A Fővárosi Törvényszék K.33274/2010/6. számú határozata közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata tárgyában. [2003. évi CXXV. törvény (Ebktv.) 5. §, 8. §, 19. §, 21. §, 22. §] Bíró: Bogdányné dr. Magyar Erzsébet

Fővárosi Bíróság

8.K.33.274/2010/6.

a magyar köztársaság nevében!

A Fővárosi Bíróság a dr. Deák Sándorügyvéd (cím.) által képviselt felperes (cím.) , a dr. Gregor Katalin jogtanácsos által képviselt Egyenlő Bánásmód Hatóság(cím hivatkozási szám: EBH/117/2010.) alperes ellen, közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránt indított perében meghozta a következő

ítéletet:

A bíróság a felperes keresetét elutasítja.

Kötelezi a bíróság a felperest, hogy a tárgyi illeték-feljegyzési jog folytán le nem rótt 20.000.- (húszezer) forint kereseti illetéket a NAV Közép-magyarországi Regionális Adó Főigazgatósága külön felhívására az államnak fizessen meg.

Kötelezi a bíróság a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az alperesnek 15.000.- (tizenötezer) forint perköltséget.

Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs.

indokolás:

... kérelemmel fordult az alperesi hatósághoz, melyben arra hivatkozott, hogy a felperes, korábbi neve ...., munkáltató megsértette az egyenlő bánásmód követelményét vele, mint női munkavállalóval szemben. Előadta, hogy 2005. óta dolgozik a felperes alkalmazásában szerszámraktárosként, majd később villamossági szerelőként. 2005. május 25. és 2009. február 15. közötti időszakban szerszámraktárosként két férfi kollégájával megegyező munkakört töltött be, bére azonban az egyik munkatársnál 70%-kal, a másiknál pedig 100%-kal volt alacsonyabb, ezért álláspontja szerint női mivoltánál fogva, kifejezetten nemi hovatartozása miatt alkalmazott a bérezésben hátrányos megkülönböztetést vele szemben a munkáltatója, holott végzettsége magasabb, és szakmai tapasztalata is nagyobb a férfi kollégáinál, munkakörük pedig megegyezett. A bejelentés alapján az alperesi hatóság eljárást indított a felperessel szemben, a felperes nyilatkozatában arra hivatkozott, hogy álláspontja szerint maradéktalanul betartja a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) rendelkezéseit.

A hatóság felhívására kimutatással szolgált az érintett munkavállalók vizsgált időszakra vonatkozó bérezéséről, melynek kapcsán előadta, hogy a besorolási bérek minden esetben munka-alku eredményeként alakultak ki a cégnél. Az ügy szempontjából összehasonlítható két férfi munkavállaló 15, illetve 16 éve a felperes munkavállalója, míg a kérelmező és a másik női szerszámraktáros 4, illetve 2 évvel ezelőtt került a munkáltató alkalmazásába, és az egyik férfi munkavállaló korábban vezető beosztást töltött be a felperesnél. A kérelmező szerint viszont az egyik férfi munkatársa közel vele egy időben, a másik pedig 2007. évtől, azaz már a kérelmező érkezését követően kezdte meg betölteni az összehasonlítandó munkakört, mindkettőjüket ő tanította be a munkára, ezzel szemben a felperes nyilatkozata szerint a kérelmező nem taníthatta be a férfi munkavállalókat, mert mindkét férfi a kérelmező alkalmazásba vételéhez viszonylag közeli időpontban került szerszámraktáros munkakörbe, de a kérelmező munkába állását megelőzően mintegy fél, illetve két évvel. A hatóság megállapította, hogy a felperesnek ezen nyilatkozata ellentmondásos, ugyanis a férfi munkavállaló III.-ként megjelölt személy szerszámraktárosként történt munkakezdésének időpontját először 2007. július 1-jében, majd a későbbi 2010. január 14-i nyilatkozatában már 2005. január 1-jében jelölte meg. A kérelmező szerint a 2007. júliusi időpont a valós, ezért dolgozott a III.-mal jelölt férfi munkavállalóval több hetet együtt a betanulás miatt, míg a II.-vel jelölt férfi munkavállaló néhány hónappal őt megelőzően került a raktárba tudomása szerint. A felperes az ellentmondás felmondására tett nyilatkozatában azt közölte, hogy a számítógépes adatbázis szerint a férfi munkavállaló II. 2003. június 1-jén, a férfi munkavállaló III. pedig 2007. január 1-jén került a szerszámraktáros munkakörbe, amit viszont csak ... bérszámfejtő nyilatkozatával igazolt.

