EH 2015.12.M23 A munkaviszony jogellenes megszüntetésekor a kárt okozó munkáltató köteles bizonyítani, hogy a munkavállaló nem tett eleget a kárenyhítési kötelezettségének [2012. évi I. törvény 82. § (2) bekezdés, 167. § (2) bekezdés].
[1] A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperes 2009. augusztus 1-jétől állt az alperes alkalmazásában üzletkötő munkakörben. A munkáltató 2012. október 26-án felmondással megszüntette a munkaviszonyát, amely intézkedést sérelmezve a felperes keresetet terjesztett elő. Annak megállapítását kérte, hogy a felmondás indoka nem volt valós és okszerű, és az alperest kártérítésként 12 havi távolléti díja megfizetésére kérte kötelezni.
[2] A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes felmondása jogellenes volt, és kötelezte, hogy fizessen meg a felperesnek kártérítésként 4 755 136 forintot és késedelmi kamatát.
[3] Indokolásában kifejtette, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 82. §-a értelmében a munkáltató köteles megtéríteni a munkaviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben okozott kárt. Ennek keretében az elmaradt jövedelem címén igényelt kártérítés nem haladhatja meg a munkavállaló 12 havi távolléti díjának az összegét. Az alperes által kimutatott távolléti díj figyelembevételével meghatározta a 2012. december 1-jétől 2014. június 6-ig, az ítélet meghozataláig kiszámított bruttó összeget, mivel azonban a felperest társadalombiztosítási, egészségbiztosítási és munkavállalóijárulék-fizetési kötelezettség terhelte volna 18,5% mértékben, ezért ezt csökkenteni kellett ilyen mértékben. A felperest cafeteriajuttatás is megillette volna 510 000 forint összegben, amit a felperes elmaradt jövedelméhez hozzáadott. Ebből az összegből az elsőfokú bíróság levonta a felperes számára 90 napra folyósított álláskeresési járadékot, illetve a 2013. március 1-jétől 2013. december 31-ig bruttó összegben kifizetett, más munkáltatónál megkeresett munkabért, amelyet a járulékokkal szintén csökkenteni kellett. Eszerint a felperesnek az adott időszakban 4 755 136 forint kára keletkezett elmaradt jövedelem címén, így az elsőfokú bíróság annak megfizetésére kötelezte az alperest. Ez az összeg nem éri el a felperes havi 432 000 Ft távolléti díjával számított 12 havi limitet (5 184 000 Ft).
[4] Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta azzal a pontosítással, hogy a kártérítésként fizetendő 4 755 136 forintból elmaradt munkabér 4 245 136 forint, míg elmaradt cafeteriajuttatás 510 000 forint.
[5] Indokolásában kifejtette, hogy az új Mt. a jogellenes jogviszony-megszüntetés jogkövetkezményei tekintetében a kártérítési felelősség szabályait rendeli alkalmazni. A kár alatt a munkavállaló vagyonában bekövetkezett olyan csökkenést kell érteni, amelynek oka a jogellenes jogviszony-megszüntetés. Amennyiben a jogellenes munkáltatói intézkedést követően a munkavállaló béréhez nem vagy alacsonyabb összegben jut hozzá, mint amely korábban megillette, megvalósul a vagyoncsökkenés, amelyért a munkáltató kártérítést köteles fizetni.
[6] A másodfokú bíróság utalt az Mt. 169. § (1) bekezdésére és a 3/2014. (III. 31.) KMK vélemény 4.a) pontjára, mely szerint kártérítésként az elmaradt munkabért és a rendszeres juttatások pénzbeli értékét kell megállapítani azzal, hogy az elmaradt jövedelem tételeit jogcímenként elkülönítve kell feltüntetni, mivel az elmaradt munkabér és a cafeteria más-más adószabályok alá esik.
