EH 2005.1311 I. A házastárs a másik házastárs ügyletéhez történő hozzájárulásának vélelmét csak annak kétséget kizáró bizonyításával döntheti meg, hogy az ügyletkötő harmadik személy a hozzájárulásának hiányáról tudott vagy arról a körülményekből tudnia kellett.
II. A vélelem megdöntésének hiányában a házastársat - az ügyletkötő házastárssal egyetemlegesen - a teljes tartozás megfizetésére kell kötelezni, függetlenül attól, hogy a házastársi közös vagyonból rá eső rész fedezi-e az összeget. A házastárs a lefoglalt különvagyonának feloldását igényperben kérheti [Csjt. 30. §; Pp. 371. §].
Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy az alperes kizárólag 12 000 000 forint tőke erejéig egyetemlegesen felel K. J.-vel a felperes felé a K.-E. Megyei Bíróság Gpk. 50.009/2002. számú, 2002. június 13. napján jogerőre emelkedett fizetési meghagyásával megállapított kölcsön tartozásért, továbbá, hogy az alperes a 12 000 000 Ft-os tartozásért a K. J.-vel fennállt házasságából származó házastársi vagyonközösség reá eső része erejéig felel, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította, kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizesse meg a felperesnek 560 000 forint perköltséget, és megállapította, hogy a felmerült kereseti illeték az állam terhén marad.
Az ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a felperes az alperes volt házastársának K. J.-nek több alkalommal nyújtott évi 25%-os kamatozású kölcsönt. A kölcsönszerződéseket írásba foglalták. A lejárt, de meg nem fizetett kölcsön összegeket azok kamataival együtt 2000. március 31. napján összesítették. Az okiratban K. J. elismerte, hogy átvett a felperestől 12 000 000 forintot, és vállalta, hogy ezt az összeget legkésőbb 2000. július 31. napjáig visszafizeti.
K. J. és az alperes 1975. évben kötöttek házasságot, a házasságukat azonban a T.-i Városi Bíróság 2003. január 10-én felbontotta, és tényként állapította meg, hogy a házasfelek életközössége 2001 nyarán megszűnt.
K. J. a szerződésben vállalt kötelezettségének nem tett eleget, ezért a K.-E. Megyei Bíróság a felperes kérelmére Gpk. 50.009/2002. számon fizetési meghagyást bocsátott ki K. J. adós ellen 12 000 000 forint tőke, valamint annak 2000. augusztus 1. napjától járó évi 20%-os kamata, továbbá 300 000 forint ügyvédi munkadíj és további 300 000 forint eljárási illeték felperesnek való megfizetése iránt, amely 2002. június 13. napján jogerőre emelkedett.
A jogerős fizetési meghagyás alapján K J. adós ellen végrehajtás indult, és az ennek során megtartott árverésen a felperes a S., T. u. 40. szám alatti ingatlannak az adós nevén nyilvántartott 1/2 tulajdoni hányadát lakott állapotban - 6 700 000 forint beszámításával - megszerezte, az ingatlan másik 1/2 részilletősége pedig az alperes tulajdonában áll.
A felperes keresetében elsődlegesen az alperes arra való kötelezését kérte, hogy fizessen meg neki 12 000 000 forint tőkét, valamint annak 2000. július 31. napjától kezdődően a kifizetés napjáig járó törvényes kamatát, másodlagosan pedig annak a megállapítását kérte, hogy a s.-i 249. hrsz.-ú ingatlan alperes nevén nyilvántartott 1/2 hányadának a tulajdonjogát megszerezte.
Az elsőfokú bíróság K. J. adós tanúvallomása alapján bizonyítottnak találta, hogy a kölcsönök folyósítására a házassági életközösség ideje alatt került sor és a perbeli kölcsönszerződés egészben vagy nagyrészt a korábbi kölcsönök összesítése volt.
Minthogy a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése szerinti kölcsönszerződés visszterhes ügyletnek minősül, a Csjt. 30. §-ának (2) bekezdése szerint törvényes vélelem szól amellett, hogy a vagyonközösség fennállása alatt kötött ügylet az alperes hozzájárulásával jött létre, és ezért - a vélelem megdöntésének hiányában - a hivatkozott § (3) bekezdése alapján a kölcsöntartozás visszafizetéséért az alperest a felperessel szemben az adós házastársával egyetemleges felelősség terheli. Ilyen körülmények mellett a Csjt. 30. §-ában foglalt törvényes vélelemmel szemben az alperest terhelte annak a bizonyítása, hogy az ügylethez nem járult hozzá, és erről a felperes, mint ügyletkötő harmadik személy tudott, vagy a körülményekből tudnia kellett.
