagyon megosztása miatt pert indított B. I. ellen. A közös vagyon megosztásáról kezdettől fogva vita volt a házastársak között; a folyamatban lévő per ideje alatt kapcsolatuk elmérgesedett. Időközben a terhelt jelentős anyagi hátrányt is elszenvedett; 1998. december 20-án már a gyermekkel együtt Gy.-ben egy egyszobás, félkomfortos, önkormányzati ún. váltó lakásban lakott.
Az apai kapcsolattartás 1999 húsvétjáig folyt zökkenőmentesen. Sz. I. - aki ekkor már kifejezetten ellenséges viszonyban volt a férjével - nem tudta elfogadni, hogy a kislány továbbra is ragaszkodik az apjához.
A gyermek ebben az időben nyugtalanul aludt, őt ezért a terhelt 1999. április 14-én gyermekpszichológushoz vitte, akinél azt a feltevését adta elő, hogy az apa a láthatások alkalmával orális aktusra kényszeríti a kislányt. A vizsgálatot azonnal megkezdték, de semmi nem támasztotta alá a szexuális traumát.
Ugyanezen a napon a terhelt B. I.-hez írt levelében a pszichológusi véleményre hivatkozva - miszerint a gyerek alvászavarainak oka "a szülők között lévő feszültség miatt elfojtott szorongás" - azt kérte, hogy csak napközben, reggel 8 óra és este 6 óra között vigye el a gyermeket.
A bírósághoz is küldött egy beadványt, amiben a kapcsolattartás korlátozását kérte úgy, hogy a gyerek ne tölthesse apjánál az éjszakát.
1999 szeptemberétől gyk. B. A. általános iskolába járt. Osztálytársaival kedves, tanórákon aktív, felkészült, jó tanuló.
A polgári perben - a gyermekelhelyezés kapcsán igazságügyi pszichológus szakértő vizsgálta meg a kislányt és a szüleihez való viszonyát. 1999. szeptember 27-én kelt véleményében a szakértő megállapította: mindkét szülő alkalmas a gyermek nevelésére. A. mindkét szülőjéhez kötődik. Az apjával való kapcsolata szoros és szeretetteljes. "A gyermek részéről van némi elutasítás az apa irányába, ami nagy valószínűséggel az anyai ráhatás következtében alakult ki. Negatív befolyásolás a gyermeket inkább az anya részéről éri, aki többször hangoztatta az apával szembeni negatív véleményét. A gyermek az anyához kötődik erősebben."
A kapcsolattartásban időközben már jelentkező problémákat B. I. jelezte a gyámhatóságnak, e miatt a terhelt 2000. február 1-jén, majd 2000. május 16-án is gyámhatósági figyelmeztetésben részesült.
2000. december 30-án a reggeli óráktól kezdve a kislány az édesapjával volt; az időjárási viszonyok miatt délután az apa lakásán nézte a televíziót. 18 óra előtt - mivel a gyereket erre az időpontra kellett visszavinnie - B. I. telefonon kérte a terheltet, járuljon hozzá, hogy a kislány a filmet végignézze. A terhelt ettől elzárkózott; a kérésre indulatosan reagált, ezért a kislányt az apa az eredeti időben visszavitte. Másnap, 2000. december 31-én, amikor ismét érte ment, a gyermek hálóingben fogadta. A terhelt pedig közölte: a kislány nem hajlandó vele elmenni, és ezt a kislány is megerősítette.
A 2000. december 30-ai eset után az apa és a gyermek közötti kapcsolattartás gyakorlatilag megszűnt.
A bíróság 2001. március 21-én kelt részítélettel a szülők házasságát jogerősen felbontotta, továbbá jogerős végzésével a peres felek között létrejött részegyezséget is jóváhagyta. Ez utóbbi értelmében B. I. minden páros héten szombaton és vasárnap 10 órától 18 óráig volt jogosult a gyermeket magával vinni. Ez vonatkozott az ünnepek másnapjára is, és megállapodtak a nyári egy, illetve a későbbiekben már két hétre szóló kapcsolattartás pontos időpontjában is.
2001. január 1-jétől, - tehát már ezt megelőzően - majd ezt követően folyamatosan az apai kapcsolattartás egyáltalán nem jött létre.
A tényállásban dátum szerint felsorolt időpontokban a kapcsolattartás rendre meghiúsult; amit B. I. a gyámhatóságnak mindig bejelentett.
