BH+ 2004.11.511 I. Adott betegség kezelése során az orvos maga választhatja meg a gyógykezelés módját, amelyért felelősség terheli. Ha azonban a gyógyító eljárás szakmailag helyes, az orvostudomány állásának megfelel, az orvos nem vonható felelősségre azon az alapon, hogy miért nem próbálkozott másik módszerrel [Ptk. 339. § (1) bek., 348. § (1) bek., Pp. 206. § (1) bek., 1972. évi II. tv. 6. §, 9. §, 13. § 43. §, 1997. évi CLIV. tv. 6. § 9. §, 13. §].

II. A felülvizsgálati eljárásban csatolt szakértői vélemény tartalmának figyelembevételére nincs lehetőség [Pp. 275. § (1) bek.].

A jogerős ítélet által megállapított tényállás lényege szerint a felperes házastársa - M. É. - ún. secunder generalisalt amyloidosis megbetegedésben szenvedett, amelynek első tünetei 1985-1986-ban vesegyulladás formájában jelentkeztek és az alapbetegséget az 1986-ban elvégzett veseszövettani vizsgálat mutatta ki. A betegség lényege az, hogy a szervezetben - ma még ismeretlen okból - egy fehérjeszerű kocsonyás anyag jelenik meg, amely a különböző szervekben lerakódik, gátolja azok működését, és hatására az érintett szervek elpusztulnak. A betegség folyamata feltartóztathatatlan, előbb-utóbb a beteg halálához vezet. A felperes házastársa esetében ez a betegség 1986-ban már a vastagbél falát és az abban levő ereket is érintette, majd veseelégtelenség alakult ki, amely miatt 1990-ben veseátültetést végeztek az alperes sebészeti klinikáján. Az új vesét a szervezete befogadta, és a szükségszerű hat hetenkénti kontroll vizsgálat, valamint az új szerv kilökődésének megakadályozása érdekében végzett immundepressziós kezelés mellett 1994-ig jól működött. A szükségszerű kezelés azonban a beteg immunrendszerét legyengítette és fokozatosan vérszegénység, csontritkulás, pajzsmirigy megnagyobbodás kialakulásához és egyéb panaszokhoz vezetett. A pajzsmirigy probléma műtéti megoldására 1997-ben került sor, és az akkor elvégzett szövettani vizsgálat a pajzsmirigy elváltozás hátterében is az alapbetegség jelenlétét mutatta ki. A beteg állapota nem javult, sőt romlott, ezért a kezdődő köhögésére és nehéz légzésére figyelemmel az alperes tüdőgyógyászati tanszékén elvégzett vizsgálat során felmerült a tbc. gyanúja, de az 1998 márciusában elvégzett röntgen vizsgálat egyértelmű diagnózist nem adott. A megbetegedést a Mantoux próba sem mutatta ki, és a köpetből elvégzett tenyésztés eredménye is negatív volt. Az alperes orvosai a tüdőgyógyászati konzílium után további vizsgálatokat - CT vizsgálatot is - szükségesnek tartottak, és március 31-re felvételre előjegyezték a beteget a D.-i Tüdőgyógyászati Intézetbe. Ezen a napon a beteg ott nem jelent meg. Az alperes transzplantációs ambulanciáján jelentkezett április 20-án, fokozódó panaszokkal és a konzílium eredményével, ahol a gondozását végző orvos sürgősséggel mellkasi CT vizsgálatot kért, azt április 21-én elvégezték, és tüdőgümőkort állapítottak meg. Április 23-án vették fel a beteget a d.-i intézetbe, és megkezdték a kombinált antituberkulotikus kezelését, de átmeneti javulás után 1998. május 4-én 33 éves korában meghalt. A boncolás során csaknem valamennyi belső szervében (a zsugorvesében, a beültetett vesében, a pajzsmirigyben, a mellékvesékben, a lépben, a májban, a csontvelőben) észlelhetők voltak az alapbetegség jelei. A halál okaként az elhatalmasodott tbc. fertőzés következtében kialakult keringési és légzési elégtelenséget jelölték meg.