A bizonyítási eljárás adatai szerint a peres felek ismerik egymást, a felperes több alkalommal volt az alperesnél és K. J.-nél. A házasfelek a felperes előtt nem veszekedtek, nem viselkedtek úgy, hogy abból azt a következtetést lehetett volna levonni, hogy az alperes a férje ügyleteit ellenzi. Az alperes és gyermeke a K. J. által működtetett vállalkozásokból éltek, a kölcsönöket K. J. nagyrészt ezek fejlesztéséhez használta fel. Mindezek alapján a bíróság úgy ítélte meg, hogy az alperes felelőssége a házastársa által kötött ügylet vonatkozásában a felperessel szemben fennáll, mert a volt házasfelek életvitele és magatartása, illetve az ügy egyéb körülményei alapján a felperesnek nem kellett tudnia arról, hogy az alperes a házastársa által kötött perbeli szerződés megkötéséhez nem járult hozzá.
Nem találta bizonyítottnak az alperes azon védekezését, hogy a perbeli kölcsönszerződés annak uzsorás jellege miatt semmis. Megítélése szerint a perben az alperes nem tudta azt bizonyítani, hogy K. J. által a fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondásában előadott "havi 10%-ot meghaladó" kamatot kötöttek volna ki. Ezt az előadást semmi nem igazolja, önmagában az a tény pedig, hogy a felperes az ügyvédi titoktartás alóli felmentést megtagadta, még nem támasztja alá a fenti összegű kamat nagyságát.
Nem merült fel ugyanakkor arra utaló peradat, és az alperes maga sem bizonyította azt, hogy a szerződés megkötésekor a felperes K. J. helyzetének kihasználásával kötött ki feltűnően aránytalan előnyt.
K. J. és T. K.-né tanuk vallomása alapján azonban bizonyítottnak találta az elsőfokú bíróság azt, hogy 12 000 000 forint részben vagy egészben kamattal tőkésített összeg. Mivel a felperes nem bocsátotta a bíróság rendelkezésére a korábbi kölcsönszerződéseket és nem járult hozzá a jogi képviselő vonatkozásában az ügyvédi titoktartás alóli felmentéshez, ezért a az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a kamatokat is tartalmazó összeg után további kamat megítélése megállapodás nélkül kamatos kamat fizetési kötelezettséget jelentene. E körben értékelte a felperes terhére, hogy dr. H. I. ügyvéd vonatkozásában a titoktartás alóli felmentést megtagadta.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes - annak megváltoztatása és a felperes keresetének elutasítása, valamint az első- és másodfokú perköltség megfizetésére való kötelezése iránt - fellebbezéssel élt.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének a helyben hagyására irányult.
A másodfokú bíróság a részítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a felperes elsődleges keresete tekintetében megváltoztatta, és a felperes elsődleges keresetét elutasította, a felperes másodlagos keresete tekintetében pedig az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot ebben a keretben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Mellőzte az alperesnek a felperes javára szólóan 560 000 forint elsőfokú perköltség megfizetésére való marasztalását, továbbá a felmerült eljárási illeték állam általi viselésére vonatkozó ítéleti rendelkezést, az elsődleges kereset tekintetében kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 15 nap alatt összesen 500 000 forint első- és másodfokú perköltséget, továbbá az államnak - az illetékhivatal felhívásában írt időben és módon - 720 000 forint feljegyzett kereseti és 720 000 forint feljegyzett fellebbezési eljárási illetéket. A hatályon kívül helyező rendelkezés tekintetében a fellebbezési eljárás költségét a felperes és az alperes részére személyenként 10 000 - 10 000 forintban állapítja meg.
A döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság megalapozatlanul állapította meg a tényállást.
A per adatai ugyanis nem támasztják alá az elsőfokú ítélet indokolásának azt a ténymegállapítását, mely szerint a felperes "K. J.-nek több alkalommal nyújtott évi 25%-os kamatozású kölcsönt", hiszen e vonatkozásban peres felek, valamint K. J. és T. K.-né tanúk is egymástól eltérő előadást tettek, a 2000. március 31. napján kelt kölcsönszerződés pedig kamatkikötést nem tartalmaz. Mindezek miatt a másodfokú bíróság tényként azt állapította meg, hogy a 2000. március 31. napján kelt kölcsönszerződésben szereplő 12 000 000 forint kamattal tőkésített összeg volt, melyet egyébként az elsőfokú bíróság is megállapított.
