ÍH 2015.61 A JOGHARMONIZÁCIÓS KÖTELESSÉGSZEGÉS UTAZÁSI SZERZŐDÉS ESETÉN - AZ ÁLLAM KÁRFELELŐSSÉGÉNEK FELTÉTELEI A JOGHARMONIZÁCIÓS KÖTELEZETTSÉGE NEM MEGFELELŐ TELJESÍTÉSE MIATT

I. Az utazási szerződésekre vonatkozó nemzeti szabályozás akkor van összhangban az uniós joggal, ha a fogyasztó az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítésére és a hazaszállítására hatékony biztosítékokkal rendelkezik az utazásszervező fizetésképtelensége esetén.

Ha a nemzeti jog részletszabályainak célja vagy hatása e biztosítékok mértékének korlátozása, a jogharmonizációs kötelességszegés megállapítható.

II. Az állam kárfelelősséggel tartozik, ha jogharmonizációs kötelezettségének nem megfelelően tesz eleget, ugyanakkor a megsértett közösségi jogszabály a magánszemélyek számára jogokat biztosít, a jogsértés eléggé komoly, és közvetlen okozati összefüggés áll fenn a jogsértés és a károsult által elszenvedett kár között.

[1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: régi Ptk.) 415. §; 213/1996. (XII. 23.) Korm. rendelet; 90/314/EGK Irányelv]

A felperesek keresetükben kérték, hogy a bíróság egyetemlegesen kötelezze az alpereseket kártérítés címén összesen 10 996 939 Ft és ezen összeg után 2009. augusztus 7-től a törvényes mértékű késedelmi kamat megfizetésére. Előadták, hogy a K. Utazási Kft.-vel megkötött szerződéseik alapján az utazásaik meghiúsultak, de a kifizetett előleget, illetőleg részvételi díjat teljes egészében nem kapták vissza. Hivatkoztak az utazásszervező és közvetítő tevékenységről szóló 213/1996. (XII. 23.) Korm. rendelet (továbbiakban: Rendelet) 2., 8. és 10. §-ában foglaltakra. Álláspontjuk szerint az I. rendű alperes azzal, hogy biztosítóként csak az általuk kifizetett összeg 22%-át térítette vissza, megszegte a Rendelet 10. §-át és kárt okozott. A II. rendű alperessel szemben kifejtették, hogy az általa alkotott Rendelet ellentétes a szervezett utazási formákról szóló 90/314/EGK Irányelv (továbbiakban: Irányelv) 7. cikkében foglaltakkal és az Irányelv nem megfelelő átültetése miatt a tagállamokat az Európai Bíróság (továbbiakban: Bíróság) döntései értelmében kártérítési felelősség terheli.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította.

Tényként állapította meg, hogy a felperesek 2009. február 19. és 2009. június 15. között utazási szerződéseket kötöttek a K. Utazási Kft.-vel, amelyek alapján az előleget, illetőleg a teljes részvételi díjat megfizették. Az utazásszervezőnek az I. rendű alperessel kötött biztosítási szerződése alapján a biztosító vállalta a meghatározott biztosítási esemény bekövetkezése esetén az utasok hazaszállításával, kényszerű tartózkodásával kapcsolatos költségek, valamint - amennyiben az előbbiek a biztosítási összeget nem merítik ki - az átvett előleg, illetőleg a részvételi díj megtérítését. A biztosított összeg felső határaként a felek 40 000 000 Ft-ot jelöltek meg. Az adott esetben az utazások elmaradtak, de a felperesek részére csak az előleg és a részvételi díj 22%-a került megtérítésre a biztosítási összeg felső határa miatt.

Jogi indokolásában az elsőfokú bíróság a II. rendű alperessel szemben előterjesztett kereset vonatkozásában megállapította, hogy az ítélkezési gyakorlat alapján a jogalkotással, illetve jogalkotási mulasztással okozati összefüggésben álló károsodás nem hoz létre a jogalkotó és a károsult között polgári jogi jogviszonyt. A jogalkotáshoz kapcsolódó felelősségre kizárólag a közjog szabályai alkalmazhatóak, ezért ezen az alapon polgári jogi kártérítési igény nem érvényesíthető. A Bíróság gyakorlata alapján ugyanakkor, ha a tagállam a magánszemélyek számára alanyi jogot biztosító közösségi jogot sértve közvetlenül kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Az uniós tagállamok állampolgárai a közösségi irányelvekre közvetlenül is hivatkozhatnak, amennyiben annak implementálását az adott állam elmulasztotta vagy nem teljes mértékben, illetőleg hibásan valósította meg. A közvetlen hatály feltétele, hogy az adott rendelkezés világos, egyértelmű, pontos tartalommal bírjon, és ne igényeljen további jogi aktusokat tartalmi kiegészítés céljából sem a közösség, sem a tagállamok részéről. A perbeli esetben annak van jelentősége, hogy az adott körben az Irányelv nemzeti jogba ültetése megfelelően történt-e. Amennyiben nem, a Rendelettel szemben hivatkozhatnak-e a felperesek közvetlenül az Irányelv 7. cikkére. A Rendelet 2. §-ának (1) bekezdése, 8. §-ának (3)-(5) és (9) bekezdése, valamint 10. §-ának (1) és (3) bekezdésére utalással az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a fogyasztóvédelmi jogharmonizáció érdekében megtett tagállami intézkedések megfelelőek voltak, mert a Rendelet felperesek által megjelölt részei nem ellentétesek az Irányelv 7. cikkével. A Rendelet 8. §-ának (9) bekezdése egyértelműen előírja a teljes fedezet rendelkezésre állását. Az előírás érvényesülését szolgáló részletszabályok a fedezetnyújtás kötelezettségére vonatkozó előírást semmilyen tekintetben nem módosítják. A Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal (továbbiakban: Hivatal) csak olyan vállalkozást vehet nyilvántartásba, amely tekintetében a Rendelet kógens szabályai teljes egészében érvényesülnek. A vagyoni biztosítékokra vonatkozó előírások körében ez azt jelenti, hogy mindaddig, amíg a vállalkozás nem igazolja a 8. § (9) bekezdésében foglalt költségek teljes körű megtérítésére vonatkozó teljesítési képességét, szóba sem kerülhet a közhitelű hatósági nyilvántartásba vétel. A felperesek nem bizonyították, hogy a II. rendű alperessel szemben az implementációs hibák okán közvetlenül alkalmazandó lenne az Irányelv 7. cikke.

