EH 2000.320 A gyermeket nevelő szülő a kapcsolattartás jogellenes meghiúsításával okozott kárért a polgári jog szabályai szerint felelősséggel tartozik [Csjt. 92. §, Ptk. 339. §, 1997. évi XXXI. tv. 7. §, 149/1997. (IX. 10.) Korm. r. 7. § (4) bek.].
A felek házasságát a bíróság az 1989. november 26-án kelt és jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta. A bontóperben a felek egyezséget kötöttek, mely szerint a házasságukból 1988. július 22-én született A. az anya gondozásába került, és megállapodtak az apa által fizetendő gyermektartásdíj összegében, illetve az általa gyakorolható kapcsolattartási jog tárgyában is. Az egyezséget a bíróság végzésével jóváhagyta.
A felperes Németországban, az alperes Magyarországon él.
A felperes 1993-tól igényelte a kapcsolattartást, emiatt gyámhatósági eljárások is folyamatban voltak, melyek azonban nem vezettek eredményre. Az apa és a gyermek kapcsolattartását a bíróság legutóbb az 1996. május 9-én jogerőre emelkedett ítéletével akként szabályozta, hogy a felperesi apát 1997. évben a húsvét vasárnapot megelőző második napon 8 órától vasárnap 17 óráig, augusztus első napján 8 órától vasárnap 17 óráig, illetve december 26. napján 8 órától december 29-én 17 óráig jogosította fel a gyermek elvitelére úgy, hogy a felperes a gyermeket külföldre nem vihette magával.
Az 1997. évi húsvéti kapcsolattartás alkalmával az alperes nem adta át a gyermeket a felperesnek, emiatt a gyámhatóság jogerős határozatával őt 3000 forint pénzbírsággal sújtotta. 1997 nyarán az alperes keresettel élt a kapcsolattartás módjának megváltoztatása iránt, erről a felperest is értesítette, egyben jelezte, hogy a kapcsolattartást nem fogja biztosítani. A felperes a jogerős ítélet szerinti időpontban jelentkezett az alperes lakásán, de az anya és a gyermek nem tartózkodtak otthon, így a találkozás ismét meghiúsult. Ezzel az esettel összefüggésben a gyámhatóság az alperessel szemben 8000 forint pénzbírságot szabott ki.
A fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemmel megindult, majd az alperes ellentmondása folytán perré alakult eljárásban a felperes a Ptk. 339. §-a (1) bekezdésének jogcímén a húsvétkor elmaradt kapcsolattartással felmerült költségeinek megtérítését kérte, majd keresetének összegszerűségét felemelte az augusztusi és decemberi kapcsolattartás meghiúsulása folytán felmerült valamennyi kiadásának a megtérítése iránt.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. A jogalappal összefüggően vitatta a magatartása felróhatóságát, állította, hogy a gyermek érdekében úgy járt el, ahogy egy anyától általában elvárható, és hivatkozott arra, hogy a kapcsolattartás módja, illetve annak felfüggesztése iránt pert is indított. Magatartásának felróhatóságát azzal kívánta kimenteni, hogy a gyermek a vér szerinti apjától fél, ilyen körülmények között nem kényszerítheti a gyermeket a találkozásokra, a gyermek ellenállására nézve pszichológus magánszakértői véleményt is csatolt.
Az elsőfokú bíróság az 1998. július 24-én kelt végzésével az 1997. decemberi kapcsolattartás vonatkozásában a felperesi igény tárgyában a pert elkülönítette, és a keresetet az időközben hatályba lépett 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet 33. §-ának (5) bekezdésére tekintettel a gyámhatósághoz tette át. Közbenső ítéletével az 1997. évi húsvéti és nyári kapcsolattartás elmaradása folytán az alperes kártérítési kötelezettségének jogalapját megállapította.
Az első fokú közbenső ítélet ellen az alperes élt fellebbezéssel, melyben már csak a nyári kapcsolattartásra nézve kérte az ítélet megváltoztatását, és a felperes keresetének elutasítását.
A másodfokú bíróság az első fokú közbenső ítélet nem fellebbezett részét nem érintette, a megfellebbezett rendelkezését azzal a pontosítással hagyta helyben, hogy az alperes az 1997. augusztus 1-től 14-ig terjedő időszakra előírt kapcsolattartás meghiúsulásáért kártérítési felelősséggel tartozik.