[7] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte, hogy a Kúria a másodfokú ítéletet helyezze hatályon kívül, az elsőfokú ítéletet változtassa meg, és a felperes keresetét utasítsa el. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti az Mt. 82. § (1) és (2) bekezdését. Hivatkozott arra, hogy az új Mt. lényegesen átalakította a munkaviszony jogellenes megszüntetésére vonatkozó szabályrendszert. A legjelentősebb különbség, hogy a korábbi Mt. szerinti továbbfoglalkoztatási kötelezettség és a jogerős ítéletig elmaradt munkabér és egyéb járandóságok megtérítése helyébe a kártérítés és azon belül a limitált összegű elmaradt jövedelemre való jogosultság lépett. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a korábbi Mt. szabályozása "szellemében" ítélte meg az elmaradt jövedelmet a felperes javára a munkaviszony megszűnése és az ítélet meghozatala közötti időtartamra, amikor a munkaviszony már nem állt fenn, és csak kisegítő szabályként alkalmazta a kárfelelősségi szabályokat, amikor az elmaradt munkabért csökkentette a máshonnan megtérülő jövedelmekkel.
[8] A felülvizsgálati érvelés szerint a munkáltató által okozott kárnak oksági kapcsolatban kell állnia a jogellenes munkaviszony-megszüntetés tényével, illetve a munkavállalónak az Mt. 167. § (2) bekezdése szerint mindent meg kell tennie kárenyhítési kötelezettsége teljesítése érdekében, e körülmények fennálltát azonban a bíróságok nem vizsgálták. Nem folytattak bizonyítást arra sem, hogy fennállt-e az ok-okozati összefüggés a jogellenes munkaviszony-megszüntetés ténye és a megszüntetést követő időszakban a felperes jövedelmi helyzete között, elegendő volt-e felperes megtett tevékenysége a kárenyhítés körében, megfelelő hatékonyságú volt-e az együttműködése a munkaügyi hatósággal, megtett-e minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy el tudjon helyezkedni.
[9] A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
[10 ]A Pp. 272. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni a jogszabálysértést a megsértett jogszabályhely megjelölése mellett.
[11] Az alperes megsértett jogszabályhelyként az Mt. 82. § (1) és (2) bekezdését, illetve 167. § (2) bekezdését jelölte meg, így a felülvizsgálati eljárásnak nem képezte tárgyát a perbeli felmondás jogellenessége, kizárólag a megszüntetés jogellenessége jogkövetkezményeit vizsgálta a Kúria.
[12] Helytállóan hivatkozott a felülvizsgálati kérelem a Kúria 3/2014. (III. 31.) KMK véleményében kifejtettekre, mely szerint az Mt. a korábbi szabályokhoz képest jelentősen megváltoztatta a munkaviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményeit. A legjelentősebb különbség az, hogy az 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: korábbi Mt.) 100. §-ában főszabályként érvényesülő eredeti munkakörben való továbbfoglalkoztatás elrendelése és a jogerős ítéletig elmaradt munkabér és egyéb járandóságok munkáltatói megtérítése helyébe a kártérítés és azon belül a limitált összegű elmaradt jövedelemre való jogosultság lépett, továbbá a munkaviszony nem az ítélet jogerőre emelkedése napján, hanem a jogellenes nyilatkozat szerint szűnik meg.
[13] Helytelenül érvelt azonban a felülvizsgálati kérelem abban a körben, hogy az eljárt bíróságok "a régi Mt. szabályozásának szellemében" ítélték meg az elmaradt jövedelmet a felperes javára. Ezzel ellentétben megállapítható, hogy mindkét bíróság kártérítés fizetésére kötelezte az alperest, tekintettel arra, hogy jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát. Helytállóan állapította meg másodfokú bíróság, hogy az Mt. 169. § (1) bekezdése kifejezetten meghatározza a kártérítés módjaként az elmaradt munkabér és a rendszeres juttatások pénzbeli értékét. Az Mt. 82. § (2) bekezdése is ezt erősíti meg, és rögzíti, hogy a munkaviszony körében elmaradt jövedelem címén igényelhető kártérítés, ennek mértéke azonban nem haladhatja meg a munkavállaló 12 havi távolléti díjának összegét.
[14] Ennek megfelelően a munkavállaló a jogellenes munkaviszony-megszüntetés következtében nem, vagy alacsonyabb összegben jut hozzá ahhoz a jövedelemhez, amely korábban megillette, esetében megvalósult a vagyoncsökkenés, ami ok-okozati összefüggésben áll a munkáltató jogellenes magatartásával, így a károkozó azt köteles megtéríteni.
