PK 89. szám

[A köteles rész alapja]

a) Ha az örökhagyó a Csjt. szerint az őt eltartani köteles és valóban el is tartó rokona javára végrendelkezett, és végrendeletében a juttatások okául a nyújtott eltartást jelölte meg, vagy ha egyéb körülmények alapján megállapítható, hogy a végrendeleti juttatást a tényleg teljesített tartás ellenértékének szánta, akkor az arra jogosultak kötelesrész igényének elbírálásánál a végrendeleti juttatást úgy kell figyelembe venni, hogy a köteles rész alapja a hagyatéki lista értékének és tényleg teljesített tartás ellenértékének a különbözete.

b) Ha az örökhagyó végintézkedés hátrahagyása nélkül halt meg, és hagyatékában a törvényes öröklés rendje érvényesül, a perbeli adatok alapján azonban akadálytalanul megállapítható, hogy az örökhagyót a tartásra köteles hozzátartozói közül csak az egyik tartotta, és a tartás örökségi juttatás ígérete ellenében történt, akkor az örökhagyót ténylegesen eltartó rokon a tartásból származó igényét a hagyatékkal szemben hagyatéki hitelezőként érvényesítheti.

[1]c) Az érvényes tartási (életjáradéki) szerződéssel átruházott vagy öröklési szerződéssel lekötött vagyontárgy a köteles rész alapjának kiszámításánál nem vehető figyelembe.

a) Az olyan rokont (általában gyermeket, esetleg unokát), aki az arra rászorult örökhagyó eltartására köteles volt, és azt ténylegesen el is tartotta, az örökhagyó végrendeletében gyakran örökösévé teszi, és az is előfordul, hogy végrendelkezésének okául a nyújtott tartást jelöli meg. Ha ilyen esetben az örökhagyó halála után arra jogosult más rokonok jelentkeznek köteles rész iránti igénnyel, akkor a végrendeleti örökös sokszor arra való hivatkozással nem ismeri el az igényt, hogy az örökhagyót eltartotta.

Alaposan feltehető, hogy az eltartásra szoruló és eltartója között a többi tartásra köteles rokon tartózkodó magatartása folytán bizonyos egyetértés alakult ki. Még bizonyosabban lehet erre következtetni akkor, ha az örökhagyó az öt eltartó rokon javára végrendelkezett, s a bizonyosság teljessé válik, ha a végrendelkezés okául a nyújtott eltartást jelöli meg. A megjelölés ugyan gyakran el is szokott maradni, minthogy azonban ennek oka elsősorban az lehet, hogy a végrendelet fogalmazója vagy az ilyen ügyekben járatlan örökhagyó azt szükségtelennek tartotta, tudatában annak a fontossága fel sem merült, ezért a végrendelkezés okának a kutatása más módon is megengedhető. Ide tartozik mindenekelőtt annak a helyzetnek a feltárása, hogy kik lettek volna kötelesek az örökhagyó eltartásáról gondoskodni, s ki gondoskodott arról ténylegesen, továbbá hogy méltányolta-e az örökhagyó már életében a tartásról gondoskodónak a kötelességtudását, áldozatkészségét, kifejezte-e azt a szándékát, hogy eltartójának a magatartását valami módon, így esetleg végrendeleti juttatással is viszonozza. Egyéb körülmények is következtetési alapot nyújthatnak az örökhagyó elgondolásaira, eltartójának bíztatására, az azzal való egyetértésre. Ezek a végrendeleti juttatás okának a kifejezett megjelölése nélkül is bizonyossá tehetik, hogy az örökhagyó végrendelkezésével az öt eltartó rokont a nyújtott tartás ellenértékéhez kívánta juttatni.

Ilyenkor tehát a helyzet az, hogy az örökhagyó a Csjt. alapján több eltartásra köteles rokon közül a róla gondoskodótól nem várta el az ingyenes tartást, hanem vagyoni erejéhez képest ellenértéket kívánt annak nyújtani, nehogy a többi rokonnal szemben hátrányos helyzetbe kerüljön. Az ilyen felismerés és elhatározás meg is felel az igazságnak, és ezért azt a lehetőséghez képest jogi oltalomban kell részesíteni.

Bár az eltartó és az eltartott köthettek volna a Ptk. 586. §-a szerinti tartási vagy a Ptk. 655. §-a szerinti öröklési szerződést is, de ennek elmaradását számos méltánylandó ok kellően megmagyarázza. Ilyen lehet az, hogy az eltartott így is bízott eltartó rokonában vagy éppen az, hogy mégis biztonságosabbnak vélte, ha javaival élete végéig ö rendelkezik. De ilyen indok lehet az is, hogy az eltartott az izgalmaktól, költségektől óvakodott, vagy maga az eltartó nem akarta esetleg anyagiaskodónak tűnő kívánságaival zaklatni az eltartottat stb.

A Ptk. 590. §-nak (1) bekezdése szerint a közeli hozzátartozók között létrejött tartási szerződésből folyó kötelezettségek teljesítéséért nem jár ellenszolgáltatás, hacsak a körülményekből más nem következik. Ebből a rendelkezésből azonban nem lehet olyan következtetésre jutni, amely a már kifejtetteket erőtleníti. Ilyen esetekben ugyanis a körülmények éppenséggel olyanok, amelyekből az is következik, hogy az eltartott nem ingyen és szívességre számítva vette igénybe a tartást, hanem azt vagyoni erejéhez képest holta utáni juttatással mint ellenszolgáltatással lehetőleg viszonozni kívánta, és erről az eltartó is tudott.

Ilyen esetben az eltartott és az eltartó között olyan visszterhes jogviszony jön létre, amely az eltartott végrendeletének megfelelő érvényesülése útján megy teljesedésbe.