A kijelölt napokon a terhelt a gyermeket az apjával való kapcsolattartásra nem készítette fel; a gyermek rendszeresen csak hálóingben volt. Ilyen alkalmakkor a terhelt anyagi követeléseket is támasztott. De előfordult, hogy nem voltak otthon, és iskolai elfoglaltságra hivatkozva is kitértek a találkozás elől.
Gyk. B. A. az apa látogatásai alkalmával úgy nyilatkozott, nem akar vele elmenni, nem akar az édesanyja távollétében vele lenni. B. I. minden a bíróság által megjelölt időpontban elment a kislányért. A találkozások annyiból álltak, hogy a gyermeke ajtót nyitott; a nyitott ajtóban üdvözlés és puszi után elfogadta azokat a kisebb ajándékokat, amiket az édesapja vitt neki, majd kijelentette, nem akar az édesapjával elmenni. B. I. ezt nem erőltette, eltávozott. Másnap, vagy a következő időpontban ugyanez ismétlődött.
B. I. 2000. szeptember és 2001 májusa között 11 alkalommal kérte a gyámhatóságtól a kapcsolattartás végrehajtását.
A gyámhatóság az érintettek meghallgatását követően megállapította, hogy a terhelt a bírósági végzésben meghatározott kapcsolattartást nem biztosította, ezért őt 2001. május 2. és 2001. május 29. közötti időben négy esetben, és egyre növekvő összegű pénzbírsággal sújtotta.
A terhelt fellebbezését a megyei gyámhivatal 2001. augusztus 7-én elutasította. Határozatának indokolásában kifejtette: a gyermek nem tudott az édesapjával kapcsolatos semmilyen negatív élményt feleleveníteni; megfelelő anyai nevelés mellett a kapcsolattartás megfelelően működne. Felhívta a terhelt figyelmét a Csjt. 92. § (1) bekezdésében előírt kötelezettségére.
A gyámhivatali eljárásban beszerzett 2001. április 2-án kelt pszichológusi vélemény a következőket tartalmazta: "a kislány jó értelmi színvonalú, enyhén szorong, jó verbális képességekkel rendelkezik. Szorongását a szülők válópere, a fölötte és miatta folyó civakodás generálja, tartósítja. Az édesapjához kötődik, édesapának szólítja, puszit ad neki, szívesen beszél a vele töltött időkről. Sajnálná, ha nem találkozhatnának. Kötődése átlagos hőfokúnak ítélhető meg."
Rögzítette a vélemény azt is, hogy a gyermeknél "az anyai nevelés negatív hatása tetten érhető, a kislány verbális közléseiben utánozza az anya által is megfogalmazott kijelentéseket, jelzőket. A gyermek ellenérzését, ambivalenciáját nagymértékben fokozzák az anya eltúlzott verbális közlései, vádaskodásai, gyanakvása az apával szemben. A gyermek érdekében áll az apával való rendszeres kapcsolattartás, érzelmi kötődéssel igényli az apát, aki támaszt jelent számára az anya mellett. Emiatt állandó konfliktusba kerül az anya viselkedése, ellenérzései, ellentétes elvárásai miatt".
A terhelt a gyámhivatali határozatot követően sem változtatott a nevelési magatartásán, melynek kifejezett célja az volt, hogy a gyermeket teljesen elszakítsa az apától ugyanekkor minél erősebb érzelmi szálakkal magához kösse.
Sz. I. a jelentős bírság hatására sem látta be, hogy nevelési kötelezettsége a kislányt érzelmileg is és fizikailag is felkészíteni a találkozásra, aminek arra kell irányulnia, hogy a gyermek-szülő kapcsolat erősödjék; a gyerek a válás miatt ne veszítse el a másik szülőjét.
A terhelt a folyamatban lévő perek ideje alatt - 1999-2001. években - is "kifejezésre juttatta és a gyermek felé közvetítette az apával való ellenérzéseit, szembenállását, vele kapcsolatos rossz véleményét, negatív értékítéletét. Gyermekébe azt nevelte bele, hogy az apától félni kell, nála nincs biztonságban, őt ellenségként kell kezelni."