A felperes a keresetében 1 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és kamatai megfizetésére kérte az alperes kötelezését. Azt állította, hogy az alperes orvosai nem a tőlük elvárható legnagyobb gondossággal és körültekintéssel kezelték a házastársát, nem kapta meg azokat a kezeléseket, amelyek állapotjavulást, és az életének meghosszabbodását eredményezték volna. Nem is adtak tájékoztatást a beteg részére a vizsgálatok eredményéről. Halála ezért az alperes orvosainak mulasztására vezethető vissza, és okozója volt a házastársának elvesztése folytán az ő károsodásának is.

Az alperes és a beavatkozó a kereset elutasítását kérték.

A bíróság jogerős ítéletével a keresetet elutasította. A rendelkezésre álló bizonyítékok - közöttük a szakértői vélemény és az orvosi iratok tartalma - mérlegelésével megállapított tényállás alapján úgy látta, hogy az alperes orvosai a felperes házastársának kezelése során szakmai hibát nem vétettek, mulasztást nem követtek el. Az alapbetegség miatt szükségessé vált szerv-átültetés és pajzsmirigy csonkolás miatt kellett olyan gyógyszereket szednie, amelyek az immunrendszerét gyengítették, és elkerülhetetlenül vezettek különböző szövődmények kialakulásához. Ezeknek a gyógyszereknek az elhagyása az általuk okozott mellékhatásokhoz, szövődményekhez képest súlyosabb problémákat - például a beépített szerv kilökődését vagy a hormonháztartás felborulását - idézhettek volna elő. A bíróság nem rótta az alperes terhére, hogy az orvosai nem végeztetettek ún. DCR vizsgálatot, illetőleg EPO injekciókúrát, mert egy adott betegség gyógykezelése során az orvos maga választhatja meg a gyógykezelés módját, amelyért felelősség terheli, de ha a döntése szakmailag helyes, nem vonható felelősségre azon az alapon, hogy miért nem próbálkozott másik módszerrel. A szakértő a felperes házastársánál alkalmazott gyógyító eljárást az orvostudomány állásának megfelelő, helyes eljárásnak tartotta, és nem tekintette mulasztásnak azt a tényt sem, hogy a tbc. fertőzés gyanújának felmerülésekor nem kezdte el azonnal a gyógyszeres kezelést, mert ezt a tüdőgyógyász konzílium alapján még március 24-én sem tudták egyértelműen megerősíteni. Intézkedett azonban az alperes orvosa a beteg március 31-i felvételének előjegyzéséről, de ezen a napon a beteg nem jelent meg. A további vizsgálatok elvégzése és a tbc. fertőzés felismerése neki felróható okból húzódott el. Emellett az sem állapítható meg, hogy a kezelés korábbi elkezdése meghosszabbította volna-e a beteg életét. Az alperes tehát a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján kártérítésre nem kötelezhető, miután a felperes házastársának kezelése időpontjában hatályban volt, az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény (továbbiakban: Eü. tv.) 43. §-ában foglaltak megsértése nem volt megállapítható.

A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint a jogerős ítélet megalapozatlan és figyelmen kívül hagyta, hogy "az alperes dolgozói nem tájékoztatták a beteget a vizsgálatok eredményéről, a kezelés szükségességéről, nem adtak részére a kezelés eléréséhez szükséges dokumentumot" és ezzel megsértették "az Eü. tv. 6. §, 9. §, 13. § rendelkezéseit is, sőt a beteget közvetlen veszélynek tették ki, mely végül is a halál bekövetkeztében közrehatott". A bíróság a döntését a hibás és hiányos szakvéleményre alapította és nem vette figyelembe, hogy az alperes orvosainak mulasztása okozati összefüggésbe hozható a halálos eredménnyel. Mulasztásuk hiányában a házastársa ma is élhetne, a korai halála nem volt a betegségének szükségszerű velejárója. Az alperes kártérítési felelőssége tehát egyértelműen megállapítható. Utóbb becsatolta a dr. B. I. orvosszakértőtől származó, 2002. év február hó 9. napján kelt szakértői véleményt, és kérte ennek a figyelembevételét.