A megállapított tényállás alapján az alperesi hatóság a 2010. március 30. napján kelt EBH/117/7/2010. számú határozatával megállapította, hogy a felperes megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy 2005. május 25. és 2009. február 28. közötti időszakban szerszámraktáros munkakörben foglalkoztatott kérelmező, mint női munkavállaló munkabérét lényegesen alacsonyabb összegben állapította meg a vele azonos munkakört betöltő férfi munkavállalók munkabéréhez képest, mely munkáltatói intézkedéssel nemi hovatartozás miatti közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósított meg, ezért szankcióként megtiltotta a jogsértő magatartás jövőbeni magatartását, illetve a felperest 500.000.- forint összegű bírság megfizetésére kötelezte. A határozat indokolása szerint megállapítást nyert, hogy a felperesnél a kérelmező által sérelmezett időszakban a kérelmezőn kívül egy női és három férfi munkavállaló töltötte be különböző időtartamban a kérelmezőével azonos szerszámraktáros munkakört, a bérezési adataikat a határozat táblázat formájában tartalmazza. A hatóság a döntése meghozatalánál figyelembe vette, hogy az eljárás alá vont felperes egymásnak ellentmondó adatokat közölt a vizsgált férfi munkavállalók szerszámraktárosként való munkakezdését illetően, így a valós munkakezdési időpont esetükben csak a felek többszöri, e tárgyú nyilatkoztatása útján kerülhetett megállapításra, bár okiratokkal ekkor sem nyert egyértelmű alátámasztást, ugyanakkor, amennyiben a felperes által az ellentmondások feloldására megjelölt munkakezdési időpontokat irányadónak lehet tekinteni, abban az esetben sem volt indokolt, hogy a kérelmező az adott munkakörben nála két évvel korábban kezdett férfi kollégánál mindvégig kb. 50-70%-kal, a nála másfél évvel később érkező férfi munkatársnál pedig 110-115%-kal alacsonyabb munkabérben részesült. A bérkülönbségekre az alperes szerint az sem jelenthetett az adott munka jellegével összefüggő, jogszerű indokot, hogy a két vizsgált férfi munkavállaló szerszámraktárosi tevékenységét megelőzően 10,5, illetve 13,5 évet más munkakörben, könyvelőként, illetve művezetőként már a felperes alkalmazásában töltött.

Az alperes szerint a kérelmező nemi hovatartozás szerinti hátrányos megkülönböztetését az a tény is igazolja, hogy a felperesnél szerszámraktárosként mindössze hét hónapot dolgozó egy másik női munkavállaló is a vizsgált férfi kollégákhoz mérten 45-60%, illetve 100%-kal kevesebb bért kapott munkaviszonya során. Az alperes a felperesi munkáltató által előterjesztett kimentési bizonyítást nem fogadta el, döntése meghozatalánál figyelemmel volt még az Európai Unió elsődleges és másodlagos jogára, az Európai Unió Bíróságának joggyakorlatára, valamint a Magyar Köztársaság Alkotmányában foglaltakra is az Ebtv. törvényi előírása mellett.

A felperes keresetet terjesztett elő az alperes határozatával szemben, melyben az alperes határozatának hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárás lefolytatására történő kötelezését kérte. Előadta, hogy az általa rendelkezésre bocsátott adatokból önmagában nem következik jogszerűen annak megállapítása, amit az alperes határozatában kifejezésre juttatott, az alperes az eljárása során figyelmen kívül hagyta azokat az előzményeket, amelyekre nyomatékosan felhívta a figyelmet, nevezetesen a felperesnél eltöltött időt, a korábban betöltött munkakört és az ahhoz kapcsolódó munkabért, és azokat az ismereteket, amelyekkel a kérelmező nem rendelkezett. A hatóságnak a kérelmezőn kívül lehetősége lett volna az ügyben érintett személyek meghallgatására is, mely által feltárásra kerültek volna az első kézből származó információk alapján a munkabér-alku egyéb körülményei is, emellett módja lett volna az alperesnek arra is, hogy a több, mint 800 főt foglalkoztató társaság pontosabb humán adatait is megismerje, és az így beszerzett információk a határozatban felhívott jogszabályokra való hivatkozástól alaposabb és értékelhetőbb bizonyítékkal szolgáltak volna a határozat meghozatalakor. Álláspontja szerint egy sértett munkavállaló kezdeményezése alapján minden törvényes alap nélkül marasztalta el az alperes a felperesi céget, akivel szemben soha hasonló bejelentés nem történt. Kiemelte, hogy az alperes megsértette a Ket. 50. § (1) bekezdésében előírt tényállás tisztázási kötelezettségét, majd a keresetkiegészítésében hivatkozott a Ket. 1. § (1) bekezdésére, mely szerint a közigazgatási hatóság hatáskörét az adott ügy egyedi sajátosságaira tekintettel gyakorolja, jelen esetben az alperes az ügy sajátosságait figyelmen kívül hagyta, emellett sérült a Ket. 1. § (2) és (3) bekezdése is, a hatósági együttműködési kötelezettség jelen esetben nem valósult meg, illetve a hatóság csak saját maga által ismert és egyoldalúan gyakorolt Mt., illetve az egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Ebtv.) szabályok alapján ítélte meg a per tárgyát képező ügyet. Az ügyre vonatkozó alperesi megállapítások kizárólag a bérbesoroláson alapultak, és nem vett figyelembe a hatóság számos releváns tényt, így elmaradt a bizonyítékok súlyuknak megfelelő értékelése, a Ket. 2. § (3) bekezdése is sérült a 3. § (2) bekezdés b) pont mellett. Továbbra is fenntartotta, hogy az alperes a döntéshozatalhoz szükséges tényállást nem tisztázta, holott a törvény előírásával összhangban a hatóságnak a bizonyítékokat egyenként és összességükben kell értékelni, és ez alapján kell megállapítani a tényállást. A felperes által becsatolt dokumentumok, korabeli béralkuk alapján kialakult speciális helyzet ellentmondását kizárólag csak a tényállás alaposabb tisztázásával lehetett volna feloldani. Rámutatott továbbá arra, hogy a kérelmező a VPOP, az APEH és egyéb más hatóságok irányába is lépett a felperessel szemben, melyet az alperes figyelmen kívül hagyott, és az említett hatóságok nem állapítottak meg hiányosságokat a kérelmező bejelentésével összefüggésben. A kérelmező ezen magatartására azért kívánta felhívni a hatóság figyelmét, hogy a felperes számára ismeretlen okból sértett munkavállaló megalapozatlan kérelmének nem megalapozott elbírálásával a felperesről, mint a környék legnagyobb munkáltatójáról állít olyat az alperesi határozat, amely nem felel meg a valóságnak.