Gyk. B. A. utóbb a gyámhivatal előtt már olyan nyilatkozatot tett, hogy neki nem volt szándékában (2000. december 30-án) az apa lakására menni, csak B. I. erőltette a dolgot. Ezzel a nyilatkozatával már az anyjának igyekezett megfelelni, önmagát okolta azért, hogy nem az anyja elvárásának megfelelően cselekedett.
B. I. a 2001. május 17-én benyújtott keresetében - az egyezségtől eltérően - a gyermek nála történő elhelyezését kérte. E kereseti kérelmétől - a tényállásban meg nem jelölt okból is időpontban - elállt; a bíróság az eljárást megszüntette. Pár hónappal később, 2001. augusztus 21-én büntető feljelentést tett a terhelt ellen.
A fentiekkel szemben a terhelt - egyebek mellett az apa többszöri ittasságára hivatkozva - a kapcsolattartás újraszabályozását kérte úgy, hogy az apa csak minden második szombaton - az ő jelenlétében - és csupán du. 15-17 óra között találkozhasson a kislánnyal.
A büntetőeljárás során gyk. B. A.-t ismét pszichológus szakértő vizsgálta; 2001. november 28-án kelt véleménye a következőket tartalmazta: "Sz. I. vádlott direkt módon nem neveli a lányát az apa ellen, azonban az apával szembeni bizalmatlanságát hangsúlyozza, amit a gyermek is érzékel, így az áttevődik rá. Az anya és a gyermek között szoros érzelmi kapcsolat van.
A leírtak következményeként a gyermek nem akar az apával elmenni.
A gyermek, bár verbálisan apját elutasítja, családrajza arról árulkodik, hogy apjához érzelmek kötik, de ez a valóságban nem tud realizálódni. Az anyai hatás, az anya apával szembeni viszonyulása rányomja bélyegét az apa-gyerek kapcsolatra."
A 2001. április 2-án kelt véleménnyel szemben a szakértő azt állapította meg, hogy a kislány szóban már elutasítja az apával történő kapcsolattartást.
Az apa továbbra sem tett le arról a szándékáról, hogy kislányával rendszeresen találkozzon. A kislány iskolájához fordult segítségért, melynek igazgatója a könyvtárat erre alkalmas helyként ki is jelölte.
Erre figyelemmel B. I. a bíróságtól ideiglenes intézkedésként olyan határozat hozatalát kérte, hogy heti két alkalommal 14 óra 30 perc és 16 óra 30 perc közötti időben az iskolában találkozhasson a gyermekével. A terhelt ebbe sem tudott belenyugodni, nyomban bejelentéssel élt a bírósághoz, hogy a megjelölt időpont nem alkalmas, az a lecke elkészítésének az idejére esik, továbbá 15 óra 45 perckor megy a gyermekért az iskolába, és heti két alkalommal őt különórákra is viszi.
A jogerős bírósági végzés szerinti kapcsolattartás így továbbra is csak arra korlátozódott, hogy az apa legfeljebb a nyitott lakásajtóban láthatta a kislányát, aki minden alkalommal elutasította, hogy édesapjával a lakást elhagyja.
A büntetőeljárásban a pszichológus szakértő ismételten vizsgálta a gyermeket. 2002. június 20-án kelt véleményében azt rögzítette, hogy a gyermek az apát már érzelmileg is elutasítja, a gyermek nem akar az apjával elmenni láthatásra. Az anya a magatartásával, megnyilatkozásaival a gyermeket abba az irányba viszi, melynek végeredményeként egyre inkább eltávolodik az apjától. A gyerek ugyanazt ismételgeti, amit az anya, hogy nem bízik meg apjában. A gyermek érzelmileg azonosult az anyával, így az anyai magatartás hátráltatja az apa-gyermek kapcsolat normalizálását.
"A gyermekre áttevődik a szülők megromlott viszonya, így mindkét szülőjével kapcsolatban szorongást él át. Az anya megnyilvánulásaival azt az üzenetet közvetíti felé, hogy elvesztheti a szeretetét, ha az apjával elmegy. Amíg az anya apával szembeni hozzáállása, megítélése nem változik, addig a gyermek nem lesz képes kiegyensúlyozott kapcsolatot az apával fenntartani."