Helyesen hivatkozott az alperes fellebbezésében arra is, hogy a volt házastársának: K. J.-nek a S., T. utca 40. szám alatti ingatlanból való elköltözésére - az alperes személyes előadása és K. J. tanúvallomása által is alátámasztottan - 2000. év első felében került sor, ahova körülbelül egy év múlva költözött vissza. A másodfokú bíróság megítélése szerint ugyanakkor ezen tényadatnak perbeli relevanciája nincs, mivel a kölcsönszerződések megkötésekor az alperes a volt házastársával még együtt élt.
Helytállóan hivatkozott az alperes arra is, hogy a fizetési meghagyás kibocsátását követően a felperes és K. J. jogi képviselője - akit az alperes is elkísért - nem dr. H. I. ügyvédnél folytattak tárgyalásokat, hanem a felperes jogi képviselőjénél dr. H. B. ügyvédnél.
A fentiek szerint módosított tényállás alapján a másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy az elsőfokú bíróságnak az elsődleges keresettel kapcsolatos jogi álláspontja téves.
Az ügyletkötésben részt nem vett házastársnak a házastársa által kötött visszterhes ügylethez való hozzájárulására vonatkozó - Csjt. 30. § (2) bekezdése szerinti - törvényes vélelem ugyanis nem érvényesül akkor, ha az ügyletkötő harmadik személy tudott, vagy a körülményekből tudnia kellett arról, hogy a házastárs az ügylethez nem járult hozzá.
E vonatkozásban figyelembe kell venni a felperes személyes nyilatkozatait illetve az általa előadottakat is azzal, hogy a felperes az elsőfokú eljárásban azonos kérdésben egymással ellentétes előadásokat tett, melyek alapján szavahihetősége megkérdőjelezhető.
A felperes a keresetlevele azt tartalmazza, hogy "A szerződés alapján K. J. ügyfelemtől 12 millió forintot vett át", a keresetlevél mellékletét képező 2000. március 31. napján kelt kölcsönszerződésből is az tűnik ki, hogy a felperes a szerződés megkötésének időpontjában adott kölcsön az alperes házastársának: K. J.-nek 12 millió forintot, míg a felperes a személyes meghallgatása során szintén azt adta elő, hogy ,,12 millió forintot 2000 márciusában adtam kölcsön, K. J. keresett meg azzal, hogy kellene neki egy nagyobb pénzösszeg".
Ezt követően került sor K. J. adós tanúkénti kihallgatására, aki - a felperessel szemben úgy nyilatkozott, hogy "amikor 2000. március 31-én a szerződést megkötötték a 12 millió forintról, akkor ő pénzt nem vett fel. Ez az összeg egy felbruttósított összeg, egy korábbi kölcsönszerződés tőkeösszegét, valamint annak kamatait tartalmazza egy összegben. … Az a kölcsön, amiből ez a 12 millió forintos tartozás eredt körülbelül ennek a harmada vagy negyede lehetett."
Ezen tanúvallomás megtételét követően a felperes a korábbi nyilatkozatát akként módosította, hogy "amikor a H. Ügyvédi Irodában voltam még csak 9 és fél millió forintos tartozásról volt szó", majd bírói kérdésre elismerte, hogy "valóban ez a 2000. március 31-i szerződésben foglalt 12 millió forint ez egy olyan tartozási összeg, ami több tartozásból jött össze és összesítve szerepel benne a tartozás."
Mindezek alapján megállapítható, hogy a 2000. március 31. napján kelt kölcsönszerződésnek nevezett okirat nem a valóságot tükrözi, annak teljes bizonyító ereje tehát - a felperes saját nyilatkozatával - megdőlt.
Azt, hogy a felperesnek a szerződés megkötésének a körülményeiből tudnia kellett arról, hogy az alperes a kölcsönügylethez nem járult hozzá igazolja az a tény is, hogy a felperes az általa saját kezűleg írt, 2000. március 31. napján kelt kölcsönszerződésben az alperes házastársának K. J.-nek a lakcímeként a S., V. u. 1. szám alatti lakcímet tünteti fel, annak ellenére, hogy az alperes és volt házastársa a S., T. u. 40. szám alatti ingatlanban lakott és erről a felperes tudomással bírt.