[15] Kellő alap nélkül kifogásolta az alperes felülvizsgálati kérelmében azt is, hogy az eljárt bíróságok az Mt. 167. § (2) bekezdését megsértve nem vizsgálták, miszerint a munkavállaló eleget tett-e kárenyhítési kötelezettségének. A Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el.
[16] Az eljárás során a felperes igazolta azt, hogy a perrel érintett időszakban milyen mértékű álláskeresési járadékban részesült, illetve az újonnan létesített munkaviszonya alapján milyen mértékű munkabérhez jutott hozzá, melyet az eljárt bíróságok a kártérítés összegének meghatározásakor figyelembe vettek. A kárenyhítési kötelezettség tekintetében a munkáltató a bizonyításra kötelezett fél. Amennyiben az alperes arra hivatkozik, hogy nem teljes mértékben tett eleget e kötelezettségének a munkavállaló, úgy az ezzel kapcsolatos tényállítását neki áll érdekében bizonyítani. Mivel e körben az alperes bizonyítási indítványt sem tett, megalapozatlanul sérelmezte, hogy a bíróságok e körülményeket nem vizsgálták. A bizonyítás indítványozása elmulasztásának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége a Pp. 3. § (3) bekezdése értelmében pedig a bizonyításra kötelezett felet terheli.
[17] Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet jogszabálysértés hiányában a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria, Mfv. II. 10.183/2015.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria a Független Rendőr Szakszervezet által képviselt felperesnek a dr. Lakatos István ügyvéd által képviselt alperes ellen munkaviszony megszüntetése jogellenességének megállapítása és jogkövetkezményei alkalmazása iránt a Veszprémi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságon 1.M.331/2013. szám alatt megindított és másodfokon a Veszprémi Törvényszék 3.Mf.21.006/2014/4. számú ítéletével jogerősen befejezett perében az említett másodfokú határozat ellen az alperes által előterjesztett felülvizsgálati kérelem folytán - tárgyaláson kívül - meghozta a következő
í t é l e t e t :
A Kúria a Veszprémi Törvényszék 3.Mf.21.006/2014/4. számú ítéletét hatályában fenntartja.
Kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 10.000 (tízezer) forint perköltséget, valamint külön felhívásra a magyar államnak 475.510 (négyszázhetvenötezer-ötszáztíz) forint felülvizsgálati eljárási illetéket.
I n d o k o l á s
A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperes 2009. augusztus 1-jétől állt az alperes alkalmazásában üzletkötő munkakörben. A munkáltató 2012. október 26-án felmondással megszüntette a felperes munkaviszonyát, amely intézkedést sérelmezve a felperes keresetet terjesztett elő. Annak megállapítását kérte, hogy a felmondás indoka nem volt valós és okszerű, és az alperest kártérítésként 12 havi átlagkeresete megfizetésére kérte kötelezni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte arra hivatkozva, hogy jogszerű intézkedést hozott.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság kijavított ítéletével megállapította, hogy az alperes felmondása jogellenes volt, és kötelezte, hogy fizessen meg a felperesnek kártérítésként 4.755.136 forintot és késedelmi kamatát, valamint 328.000 forint perköltséget,továbbá 311.040 forint eljárási illetéket.