A szakértő a terhelt vizsgálata során a 2002. július 1. napján kelt véleményében megállapította: "Sz. I. túlzottan érzékeny, szenzitív, énközpontú, erősen szorongó személyiség. Volt férjével szembeni feldolgozatlan konfliktusa áttevődik a gyerekkel való kapcsolatára, illetve negatív irányban befolyásolja az apa-gyerek kapcsolatot. A vádlott verbálisan ösztökéli lányát az apával való kapcsolattartásra, azonban valójában az apában nem bízik meg, nem nézné jó szemmel, ha a gyermek elmenne az apával láthatásra. A gyermek azt érzi, hogy elveszheti anyja szeretetét, ha apjával elmenne, így inkább marad."
A városi bíróság jogi álláspontjának lényege szerint a terhelt a nevelési kötelezettségét szegte meg súlyosan, amikor a gyermeket sem fizikailag, sem lelkileg nem készítette fel az apával való kapcsolattartásra; 2001. január 1-jétől szándékosan megakadályozta azt. A pszichológusi szakvéleményből kitűnően, amíg korábban a kislány derűs, nyugodt volt, és mindkét szülője felé szeretettel fordult, a "vádlott által előidézett szorongásos állapoton keresztül" az apa teljes elutasításáig jutott el. Ezzel a terhelt a gyermek "erkölcsi, értelmi fejlődését" veszélyeztette.
A védelmi fellebbezések alapján eljáró másodfokú bíróság a jogi minősítést is helyesnek találta. Azt kiegészítve kifejtette: "lépésről-lépésre nyomon követhető az apa-gyermek kapcsolat ellehetetlenülése és a gyermek állapotának romlása. Nemcsak veszélyhelyzet következett be, hanem tényleges sérelem is azáltal, hogy 2002-re a gyermek állapota annyira leromlott, hogy mindkét szülőjével kapcsolatban szorongást élt ált. Mivel a szorongás az apa és anya személyére vonatkozólag is megjelent, az anya és lánya közötti kapcsolat sem igazán harmonikus, és ez a gyermek további párkapcsolataira is rányomja bélyegét. Az a körülmény, hogy testileg fejlett, egészséges, az iskolában jól teljesít, nem jelenti azt, hogy vele minden rendben van, pszichésen is ép. E tekintetben a beszerzett szakértői vélemény teljesen aggálytalan."
A fenti jogerős határozat ellen, a Be. 416. § (1) bekezdésének a) pontjára alapozottan, a terhelt felmentése végett a meghatalmazott védő nyújtott be felülvizsgálati indítványt. Érvei szerint a terhelt bűnösségének megállapítása anyagi jogsértéssel történt, minthogy a terhére rótt bűntett törvényi tényállásának minden eleme hiányzott. Nem állapítható meg, hogy a terhelt szándékosan valósította meg a bűncselekményt, hiszen a szakvélemények szerint nem nevelte direkt módon a lányát az apa ellen; őt verbálisan ösztökélte a kapcsolattartásra, mindemellett még a felismerési képessége is korlátozott volt.
H. M. tanúvallomására utalva fejtette ki, hogy a terhelt kötelességszegést sem követett el, mert mindvégig megpróbálta a kapcsolattartást lehetővé tenni.
Az eredmény és az okozati összefüggés hiányát illetően pedig azzal érvelt, hogy a bűncselekmény megállapításához konkrét veszélyhelyzet létrejötte szükséges. Ilyet azonban a kislány osztályfőnöke, K. K. nem észlelt, hiszen a tanúvallomásában A.-t nagyon értelmes, jó tanuló, kiegyensúlyozott kislányként jellemezte. Tekintve, hogy a terhelt kötelességszegő magatartást nem tanúsított, és a konkrét veszélyhelyzet sem állt elő, szükségszerűen hiányzott a kettő közötti okozati összefüggés is.
A Legfőbb Ügyészség az írásbeli nyilatkozatában a tényállásnak azon részeit emelte ki, melyek szerint a gyámhivatali határozatokban - ideértve az első figyelmeztetést is - a terheltet számos esetben kioktatták a másik szülővel szembeni, a Csjt. 92. § (1) bekezdése alapján fennálló kötelezettségére, annak betartására. Arra is felhívták a figyelmét, hogy a kapcsolattartás elmaradásával a kiskorú gyermek értelmi, érzelmi erkölcsi fejlődését veszélyezteti. Ekként tehát a terhelt tisztában volt azzal, hogy megszegi a nevelésre vonatkozó kötelezettségét, és tisztában volt magatartásának tilalmazott voltával is. Tudta, hogy a kapcsolattartás neki felróható elmaradása a gyermek másik szülőtől való elhidegüléséhez vezethet, és e folyamat a gyermek egészséges értelmi, érzelmi fejlődésére károsan hat. Az általa is felismert veszély bekövetkezésébe belenyugodott, ezért eshetőleges szándékkal valósította meg a terhére rótt bűncselekményt.