A bizonyítékokból az is kitűnik, hogy a kölcsönszerződést sem a felperes sem pedig K. J. - az alperes volt házastársa - nem kívánták az alperes tudomására hozni.
E vonatkozásban ugyanis a felperes személyes előadása és K. J. tanúvallomása megegyezett egymással abban, hogy a kölcsönszerződés aláírásakor kétségkívül elhangzott az a kijelentés, hogy "maradjon kettőjük között" a kölcsönügylet, és a nevezettek között csupán az volt vitás, hogy ezt a kijelentést melyikük tette meg, ez utóbbi körülménynek viszont valójában semmiféle jogi jelentősége nincs.
Döntő jelentősége van ugyanakkor annak, hogy az említett tartalmú kijelentés a szerződő felek egyező nyilatkozata szerint elhangzott, hiszen ebből a körülményből, valamint a kölcsön magas összegéből a felperesnek tudnia kellett, hogy az alperes az ügylethez nem járult hozzá. Ebből következően viszont a felperes hozzájárulásának törvényes vélelme megdőlt.
Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság az elsődleges kereseti kérelem vonatkozásában a Pp. 213. § (2) bekezdése alapján részítéletet hozott és a fentebb kifejtett indokok szerint az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése értelmében megváltoztatta és a felperes elsődleges keresetét elutasította.
A perben a felperes másodlagos kereseti kérelmet is előterjesztett, amelyről a másodfokú bíróság - az elsődleges kereset tekintetében elfoglalt más jogi álláspontja folytán - érdemben nem döntött. A másodlagos kereset tekintetében nem került sor tényállás megállapítására, bizonyítási eljárás lefolytatására, ami a másodfokú eljárásban nem pótolható. Ezért e körben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és e keretben a megyei bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
Az ítélet megváltoztatása folytán kötelezte a másodfokú bíróság a felperest az e körben felmerült perköltség megfizetésére, mellőzte viszont az alperesnek a felperes javára való perköltség megfizetésére való kötelezését, és úgy rendelkezett, hogy a kereseti és az alperes személyes költségmentessége folytán le nem rótt fellebbezési eljárási illetéket az illeték feljegyzési jogban részesült felperes köteles megfizetni. míg a hatályon kívül helyezett rendelkezés tekintetében a fellebbezési eljárás költségét a Pp. 252. § (4) bekezdése alapján csupán megállapította.
A jogerős részítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt - annak tartalmát tekintve - a másodfokú bíróság részítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatása és az alperes arra való kötelezése iránt, hogy a K. J. adósnak a vele szemben - a 2000. március 31-én kötött kölcsönszerződés, illetőleg a szerződés alapján a K.-E. Megyei Bíróság által az adós ellen kibocsátott jogerős fizetési meghagyás alapján - fennálló 12 000 000 forint tőketartozását, valamint annak 2004. március 23. napjától kezdődően járó évi 20%-os kamatát továbbá 300 000 forint ügyvédi munkadíj, valamint a 2000. augusztus 1-jétől 2004. március 23-áig terjedő időszakra járó 2 196 768 forint kamattartozását és a jelen perrel felmerült költségeit fizesse meg neki.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős részítélet hatályban tartására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság egyesbírája a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása során a felülvizsgálati eljárás lefolytatását elrendelte.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
I. A Pp. 270. és 271. §-aiban foglaltakból az következik, hogy a felülvizsgálati eljárásnak, mint rendkívüli perorvoslatnak csak az lehet a tárgya, ami a fellebbezési eljárásnak, mint rendes perorvoslatnak is tárgya volt.
Az elsőfokú bíróság az alperesnek a volt házastársa tartozásáért való járulékos és egyetemleges felelősségét a felperessel szemben "kizárólag 12 000 000 forint tőke erejéig" állapította meg. Az elsőfokú ítélet ellen a felperes sem fellebbezéssel, sem csatlakozó fellebbezéssel nem élt, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 273. §-a (1) bekezdésének az analóg alkalmazása alapján mellőzte annak az érdemi elbírálását, hogy az említett tőketartozáshoz kapcsolódó egyéb járulékos jellegű tartozások vonatkozásában az alperes házastársával egyetemleges felelőssége a felperessel szemben fennáll-e vagy sem.
II. 1. A Csjt. 30. §-ának (2) bekezdése megdönthető törvényes vélelmet létesít amellett, hogy a házastársak bármelyike által a vagyonközösség fennállása alatt kötött visszterhes ügylet a másik házastárs hozzájárulásával jött létre, ezért az ügyletkötésben részt nem vett másik házastárs hozzájárulásának tényét - a Pp. 3. §-ának (5) bekezdése szerint - az ellenkező bizonyításáig valónak kell tekinteni.