Ha tehát az örökhagyó halála után a kötelesrészre jogosult rokonok fellépnek az örökhagyót eltartó végrendeleti örökössel szemben, ez minden olyan esetben, amikor megállapítható a végrendelkezőnek az az akarata, hogy ö a juttatást a tényleg teljesített tartás ellenértékének szánta, erre alaposan hivatkozhat.

Ilyen megoldás mellett pedig a köteles rész kiszámításának az alapja [Ptk. 666. § (1) bek.] az az érték, amely a ténylegesen teljesített tartás ellenértékének a hagyaték tiszta értékéből való levonása után mutatkozik.

Ez a megoldás ugyan figyelmen kívül hagyja azt, hogy az eltartást nyújtó is a Csjt. szerint tartásra kötelesek körébe tartozik, valamint hogy ő és a kötelesrészre jogosultak milyen mértékben lettek volna a Csjt. szerint tartásra kötelezhetők, ennek azonban elfogadható indoka van. Ez pedig az, hogy ha az örökhagyó életében a rokonok figyelmen kívül hagyták a Csjt. szerinti kötelezettségüket, s ezzel rákényszerítették az örökhagyót, hogy létfenntartását másként biztosítsa, akkor a Csjt. rendelkezéseire saját előnyükre való hivatkozás már gyökerét vesztette.

b) Előfordulnak olyan esetek is, amikor az örökhagyót csak egy rokon tartotta el, bár a Csjt. szerint arra többen is kötelezettek lettek volna, és az örökhagyó ebben a helyzetben szintén úgy kívánta eltartóját kielégíteni, hogy annak ígérte, kilátásba helyezte: hagyatékából megfelelően részesíti, kárpótolja, de a végrendeleti intézkedés elmaradt. Az eltartást nyújtó s az ígéretben bízó rokon helyzete ilyenkor hátrányosabb, viszont a többi érdekelt öröklési jogának sérelméről sem lehet szó, mert a hagyaték a törvényes örökösökre az öröklés általános rendje szerint száll át. Mivel azonban ettől eltekintve az eltartó igényének az alapja ugyanaz, mint amikor végrendeleti juttatásban részesül, ezért az eltartónak magával a hagyatékkal szemben támad igénye az örökhagyó ígérete alapján. A már kifejtettekhez képest a többi örökösök vele szemben ilyenkor sem hivatkozhatnak sikerrel a Csjt. szabályaira azért, hogy a tartási kötelezettségükből folyó tehertől mentesüljenek. Az eltartást nyújtó tehát a tartásból származó igényét a hagyatékkal szemben hagyatéki hitelezőként érvényesítheti, amelyért az örökösök a Ptk. 679. §-a szerint felelnek. Az eltartó mint örököstárs ebben a felelősségben szintén osztozik, vagyis a reá eső ilyen terhet a többi örökösre nem háríthatja át.

Lehetséges, hogy az eltartó az eltartást nem saját háztartásában biztosította a későbbi örökhagyó eltartottnak, hanem életviszonyainak megfelelően úgy, hogy megfelelő pénzösszeget vagy terménymennyiséget juttatott az eltartás céljára, vagy pedig vegyesen nyújtotta az eltartást biztosító szolgáltatást. Ennek többféle oka lehet. Igy pl. az eltartott nem akarta elhagyni megszokott lakását, környezetét vagy egészségi okokból nem lehetett azt megtenni. Az is lehetséges, hogy az eltartó lakáskörülményei nem tették az együttlakást lehetővé, vagy mint távoli munkahelyen dolgozó, önálló háztartást nem is vezető személy nem tudta másként biztosítani az eltartást. Az ilyen helyzetekben a megoldás módja ugyanaz, mintha a tartást természetben nyújtották volna.

c) A köteles rész sérelme elleni védelem alapgondolata az, hogy az örökhagyó a kötelesrészre jogosult igényének az érvényesülését ne hiúsíthassa meg olyan egyoldalú vagy kétoldalú jogügylettel (szerződéssel), amely bárki részére élők között vagy halál esetére szóló ingyenes juttatást (adományt) tartalmaz. Ez következik a Ptk. 666. §-nak (1) bekezdésében foglalt rendelkezésből.

Azt tehát, hogy valamely jogügylet (szerződés) sérti-e a kötelesrészre jogosult igényét, az dönti el, hogy a jogügylet jellegében ingyenes vagy visszterhes.

Ha az örökhagyó valamely vagyontárgyát tartás (életjáradék) ellenében az eltartóra átruházza, tehát ilyen tartalommal tartási (életjáradéki) szerződést köt, vagy valamely vagyontárgyát tartás vagy életjáradék fejében örökségként leköti, vagyis öröklési szerződést köt, az ilyen szerződések nem ingyenes, hanem visszterhes jellegűek, mert szolgáltatással ellenszolgáltatás áll szemben. Ezeknek a szerződéseknek ezen a jellegén nem változtat az, hogy a hagyaték megnyíltakor a tartás és az átruházott, illetőleg lekötött vagyontárgy értéke hogyan viszonyul egymáshoz. Ez lényegében annyit jelent, hogy az eredetileg visszterhes szerződés utólagosan nem válik ingyenessé. Minthogy pedig ezek szerint az ilyen szerződések tartalmuknál fogva visszterhesek, a velük átruházott, illetőleg lekötött vagyontárgyak a köteles rész alapjának kiszámításánál nem vehetők figyelembe. Természetesen ezek a szerződések is - ha a törvényes feltételek megvannak - megtámadhatók, és érvényesíthetők a szerződés semmisségén alapuló igények is.