A bűnösségére vont következtetés ezért helyes, anyagi jogsértés nem történt, a megtámadott határozatok hatályukban történő fenntartása indokolt.
A Be. 425. §-a alapján megtartott nyilvános ülésen a védő a felülvizsgálati indítványát fenntartotta, a terhelt felmentését, míg a legfőbb ügyész képviselője a támadott határozatok hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati indítvány érdemben alapos, indokai azonban csak igen szűk körben helytállóak.
A felülvizsgálat rendkívüli jogorvoslat, amelynek során a jogerős határozatban megállapított tényállás a Legfelsőbb Bíróság számára kötelezően irányadó, s a felülvizsgálati indítványban a jogerős határozat által megállapított tényállás nem támadható [Be. 423. § (1) bek.].
A Legfelsőbb Bíróság ezért az indítvány azon részeivel, amelyeket egyes tanúvallomásokra és nem a tényállásra alapozott, érdemben nem foglalkozott, mert az indítvány ebben a részében a törvénynél fogva kizárt volt.
A Btk. 195. § (1) bekezdése értelmében kiskorú veszélyeztetésének bűntettét az a kiskorú nevelésére, felügyeletére, vagy gondozására köteles személy követi el, aki e feladatából folyó kötelességét súlyosan megszegi és ezzel a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődését veszélyezteti.
Az irányadó tényállás alapján az kétségtelen, hogy a terhelt az 1992-ben született, tehát kiskorú gyermek nevelésére, felügyeletére, gondozására köteles személy volt, hiszen - az utóbb jogerős bírói egyezségben is rögzített - megállapodásuk alapján a kislány nála nyert elhelyezést.
A jogerős tények alapján az sem vitatatható, hogy a nevelési kötelezettségét folyamatosan - 1999 áprilistól, főként pedig 2001. január 1-jétől 2002 júliusáig - megszegte azzal, hogy fizikailag-érzelmileg nem készítette fel a gyermeket a megállapodás szerinti időpontokban az apával való kapcsolattartásra.
A Csjt. 92. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a gyermeknek joga, hogy különélő szülőjével személyes és közvetlen kapcsolatot tartson fenn; a különélő szülő joga és kötelezettsége a kapcsolattartás és a gyermekével való rendszeres érintkezés, míg a gyermeket nevelő szülő (vagy más személy) köteles a zavartalan kapcsolattartást biztosítani.
Amint azt a Legfelsőbb Bíróság a 17. számú, a gyermek elhelyezésével kapcsolatos szempontokról szóló Irányelvében kifejtette: a gyermek érdekét súlyosan sértő módon jár el az a szülő, aki a gyermeket a másik szülőtől indokolatlanul elzárja, és ellene hangolja. Az ilyen szülői magatartás a gyermek elhelyezésének a megváltoztatására is vezethet; alapot adhat arra a következtetésre, hogy ez a szülő nem alkalmas a gyermek nevelésére.
Minthogy a kiskorú veszélyeztetése bűncselekményének törvényi tényállásában szereplő nevelési kötelezettségek főbb tartalmát - legalábbis a családi viszonyok területén - a családjog szabályai adják; ezeknek a megszegése (önmagában) büntetőjogi értelemben is kötelességszegések tekintendő.
Az elkövetési magatartás megszövegezése szerint azonban csak a "súlyos" kötelességszegés lehet az, ami büntetőjogi következményekkel is járhat.
Általában véve az olyan kirívó kötelességszegést lehet "súlyosnak" tekintetni, ami még az általános társadalmi felfogás szerint elvárható minimális követelményeknek sem felel meg. Erkölcsileg, de jogilag is mindenkitől elvárható a közös megegyezéssel létrejött megállapodások tiszteletben tartása, betartása. A terhelttől is minimálisan elvárható lett volna, hogy a megegyezésüknek megfelelően - a fennálló peres és ellenséges viszony ellenére - a kapcsolattartást biztosítsa; jogkövető magatartást tanúsítson.
