A Székesfehérvári Törvényszék Mf.20454/2011/9. számú határozata munkaviszony megszüntetése tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 253. §, 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 100. §, 174. §] Bírók: Gothárdi Enikő, Kaló Zsuzsanna, Kozma Tamás

Fejér Megyei Bíróság

3.Mf.20.454/2011/9. szám

A Magyar Köztársaság nevében!

A Fejér Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság a Dr. Rácz György ügyvéd (cím) által képviselt felperes neve (cím) lakos felperesnek - a Dr. Kernács János ügyvéd (cím) által képviselt alperes neve (cím) alperes ellen munkaviszony megszüntetése miatt indított perében a Székesfehérvári Munkaügyi Bíróság 7. M. 409/2010/13. sz. ítélete ellen az alperes által 14. sorszám alatt benyújtott fellebbezés folytán az alulírott helyen és napon, nyilvános tárgyaláson meghozta és kihirdette az alábbi

ítéletet:

Az elsőfokú ítéletet megváltoztatja, és megállapítja, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát.

Kötelezi az alperest, hogy 8 napon belül állítsa helyre a felperes munkaviszonyát, és elmaradt munkabér címén fizessen meg részére a törvényes levonásokkal terhelten 3.340.160.- (hárommillió-háromszáznegyvenezer-százhatvan) forintot és ennek 2010. december 1.-től a kifizetésig járó mindenkori törvényes késedelmi kamatát, valamint - levonástól mentesen - béren kívüli juttatás címén 12.000.- (tizenkettőezer) forintot és ennek 2010. szeptember 1-től a kifizetésig járó mindenkori törvényes késedelmi kamatát, s ezen felül kártérítés címén 170.000.- (százhetvenezer) forintot.

Fizessen meg továbbá 8 napon belül a felperesnek 250.000.- (kettőszázötvenezer) forint első- és másodfokú perköltséget, valamint - külön felhívásra - az államnak 251.600.- (kettőszázötvenegyezer-hatszáz) forint kereseti, és 251.600.- (kettőszázötvenegyezer-hatszáz) forint fellebbezési illetéket.

Ezen ítélet ellen nincs helye további fellebbezésnek.

Indokolás:

Az alperes rendkívüli felmondással megszüntette a felperes munkaviszonyát, mert nézete szerint a felperes, mint a Szállítómű (gyáregység) üzemi tanácsának tagja hosszú időn át súlyosan visszaélt azzal a törvény adta lehetőségével, hogy a havi munkaideje 10 %-a erejéig távolléti díjazás mellett közösségi munkát végezhetett: ilyen címen hosszú időn át havi egy-egy pénteki szabadnapot íratott ki magának, melyeken egyáltalán nem végzett üzemi tanácsi tevékenységet.

Az elsőfokú bíróság elutasította a felperes visszahelyezés iránti keresetét. Ítéletét - az alperes jogi álláspontját elfogadva - lényegében azzal indokolta, hogy a kérdéses munkaidő kedvezmény (Mt. 62. §.) csak célhoz kötötten használható fel, az ezzel ellentétes magatartás a felperesnek súlyosan felróható.

A felperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását, és a keresete teljesítését kérte.

Elsősorban a munkaviszonya helyreállítására, és az elbocsátása óta kiesett munkabére (bruttó 3.340.160.- forint) megfizetésére tartott igényt (a munkanélküli ellátásból és az újabban létesített munkaviszonyából származó időközi megtérülések figyelembe vételével), továbbá elvesztett béren kívüli juttatás címén a 2010. évre, szeptemberi esedékességgel követelt még 12.000.- forint beiskolázási segélyt, valamint kártérítésként 170.000.- forintot. Utóbbit azzal indokolta, hogy az alperes intézkedése folytán családja megélhetése veszélybe került, ezért 2010. júniusában, augusztusában, majd novemberében egy ismerősétől kénytelen volt fölvenni összesen 800.000.- forint, egy éves futamidejű áthidaló kölcsönt, melynek a lejáratkor ennyi lesz az ügyleti kamata.

Másodlagosan - visszahelyezésének mellőzése esetére - az elmaradt munkabérét az ítélet jogerőre emelkedéséig kérte elszámolni, s azon felül (az egyéb követeléseit fenntartva) még kérte a 6 havi átlagkeresettel egyező végkielégítése, valamint 12 havi átlagkeresetének megfelelő sérelmi díja megfizetését is.

Az elsőfokú ítéletet azért találta sérelmesnek, mert szerinte a bíróság nem vette figyelembe az ügy sajátos körülményeit. Azt elismerte ugyan, hogy a vizsgált pénteki napokon üzemi tanácsi feladatai történetesen nem voltak, állította viszont, hogy az üzem folyamatos, többműszakos jellege miatt a közösségi munkát jellemzően csak a szabadideje terhére tudta elvégezni. Hangsúlyozta, hogy az üzemi tanácstag tevékenysége nem szűkíthető le a rendszerint délelőtt tartott formális tanácsüléseken való részvételre, ennél sokkal több időt és energiát igényel az érdemi döntések előkészítése és magyarázata, a megfelelő tájékozódás, a dolgozók igényeinek felmérése, a közvetítés, az élő kapcsolat felvétele és fenntartása. Ehhez képest - szerinte - a kompenzációs jelleggel átalányszerűen és egyben kivett, a havi munkaidő 10 %-át meg nem haladó szabadidőt oktalanul minősítették munkakerülésnek, a törvény kijátszásának, illetéktelen előnyök megszerzésének. A visszahelyezéséhez (elsődlegesen) azért ragaszkodott, mert az eddigi, mintegy 20 éves aktív munkás életét, tanuló korától kezdve az alperesnél töltötte, munkáját és magatartását közmegbecsülés övezte. Úgy vélte, hogy a teljes anyagi és erkölcsi jóvátétel csak az eredeti állapot helyreállításával érhető el.

Az alperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Kitartott amellett, hogy az üzemi tanács tagjának az adott gyáregységben nem is volt számottevő közösségi elfoglaltsága, hiszen a tanács konzultációs illetve döntési kompetenciája meglehetősen marginális, a gyakorlatban csupán néhány, nem nagy jelentőségű szociális intézkedés (segélyezés, munkásszállás biztosítása) tárgykörére, évenként néhány testületi ülésre korlátozódott. Szerinte az ezzel kapcsolatos tevékenység bőven belefért a felperes műszakbeosztás szerinti munkaidejébe, semmi szükség nem volt a szabadideje leterhelésére, de ezt nem is látta igazoltnak. Úgy vélte, hogy a munkáltató joggal követelheti meg üzemi tanács tagjától, hogy a törvényes munkaidőből csak annyit vegyen el közösségi munka céljára, amennyi föltétlenül szükséges. Nem találta elfogadhatónak azt a nézetet, miszerint a felperest a 10 % munkaidő kedvezmény valós üzemi tanácsi tevékenység híján, alanyi jogon is megillette volna.

Ettől eltekintve a kereset (a 6. sz. beadványban és a 9. sz. jegyzőkönyvben pontosított fellebbezés) összegszerűségét nem vitatta, habár az említett kölcsön kamatait (a kártérítési igényt) némileg eltúlzottnak vélte. A kereset netáni megalapozottsága esetén a munkaviszony helyreállításának nem látta ugyan akadályát (az emiatti esetleges retorzió lehetőségét kategorikusan kizárta), ugyanakkor nem is találta szerencsésnek, mondván, hogy tudomása szerint a felperes szabadidővel való manipulációja a dolgozók körében erős ellenérzést keltett.

***