BH 2007.4.130 Külföldi választottbírósági határozat magyar jog szerinti végrehajthatóságának vizsgálatánál irányadó szempontok [1994. évi LIII. tv. (továbbiakban: Vht.) 205-208. §; 1962. évi 25. tvr. (New York-i Egyezmény) 4. cikk, 5. cikk (2) bek.].

A végrehajtást kérő külföldi választottbíróság polgári ügyben hozott marasztaló határozata alapján kérte a végrehajtási tanúsítvány kiállítását és azt követően végrehajtás elrendelését az adós gazdálkodó szervezettel szemben.

Az elsőfokú bíróság végzésében tanúsította, hogy a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara Nemzetközi Ítélőszéke (továbbiakban: Választottbíróság) záró ítélete a magyar jog szerint, a belföldi bíróság határozatával azonos módon végrehajtható. Határozatának indokolásában kifejtette, hogy a külföldi választottbírósági határozat jellegénél fogva megfelel a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (továbbiakban: Vht.) 206. §-a folytán alkalmazott 15. §-ában foglaltaknak. Ezen túlmenően határozatának jogalapjaként hivatkozott a Vht. 16. § c) és d) pontjaiban, valamint a 205. és 208. §-aiban foglaltakra.

Az adós fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta és kötelezte az adóst, hogy fizessen meg a végrehajtást kérőnek 180 000 Ft másodfokú eljárási költséget. Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság nem sértette meg a Vht. és a Pp. szabályait, mert határozatának indokolásában röviden előadta a megállapított tényállást, hivatkozott azokra a jogszabályokra, amelyeken a határozata alapul.

A Vht. 205. §-a értelmében a külföldi bíróság és a külföldi választottbíróság határozatát törvény, nemzetközi egyezmény, vagy viszonosság alapján lehet végrehajtani. A külföldi választottbírósági határozat magyarországi végrehajtásának az 1962. évi 25. sz. tvr.-el kihirdetett a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról New Yorkban 1958. június 10-én kelt egyezmény (a továbbiakban: New York-i Egyezmény) alapján van helye.

A végrehajtást kérő 2005. április 6-án benyújtott kérelmében mellékletként csatolta a 2004. augusztus 15. napján kelt választottbírósági ítélet eredeti példányát, a New York-i Egyezmény 4. cikk 2. pontja szerinti fordítással ellátva, továbbá csatolta a választottbíróságí kikötést tartalmazó szerződés konzuli hitelesítéssel ellátott másolati példányát.

Az elsőfokú bíróság a Vht. 206. §-a alapján vizsgálta, hogy a külföldi választottbíróság határozata megfelel-e a Vht. 15. §-ában foglaltaknak. Megállapította, hogy az - a Vht. 15. § a) pontjának megfelelően - polgári ügyben hozott marasztaló határozatnak minősül. A Vht. 207. §-ában szabályozott formai feltételek is maradéktalanul teljesültek, miután a végrehajtást kérő csatolta a határozatot hozó bíróság saját határozatáról kiállított hiteles kiadmányát, annak konzuli szervvel hitelesített hivatalos fordítását, valamint a választottbírósági kikötést tartalmazó megállapodás hiteles másolatát. Akként foglalt állást, hogy a bíróságnak határozata meghozatalát megelőzően a formai követelményeket vizsgálnia kell, de ennek részletes leírását sem a tényállás megállapítása, sem a jogi indokolás körében nem kell a határozatába foglalnia, kivéve azt az esetet, amikor erre alapozva utasítja el a kérelmet.