Az elsőfokú bíróság a peres felek egymással ellentétes előadásának a kihallgatott tanúk egymásnak ugyancsak ellentmondó vallomásának, valamint a becsatolt okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes, és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében meghatározott elveknek egyébként is megfelelően történt értékelése alapján, megalapozottan állapította meg a tényállást, és okszerűen jutott arra a következtetésre, hogy a rendelkezésre álló peradatok alapján nem állapítható meg az, hogy a felperes tudott, vagy a körülményekből tudnia kellett arról, hogy az alperes a perbeli ügylethez nem járult hozzá.
Ennek során a Pp. 3. §-a (5) és 164. §-a (1) bekezdésének a helyes alkalmazásával értékelte az alperes terhére a törvényes vélelemmel szemben fennálló bizonyítatlanság következményeit, hiszen a vélelem megdöntése kétségkívül az alperesnek állott érdekében.
Okszerűtlenül jutott ezzel szemben a másodfokú bíróság az általa korrigált tényállás alapján arra a téves következtetésre, hogy az alperes perbeli ügylethez való hozzájárulásának törvényes vélelme a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megdőlt, hiszen önmagukban a másodfokú bíróság által hivatkozott tények és körülmények ilyen következtetés levonására nem adnak alapot.
Az a tény ugyanis, hogy a 2000. március 31. napján kelt okirat tartalma részben valótlan, mert az a korábban különböző időpontokban átadott kisebb kölcsönök összegét az okirat keltekor átadott egyetlen kölcsönösszegként tünteti fel, az okiratban rögzített összegű kölcsöntartozás létrejöttének és az okirat keltekori fennállásának a tényét nem kérdőjelezi meg, hanem csupán azt eredményezi, hogy a szerződés - az elsőfokú bíróság helyes jogi okfejtése szerint - részben a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése szerinti kölcsönszerződésnek, részben pedig a Ptk. 242. §-ának (1) bekezdésében szabályozott tartozás-elismerésnek minősül. A tartozás-elismerés azonban a hivatkozott törvényhely szerint a tartozás jogcímét nem változtatja meg, de az elismerőt terheli annak a bizonyítása, hogy tartozása nem áll fenn, bírósági úton nem érvényesíthető, vagy a szerződés érvénytelen, ilyen körülményeket azonban az alperes az okirat tartalmával szemben nem bizonyított.
A volt házasfelek élet- és vagyonközössége szerződéskötéskori fennállásának hiányában az alperesnek a házastársa által kötött visszterhes ügylethez való hozzájárulása a Csjt. 30. §-ának (2) bekezdése alapján nem lenne vélelmezhető. Nem lehet ezért a vélelem megdöntése szempontjából döntő jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a szerződés az adós házastárs címeként nem a volt házasfelek közös lakását, hanem az adós cégének - a házastársi közös lakással szemben lévő - székhelyét tüntette fel, különösen nem akkor, ha az adós házastárs a kölcsönöket üzleti célokra vette fel. A jogügylet létrejöttekor ugyanis az alperes és házastársa között az életközösség nem vitásan fennállt.
Nem ad alapot a vélelem megdöntésére a tartozás magas összege és a szerződő feleknek az az egyező nyilatkozata sem, mely szerint a perbeli szerződés aláírásakor valamelyikük részéről elhangzott az, hogy az ügylet "maradjon kettejük között". A per adatai szerint ugyanis az alperes volt házastársa előbb betéti, majd korlátolt felelősségű társaságot alapított, amelyet az alperessel és a közös nagykorú gyermekeikkel együtt gyakorlatilag családi vállalkozásként üzemeltetett és a vállalkozói tevékenység folytatásához gyakran vett fel nagyobb összegű kölcsönöket pénzintézetektől és magánszemélyektől is. Az alperes a kft. tevékenységében maga is aktívan közreműködött, a perben nem tisztázott időponttól kezdődően személyesen végezte a cég könyvelését és nemegyszer jelen volt a házastársa által felvett kölcsönökkel összefüggő tárgyalásokon is. Az alperesnek tehát a vállalkozás üzleti tevékenységére és pénzügyeire nyilvánvaló rálátása volt, vagy legalábbis lehetett. A házassági bontóperben hozott ítélet ténymegállapítása szerint a volt házastársak életközössége 2001 nyarán végleg megszakadt, a jelen perben azonban mindketten kölcsönösen úgy nyilatkoztak, hogy a közel harminc éven át fennálló házasságuk alatt közöttük szoros érzelmi kötődés alakult ki.