A terhelt és házastársa között azonban a közös vagyon megosztásáról kezdettől fogva vita volt; a láthatási időpontokban is nem egyszer a terhelt anyagi követeléseket támasztott. Miután követelései nem teljesültek, és tisztában volt az apának a gyermekhez való ragaszkodásával, céltudatosan arra törekedett, hogy őt a gyermekkel való kapcsolatában korlátozza, a gyermekétől távol tartsa. Mindezt huzamosabb időn át, a hozott hatósági határozatokkal szembehelyezkedve és olyan kitartóan tette, hogy végül az apai kapcsolattartást teljesen ellehetetlenítette.
Ezzel pedig - a védő érveivel szemben - büntetőjogi értelemben is súlyos kötelességszegést valósított meg, és ez a 17. számú Irányelvben kifejtettek szerint még a gyermekelhelyezés megváltoztatására is alapot adhatott volna. A terhelt magatartása annak ellenére kötelességszegő, hogy nem kifejezett tiltással hiúsult meg a láthatás. A terhelt a szavak szintjén többnyire buzdította a gyermeket az apával való kapcsolattartásra. Az elvárása azonban ezzel ellentétes volt, és szülői mintaadó magatartásával a nevelési folyamatban alakította ki a kislányban azt a képzetet, amely őt végső soron olyan elhatározásra vezette, hogy nem kíván az apjával kettesben maradni.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint elvben nem zárható ki, hogy a kapcsolattartással összefüggő szülői kötelességszegés - a családjogi jogkövetkezményeken túl - kiskorú veszélyeztetése bűncselekményében is bűnösség megállapításához vezessen.
A törvényi tényállás teljességéhez azonban nem elegendő a gyermek érdekeivel ellentétes magatartás, hanem az is szükséges, hogy a súlyos kötelességszegés okozatos következményeként a gyermek testi, szellemi, vagy erkölcsi fejlődésének konkrétan veszélyeztetett volta - mint eredmény - egyértelműen megállapítható legyen. A súlyos kötelességszegés az absztrakt veszély lehetőségét általában magában rejti, a bűnösség megállapításához azonban konkrét veszély létrejötte szükséges.
Az elsőfokú bíróság az eredményt illetően erkölcsi veszélyeztetést állapított meg. Erre nincs ésszerű alap, de nincs alap a szellemi veszélyeztetés megállapítására sem. A tényállás szerint a kislány jól tanul, a kapcsolattartás akadályoztatása, ellehetetlenülése a tanulmányi eredményét nem rontotta, ennek veszélye sem bontakozik ki az adatokból. Az pedig tényállásszerű eredményként nem fogható fel, hogy "amíg az anya apával szembeni hozzáállása nem változik, a gyerek nem képes az apjával kiegyensúlyozott kapcsolatot tartani".
Az irányadó tényállás - amint arra a másodfokú bíróság is utalt - az eredményt illetően azt rögzíti, hogy a gyerek mindkét szülőjével kapcsolatban szorongást élt át (2002. júliusi vélemény).
Ez a szorongás (bár a tényállásban sem méreteiben, sem jellegében, sem tartósságában pontosabban nem körvonalazódott, és következményében sem nyilvánult meg, akár testi, akár szellemi értelemben), mint pszichoszomatikus tünet a testi fejlődés veszélyeztetésének a megállapítására alkalmas lehet.
Ugyanakkor a tényállásból a terheltnek a nevelés körében megvalósított kötelességszegése és a szorongásban megnyilvánult veszélyhelyzetet jelentő eredmény között az okozati kapcsolat egyértelműen nem igazolt; a felülvizsgálati indítvány ennyiben alapos.
Az alapügyben eljárt bíróságok álláspontja szerint a "vádlott által előidézett szorongásos állapot" vezetett oda, hogy a gyermek az idő előrehaladtával az apát már érzelmileg teljesen elutasította. A másodfokú bíróság által is hivatkozott - és a tényállás részévé tett - igazságügyi szakértői vélemény ezzel ellentétben azt tartalmazza: a szorongást a gyermekben az váltja ki, hogy a gyermekre áttevődik a szülők megromlott viszonya. Hasonló megállapítást tett a gyámhivatali eljárásban beszerzett szakvélemény is, miszerint szorongását a szülők válópere, a fölötte, miatta folyó civakodás generálja, tartósítja. Az ok tehát - amely miatt a gyermek mindkét szülővel kapcsolatban szorongást él át - a szülők megromlott viszonya, és nem az a terhelti magatartás, amely a láthatásra felkészülés hiányosságát, elmulasztását tükrözi.