A másodfokú bíróság alaptalannak találta az adósnak arra történt hivatkozását, hogy a választottbírósági ítélettel elbírált jogviszony nem minősül kereskedelmi jogviszonynak. E körben tényként állapította meg, hogy a Nemzetközi Választottbíróság ítéletében részletesen elemezte a felek közötti jogviszonyt. Megállapította, hogy a jogviszonyukra alkalmazandó svájci jog értelmében a felek közötti jogviszony kereskedelmi jogviszony, a végrehajtást kérő felperes tevékenysége kereskedelmi ügynöki tevékenységnek minősül. Hivatkozott arra, hogy az önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló 2000. évi CXVII. törvény indokolása szerint az önálló kereskedelmi ügynöki jogviszony lényegi tartalma: az ügynök állandó, tartós megbízás alapján üzletszerűen foglalkozik meghatározott ügyletek közvetítésével, esetlegesen szerződést is köt megbízója nevében. Tevékenységéért általában jutalékos rendszerben díjazzák. E törvény a polgári jog tárgykörébe tartozik, mivel egy sajátos gazdasági, (kereskedelmi) ügyletet szabályoz. Rendelkezéseit alkalmazni kell a tisztán belföldi, továbbá a külföldi elemet tartalmazó jogviszonyokban is. A felek közötti megállapodás tartalmát tekintve nem egy alá-, fölérendeltséggel járó munkaviszony jellegű jogviszony volt, hanem két önálló gazdasági egység közötti kereskedelmi jogviszony, amelyben a közös gazdasági cél elérésével mindkét fél önálló haszonszerzésre törekedett. Mindezeket figyelembe véve a New York-i Egyezmény jelen eljárásban is alkalmazható.

Végül a jogerős végzés megállapította, hogy az ügynöki jutalék mértéke a felek közötti érdemi vita tárgya volt, így, mint a választottbírósági ítélet része, a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 74. § (3) bekezdése értelmében nem vizsgálható felül. Jogi álláspontjának alátámasztásaként hivatkozott a BH 1998/184. számú eseti határozatban foglaltakra.

Rámutatott arra, hogy a választottbírósági határozat az ügyvédi díj mértékét nem 50 000 euróban állapította meg, hanem annak felső határát jelölte meg ebben az összegben azzal, hogy az ügyvédi díj tényleges összegét számlával kell igazolni. Ez az összeg a végrehajtást kérő által benyújtott számlák alapján 11 610 euró, amely 2 902 500 Ft. A választottbírósági ítélet szerint a kereseti, illetve viszontkereste pertárgy értéke 212 253 euró, amely 53 063 250 Ft-nak felel meg. A Választottbíróság arra kötelezte az adóst (alperest), hogy 2/3 arányban viselje a döntőbírósági eljárás honoráriumát és költségeit, a fennmaradó 1/3 részt pedig a végrehajtást kérőnek (felperesnek) kell megfizetnie. A költségeket a végrehajtást kérő felperes által bemutatandó, a jogi tanácsadóínak kifizetett tiszteletdíj igazolások után kell kifizetni azzal a kikötéssel, hogy a megtérítendő összeg nem haladhatja meg az 50 000 eurót.

A döntőbírósági eljárás költségeként és honoráriumaként megállapított 14 000 eurós marasztalási összeg a 212 253 euró pertárgyérték 6,5%-át, míg a maximálisan 50 000 euró összegben megállapított jogi képviseleti és tanácsadási költség a pertárgyérték 23,5%-át képezi. A számlákkal kimutatott összeg 11 601 euró, amely a pertárgy értékének 5,3%-a, s ennek a 2/3 részét kell az adósnak kifizetni, amely 7740 euró, azaz 1 935 000 Ft. Ez az összeg pedig az 53 063 250 Ft-os pertárgyértékhez viszonyítva nem nevezhető eltúlzottnak. Mindebből a másodfokú bíróság arra a jogi következtetésre jutott, hogy a Választott­bíróság által megállapított 6,5%-os, illetve 23,5%-os mértékű eljárási költség, jogi képviseleti és tanácsadási költség arányban áll a kifejtett munkavégzéssel, ez nem sérti a társadalom általános értékítéletét és nem gyakorol negatív hatást a magyar bírói gyakorlatra, ezért az a magyar közrendbe ütközőnek sem minősül.

A kifejtett indokokra tekintettel a másodfokú bíróság a elsőfokú bíróság végzését a Vht. 9. §-a folytán alkalmazott Pp. 259. §-ára figyelemmel, a Pp. 257. §-a alapján eljárva a Pp. 254. § (3) bekezdésére tekintettel, helyes indokaira utalással hagyta helyben.