Indokolása szerint a döntését a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésére alapította, mely szerint aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy adott helyzetben általában elvárható. A fenti jogszabály alapján azt vizsgálta, hogy az alperes az 1997. augusztusi kapcsolattartás előkészítése, biztosítása és zavartalan lefolyása érdekében úgy járt-e el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. Rámutatott, hogy ennek megítéléséhez szükségszerűen hozzátartozik annak a folyamatnak a vizsgálata és értékelése is, amit a kapcsolattartásra vonatkozó jogerős ítélet a felek számára kötelező magatartásként meghatározott. Kiemelte, hogy a bíróság a kapcsolattartás rendezésénél a fokozatosságot tartotta szem előtt, amire azért volt szükség, mert az anya a saját feldolgozatlan élményeiből őrzött sérelmeit, érzelmeit átvitte a gyermekre, nem tudatosította egyértelműen a gyermekben, hogy ki a vér szerinti apja, sőt, új házastársát kívánta a gyermekkel vér szerinti apaként elfogadtatni. Ugyanakkor az apának is meg kell találnia a gyermek felé a közelítés legmegfelelőbb módját. A szülőktől igényelt pozitív ráhangolódás és fokozatosság szem előtt tartása révén vált volna lehetővé, hogy a zavartalan apa-gyermek kapcsolat az évek során ki tudjon alakulni. Ez volt tehát az az elvárható magatartás, amely a felek számára "zsinórmértékül" szolgált egymás és a gyermek viszonylatában, és ami a jelen perben a kártérítés jogalapjának vizsgálatánál értékelendő.
Az 1997. augusztusi láthatás, illetve az azt megelőző hónapok vizsgálata során megállapítható volt, hogy az alperes felkérésére már 1997. június 4-én elkészült az a pszichológus szakértői vélemény, melyre az alperes a kapcsolattartás módosítása, illetve szüneteltetése iránti kérelmét alapította. 1997. június 25-én az alperes már értesítette a felperest is arról, hogy a kapcsolattartást nem biztosítja, ugyanakkor az alperes leveleiből és intézkedéseiből nem volt érzékelhető, hogy az alperes a kapcsolattartást rendező jogerős ítéletben megfogalmazott, elvárható magatartás érdekében bármit tett volna. Az a tény, hogy a felperes az alperes által a kapcsolattartás akadályaként megjelölt körülményeket nem fogadta el, nem alkalmas az alperesnek a felelősség alóli mentesülésére, az alperes kártérítési kötelezettsége tehát a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel fennáll.
A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, melyben annak megváltoztatását és a felperesi kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy magatartása nem volt felróható, a gyermek félelmeire tekintettel a gyermek mindenekfelett álló érdekei érvényre juttatásának, a gyermeket fenyegető veszélyhelyzet elhárításának a szándéka vezette akkor, amikor a kapcsolattartás megakadályozása céljából kellő időben újraszabályozását kérte, és a korábbi jogerős ítélet félretételével az alperes és a gyermek találkozását nem tette lehetővé.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A Gyermek jogairól szóló New Yorkban 1989. november 20-án kihirdetett és az 1991. LXIV. törvénnyel a hazai jogba beiktatott Egyezmény, mely 8. cikkének 1. pontja rögzíti, hogy az Egyezményben részes államok tiszteletben tartják a gyermeknek a saját személyazonossága, ideértve állampolgársága, neve és családi kapcsolatai magatartásához fűződő, törvényben elismert jogát. Ennek megfelelő rendelkezést tartalmaz a gyermek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény 7. §-ának (4) bekezdése, mely kimondja, hogy a gyermeknek joga van a származása, vér szerinti családja megismeréséhez és a kapcsolattartáshoz.
Az alperes a gyermeknevelés folyamatában már akkor jogellenes magatartást tanúsított, amikor nem tudatosította a gyermekben, hogy ki a vér szerinti apja, sőt, jelenlegi házastársát kívánta a gyermek vér szerinti apjaként elfogadtatni, és a gyermek valós érdekeivel helyezkedett szembe, amikor saját sérelmeit ellenséges érzésként átvitte a gyermekre. A kapcsolattartást a Csjt. 92. §-a alapján szabályozó jogerős ítélet ezt a helyzetet kívánta a gyermek érdekében feloldani a fokozatosság bevezetésével, melynek során a felperest egyébként is csupán az időszakos kapcsolattartásra jogosította fel. A jogerős ítélet meghozatala után az alperes fokozott szülői felelőssége lett volna az, hogy a gyermeket megismertesse a vér szerinti apjával és őt az apával való találkozásokra kellően felkészítse.
A gyermekben a felperessel szemben kialakult félelemérzés és elutasítás közvetlen negatív élményen nem alapulhatott, azt csak az alperes tudatosan hibás nevelési módszere alakíthatta ki, melyre az alperes a kártérítési felelősség alóli kimentése érdekében nem hivatkozhat. A felperesnek az az igénye, hogy gyermekével a törvényes keretek között találkozhasson, nem teremtett olyan "veszélyhelyzetet", melynek elhárítására az alperes által tanúsított magatartás szükséges és indokolt lett volna.
A bíróság a Ptk. 339. §-a (1) bekezdésének helytálló alkalmazásával állapította meg az alperest terhelő kártérítés jogalapját: a kapcsolattartás meghiúsítása jogellenes volt, és ezzel okozati összefüggésben a felperesnek vagyoni kára merült fel. Az alperes eredményesen nem hivatkozhat arra, hogy a jogszabályokkal és hatósági döntésekkel szembehelyezkedő magatartása a gyermek érdekét szolgálta, illetve, hogy ezt az önkényes magatartását az 1997. évi augusztusi kapcsolattartás előtt kilátásba helyezte, mert a jogellenesség kimentésére az alperes saját felróható magatartása nem szolgálhat.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős közbenső ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.557/1999. sz.)