Az ítélet ellen az I-III., V-XV. és XVII-XXXVII. rendű felperesek terjesztettek elő fellebbezést, amelyben - tartalma szerint - kérték annak megváltoztatását és a keresetüknek megfelelő határozat meghozatalát. Lényegében fenntartották az elsőfokú eljárásban kifejtett érvelésüket. Az Európai Bíróság határozataira hivatkozással kifejtették, hogy a II. rendű alperes nem teljesítette azt a kötelezettségét, hogy garantálja az általuk befizetett összegek teljes visszafizetését. A Rendeletet nem megfelelően alkotta meg, ez pedig közvetlen okozati összefüggésben áll a felmerült károkkal. Indítványozták a Pp. 155/A. §-ának (1) bekezdése alapján előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését az Európai Bíróság előtt az Irányelv 7. cikkének a perbeli tényálláshoz kapcsolódó értelmezésével kapcsolatban.

A II. rendű alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult, lényegében annak helyes indokai alapján. A másodfokú eljárásban az előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján meghozott bírósági határozat ismeretében kifejtette, annak megállapításához, hogy az Irányelv nem megfelelően került átültetésre a nemzeti jogba, nem elegendő, hogy egy konkrét utazásszervező esetében a Rendelet alapján nyújtott biztosíték nem elégséges az Irányelvben meghatározott valamennyi kockázati körre. Ezenfelül szükséges, hogy a szabályozás célja, avagy szükségszerű hatása is az legyen, hogy a biztosítékkal fedezett kockázatok körét korlátozza. Jelen esetben a második feltétel nem áll fenn. Kifogásolta, hogy a Bíróság döntésének meghozatala előtt nem volt lehetősége a szabályozás teljes körű bemutatására. A Rendelet 8. és 10. §-ai teljes egészében megegyeznek nem csupán elveikben, hanem lényegében szövegezésükben is az Irányelvben foglaltakkal, így nyilvánvalóan nem lehet azzal ellentétes céljuk és hatásuk. A szabályozás az utazásszervező részére egyrészt egy tervezhető minimális garanciát ír elő, másrészt pedig éppen az Irányelv teljesülése érdekében előírja, hogy a biztosítéknak mindenkor fedeznie kell az Irányelvben és a Rendeletben egyezően meghatározott tételeket. Abban az esetben, ha az utazásszervező, illetőleg a biztosíték nem fedezi ezen költségeket, úgy a biztosíték nem felelt meg a jogalkotó által előírt jogszabályi követelményeknek, amely az utazásszervező felróható magatartásának és nem a szabályozásnak a következménye. A Dillen­kofer-ügyben foglaltakkal szemben a magyar szabályozás nem zár ki egyes tételeket a fedezet alól. A Rechberger-üggyel kapcsolatban kiemelést érdemel, hogy a tagállamok nem kötelesek olyan szabályozást elfogadni, amely folyamatosan nyomon követi a biztosíték által fedezett befizetések alakulását, feltéve, hogy "más eszközzel" biztosítani tudják, hogy a biztosíték megfelelő az Irányelv által meghatározott költségek és befizetések fedezésére. A fentieket meghaladóan nincs olyan szabályozás, amely az általa nem befolyásolható folyamat következményeiért felelőssé tenné. Nem jogalkotó, így az összes egyéb körülmény fennállása esetén sem állapítható meg a kártérítési felelőssége. Végül hivatkozott arra is, hogy nem kizárólag a szabályozás esetleges nem megfelelősége vezetett a felpereseket ért kárhoz. Az utazásszervező iroda vonatkozásában büntetőeljárás is indult amiatt, hogy 2008-2009. év folyamán kettéválasztották az utazásszervezői és az értékesítési tevékenységet, így jelentős mértékben lecsökkentették a jogszabályi rendelkezés alapján kötelező minimális biztosíték mértékét.