Ilyen körülmények mellett a szerződő felek bármelyikének a fentebb részletezett tartalmú nyilatkozatát a másik félnek nem lehetett másként értenie, minthogy a nyilatkozó fél az ügylet létrejöttének tényét vagy annak tartalmát kívülálló harmadik személyekkel szemben, nem pedig a szerződő felek - visszterhes szerződésekért ugyancsak felelős - házastársaival szemben kívánja "titokban tartani". Ezt támasztja alá az is, hogy a szerződésről nem csupán a szerződő feleknek, hanem a felperes házastársának is tudomása volt.
Az alperes maga sem állította, hogy a felperes tudott volna arról, hogy ő maga az ügylethez nem járult hozzá, a fentebb részletezett körülmények pedig nem alátámasztják, hanem kifejezetten megkérdőjelezik, sőt életszerűtlenné is teszik azt, hogy az alperesi hozzájárulás állítólagos hiányáról a felperesnek tudnia kellett volna.
A fentiekre tekintettel az alperesi hozzájárulás vélelme megdöntésének a hiányában a Csjt. 30. §-a (3) bekezdésének a helyes alkalmazásával döntött az elsőfokú bíróság akkor, amikor az elsődleges keresetnek - annak jogalapját tekintve - helyt adott, jogszabályt sértett viszont a másodfokú bíróság azzal, hogy az érdemben helyes ítéletet a részítéletével megváltoztatta.
II. 2. A felperes elsődleges keresete nem az alperes házastársával egyetemleges felelősségének a megállapítására, hanem az alperes házastársával egyetemleges marasztalására irányult.
a) Helyesen fejtette ki az elsőfokú bíróság az ítéletében azt, hogy az egységes bírói gyakorlat szerint az ügyletkötésben részt nem vett házastárssal szemben hozott ítéletben a felperes jogszerű követelését teljes összegben meg kell ítélni, függetlenül attól, hogy a házastársi közös vagyonból reá eső rész fedezi-e ezt az összeget. Ezt a Csjt. 30. § (3) bekezdése nem zárja ki, az ugyanis felelősségi szabály, amely azt határozza meg az adott esetben, hogy a felperes teljes követeléséért az ügyletkötésben részt nem vett házastárs felelőssége a közös vagyonból reá eső rész erejéig áll fenn. E felelősségnek ekként meghatározott korlátozott mértékét az ítélet rendelkező részének ugyancsak tartalmaznia kell, ez következik a Pp. 216. §-ának rendelkezéséből is. Az elmarasztalt házastárs a Pp. 371. §-a alapján megindított végrehajtási igényperrel kérheti a lefoglalt különvagyonának a foglalás alóli feloldását" (BH 1995/4/221. - CDT 95.). Ilyen jogértelmezés mellett a másik házastárs marasztalásának nem feltétele természetesen az sem, hogy van-e közös vagyon.
b) Téves viszont az a jogi okfejtése, mely szerint nem az alperes marasztalásának, hanem csupán a felelőssége megállapításának lenne helye azért, mert a fizetésre való kötelezése a tartozás kétszeres behajtásának a lehetőségét teremtené meg.
Az alperes felelőssége ugyanis - az esőfokú ítélet rendelkező részéből is kitűnően - csak a volt házastársával egyetemlegesen áll fenn a felperessel szemben, a Ptk. 337. §-ának (1) bekezdése egyértelmű abban, hogy egyetemleges kötelezettség esetében minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik, de amennyiben bármelyikük teljesít vagy a kötelezettséget beszámítással megszünteti, a jogosulttal szemben a többiek kötelezettsége is megszűnik.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság részítéletét a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét pedig azzal a pontosítással hagyta helyben, hogy kötelezte az alperest: fizessen meg a felperesnek K. J. adóssal egyetemlegesen 15 napon belül a K. J. adósnak a felperessel szemben a K.-E. Megyei Bíróság 2002. június 13. napján jogerőre emelkedett fizetési meghagyása alapján kölcsön jogcímén fennálló tartozásából 12 000 000 (tizenkettőmillió) forint tőketartozást.
(Legf. Bír. Pfv. II. 21.329/2005. sz.)