Indokolásában kifejtette, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 82. §-a értelmében a munkáltató köteles megtéríteni a munkaviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben okozott kárt. Ennek keretében az elmaradt jövedelem címén igényelt kártérítés nem haladhatja meg a munkavállaló 12 havi távolléti díjának az összegét, ami az adott ügyben 5.184.000 forint volt. Megállapította, hogy a felperes személyi alapbére és az alperes által kimutatott távolléti díja havi 432.000 forint figyelembevételével 2012. december 1-jétől 2014.június 6-áig, az ítélet meghozataláig 7.874.180 forint bruttó összeg lett volna. Mivel a felperest társadalombiztosítási, egészségbiztosítási és munkavállalói járulék fizetési kötelezettség terhelte volna 18,5% mértékben, ezért a kiesett munkabért csökkenteni kellett ilyen mértékben, így a figyelembe vehető elmaradt kára 6.417.472 forint. A felperest cafeteria juttatás is megillette volna 510.000 forint összegben, így a felperes összes jövedelme 6.927.472 forint lett volna. Ebből az összegből az elsőfokú bíróság levonta a felperes számára 90 napra folyósított 279.000 forint álláskeresési járadék címén fizetett összeget, illetve a 2013.március 1-jétől 2013. december 31-éig nettó összegben kifizetett 1.666.675 forint munkabért. Ennek megfelelően a felperesnek az adott időszakban 4.755.136 forint kára keletkezett elmaradt jövedelem címén, így annak megfizetésére kötelezte az alperest.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta azzal a pontosítással, hogy a kártérítésként fizetendő 4.755.136 forintból elmaradt munkabér 4.245.136 forint, míg elmaradt cafeteria juttatás 510.000 forint. Kötelezte ezen túl az alperest 55.000 forint perköltség és 418.800 forint fellebbezési illeték megfizetésére.
Indokolásában kifejtette, hogy az új Mt. a jogellenes jogviszony megszüntetés jogkövetkezményeit eltérően szabályozza. A jogellenes megszüntetésnek nincs önálló jogkövetkezménye, arra a kártérítési felelősség szabályait rendeli alkalmazni. A kár alatt a munkavállaló vagyonában bekövetkezett olyan csökkenést kell érteni, amelynek oka a jogellenes jogviszony megszüntetés. Amennyiben a jogellenes munkáltatói intézkedést követően a munkavállaló béréhez nem vagy alacsonyabb összegben jut hozzá, mint amely korábban megillette, megvalósul vagyoncsökkenés, amelyért a munkáltató kártérítést köteles fizetni.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte, hogy a Kúria a másodfokú ítéletet helyezze hatályon kívül, az elsőfokú ítéletet változtassa meg, és a felperes keresetét utasítsa el. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti az Mt. 82. § (1) és (2) bekezdését. Hivatkozott arra, hogy az új Mt. lényegesen átalakította a munkaviszony jogellenes megszüntetésére vonatkozó szabályrendszert. A legjelentősebb különbség, hogy a korábbi továbbfoglalkoztatási kötelezettség és a jogerős ítéletig elmaradt munkabér és egyéb járandóságok megtérítése helyébe a kártérítés és azon belül a limitált összegű elmaradt jövedelemre való jogosultság lépett. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a régi Mt. szabályozása szellemében ítélte meg az elmaradt jövedelmet a felperes javára a munkaviszony megszűnése és az ítélet meghozatala közötti időtartamra, amikor a munkaviszony már nem állt fenn. Kisegítő szabályként alkalmazta a kárfelelősségi szabályokat, amikor az elmaradt munkabért csökkentette a máshonnan megtérülő jövedelmekkel.
Előadta, hogy a munkáltató által okozott kárnak oksági kapcsolatban kell állni a jogellenes munkaviszony megszüntetés tényével, illetve a munkavállalónak az Mt. 167. § (2) bekezdése szerint mindent meg kell tennie kárenyhítési kötelezettsége teljesítése érdekében, e körülmények fennálltát azonban a bíróságok nem vizsgálták. Nem folytattak bizonyítást arra sem, hogy fennállt-e az ok-okozati összefüggés a jogellenes munkaviszony megszüntetés ténye és a megszüntetést követő időszakban a felperes jövedelmi helyzete között, elegendő volt-e felperes megtett tevékenysége a kárenyhítés körében, megfelelő hatékonyságú volt-e az együttműködése a munkaügyi hatósággal, megtett-e minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy el tudjon helyezkedni.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását és az alperes költségekben való marasztalását kérte figyelemmel arra, hogy az megfelel a jogszabályoknak.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Pp. 272. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni a jogszabálysértést a megsértett jogszabályhely megjelölése mellett.