A Legfelsőbb Bíróság 17. számú Irányelve is rögzíti azt a közismert tényt, hogy a család egységének megbomlása a gyermek életét megzavarja, bizonytalanságot, válságot idézhet elő, egész életére kiható módon befolyásolhatja a gyermek személyiségfejlődését. A gyermek ugyanis legtöbbször mindkét szülőjével, teljes családban szeretne élni, továbbá, hogy a szülők ellenségeskedése a gyermek részéről akár mindkét szülőjének érzelmi elutasításáig is elvezethet. A szorongás tehát ily módon akkor is kialakulhatott volna a szülők megromlott viszonya, pereskedései következtében, ha a terhelt nevelői magatartása nem gördít akadályokat a kapcsolattartás elé.
A szülők megromlott házassága, az elmérgesedett kapcsolat a terhelt tekintetében nevelési kötelességszegésnek nem értékelhető. A megromlott viszony kétoldalú; a jó viszony fenntartása a gyermek érdekében ugyan erkölcsileg elvárható lenne, ám olyan jogi kötelezettséget felállítani, amely kötelezővé tenné, hogy az elvált házasfelek jó viszonyt ápoljanak, nyilvánvalóan nem lehetséges.
A történeti tényállás emellett olyan adatot sem tartalmaz, ami a szülők megromlott viszonyának részeként leírná, milyen negatív kijelentésekkel illette a terhelt az apát, s e negatív kijelentések súlyukban, tartalmukban mennyiben voltak alkalmasak az apával szembeni bizalmatlanság kialakítására, a tőle történő érzelmi eltávolodásra.
Ehhez mérten a jogi felelősség körében közömbös a tényállás részévé tett azon szakvélemény-részlet, miszerint "a gyermek ugyanazt ismételgeti, amit az anya, hogy nem bízik meg az apjában"; de ugyanígy értékelhetetlenek a tényállásnak azok a megállapításai is. melyek szerint: - a gyermek ellenérzését nagymértékben fokozzák az anyának az apával szemben "eltúlzott verbális közlései, vádaskodásai, gyanakvása" illetve, hogy a perek ideje alatt a terhelt a gyermek előtt hangoztatta az apával kapcsolatos "rossz véleményét", "negatív értékítéletét".
Mindezen túl a tényállás azt is tartalmazza, hogy a terhelt maga is erősen szorongó személyiség; aki a volt férjével szemben konfliktusát feldolgozni nem tudta; zaklatottság, sértettség, gyenge kontrollfunkciók, túlértékelések is jellemzik. Ekként pedig az eltúlzott verbális közlései, vádaskodásai, - a gyenge kontrollfunkciók miatt - a személyiségjegyeiből is fakadhattak; és objektív módon áttevődhettek; előidézhették a gyermekben az anyával való érzelmi azonosulást, az apa elutasítását. A személyiségnek a negatív vonásai - anélkül, hogy azok cselekvésben (tevésben vagy nem-tevésben) nyilvánulnának meg - önmagában büntetőjogi felelősséget nem alapozhatnak meg.
A tárgyi oldalon tehát az okozati összefüggés hiánya önmagában kizárja a tényállásszerűség megállapítását.
Ehhez képest már nincs relevanciája annak, hogy a terhelt az adott pszichés betegségei mellett felismerhette-e nevelői magatartásának kötelességszegő jellegét, és a gyermek pszichés veszélyeztetését.
Erkölcsi értelemben bármennyire is súlyosan elítélendő a terheltnek a másik szülőt a közös gyermekkel való kapcsolatból kirekesztő magatartása, az adott körülmények között a bűnösség megállapítása nem volt lehetséges.
A Legfelsőbb Bíróság ezért a megtámadott határozatokat a Be. 427. § (1) bekezdés b) pontja alapján megváltoztatta, és a terheltet a Be. 6. §-a (3) bekezdésének a) pontjára figyelemmel a Be. 331. § (1) bekezdésének alkalmazásával bűncselekmény hiányában felmentette.
(Legf. Bír. Bfv. I. 739/2006.)