Az alperes megsértett jogszabályhelyként az Mt. 82. § (1) és (2) bekezdését, illetve 167. § (2) bekezdését jelölte meg. A felülvizsgálati eljárásnak nem képezte tárgyát a perbeli felmondás jogellenessége, kizárólag a jogellenesség jogkövetkezményei.
Helytállóan idézte a felülvizsgálati kérelem a Kúria 3/2014. (III.31.) KMK véleményében kifejtetteket, mely szerint az Mt. a korábbi szabályokhoz képest jelentősen megváltoztatta a munkaviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményeit. A legjelentősebb különbség az, hogy az 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: régi Mt.) 100. §-ában főszabályként érvényesülő eredeti munkakörben való továbbfoglalkoztatás elrendelése és a jogerős ítéletig elmaradt munkabér és egyéb járandóságok munkáltatói megtérítése helyébe a kártérítés és azon belül a limitált összegű elmaradt jövedelemre való jogosultság lépett, továbbá a munkaviszony nem az ítélet jogerőre emelkedése napján, hanem a jogellenes nyilatkozat szerint szűnik meg.
Helytelenül érvelt azonban a felülvizsgálati kérelem abban a körben, hogy az eljárt bíróságok "a régi Mt. szabályozásának szellemében" ítélték meg az elmaradt jövedelmet a felperes javára. Ezzel ellentétben megállapítható, hogy mindkét bíróság kártérítés fizetésére kötelezte az alperest tekintettel arra, hogy jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát. Helytállóan állapította meg másodfokú bíróság, hogy az Mt. 169. § (1) bekezdése kifejezetten meghatározza a kártérítés módjaként az elmaradt munkabér és a rendszeres juttatások pénzbeli értékét. Az Mt. 82. § (2) bekezdése is ezt erősíti meg, és rögzíti, hogy a munkaviszony körében elmaradt jövedelem címén igényelhető kártérítés, mértéke azonban nem haladhatja meg a munkavállaló 12 havi távolléti díjának összegét.
Ennek megfelelően a munkavállaló a jogellenes munkaviszony megszüntetés következtében nem, vagy alacsonyabb összegben jut hozzá ahhoz a jövedelemhez, amely korábban megillette, esetében megvalósult a vagyoncsökkenés, az ok-okozati összefüggésben áll a munkáltató jogellenes magatartásával, így a károkozó azt köteles megtéríteni.
Kellő alap nélkül kifogásolta az alperes felülvizsgálati kérelmében azt is, hogy az eljárt bíróságok az Mt. 167. § (2) bekezdését megsértve nem vizsgálták azt, hogy a munkavállaló eleget tett-e kárenyhítési kötelezettségének. A Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el.
Az eljárás során a felperes igazolta azt, hogy a perrel érintett időszakban milyen mértékű álláskeresési járadékban részesült, illetve az újonnan létesített munkaviszonya alapján milyen mértékű munkabérhez jutott hozzá, melyet az eljárt bíróságok a kártérítés összegének meghatározásakor figyelembe vettek. A kárenyhítési kötelezettség tekintetében a munkáltató a bizonyításra kötelezett fél. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az alperes arra hivatkozik, hogy nem teljes mértékben tett eleget e kötelezettségének a munkavállaló, úgy az ezzel kapcsolatos tényállítását neki áll érdekében bizonyítani. Mivel e körben az alperes bizonyítási indítványt sem tett, megalapozatlanul sérelmezte, hogy a bíróságok e körülményeket nem vizsgálták. A bizonyítás indítványozása elmulasztásának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége a Pp. 3. § (3) bekezdése értelmében pedig a bizonyításra kötelezett felet terheli.
Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet jogszabálysértés hiányában a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
A pervesztes alperes a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján köteles megfizetnie a felperes felülvizsgálati eljárás során felmerült költségét, míg a felülvizsgálati eljárási illetéket a 6/1986.(VI.26.) IM rendelet 13. § (2) bekezdése alapján köteles viselni.
Budapest, 2015. július 6.
Dr. Stark Marianna s.k. a tanács elnöke, Sipőczné dr. Tánczos Rita s.k. előadó bíró, Szolnokiné dr. Csernay Krisztina s.k. bíró
(Kúria, Mfv. II. 10.183/2015.)