A Budapest Környéki Törvényszék Pf.20239/2022/12. számú határozata kölcsöntartozás megfizetése tárgyában. [2013. évi V. törvény (Ptk.) 5:138. §] Bírók: Kovács András, Szegváriné dr. Barócsi Eszter, Vojnitsné dr. Kisfaludy Atala

A Törvényszék mint másodfokú bíróság felperesi jogi képviselő ügyvéd (cím10) által képviselt felperes (felperes címe) felperesnek - alperesi jogi képviselő ügyvéd (alperesi jogi képviselő címe) által képviselt alperes (alperes címe) alperes ellen kölcsöntartozás és járulékai megfizetése iránt indított perében a Járásbíróság 2021. november 5-én kelt, 39. sorszámú kiegészítő ítélettel kiegészített, 10.P.20.374/2019/34. számú ítélete ellen alperes által 35. sorszám alatt előterjesztett fellebbezése folytán - tárgyaláson kívül - meghozta az alábbi

í t é l e t e t .

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

Kötelezi továbbá alperest, hogy fizessen meg felperesnek 15 napon belül 190.500.- (százkilencvenezer-ötszáz) forint másodfokú perköltséget.

Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs.

I n d o k o l á s :

Az elsőfokú bíróság kiegészített ítéletével kötelezte alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg felperesnek összeg.- forint tőkét, és ezen összeg után 2018. december 2-ától kezdődően, a kifizetésig járó, a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal egyező mértékű késedelmi kamatát, valamint összeg1.- forint perköltséget, míg az ezt meghaladóan előterjesztett keresetet elutasította.

Az ítélet ellen alperes terjesztett elő fellebbezést, melyben annak a megváltoztatását, és elsődlegesen a kereset elutasítását, másodlagosan a beszámítási kifogásának elfogadását, harmadlagosan pedig az ítélet hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítását, illetve felperes első és másodfokú perköltségében történő marasztalását kérte azzal, hogy a másodfokú bíróságtól kért felülbírálati jogkört a Pp. 369. § (3) bekezdés a), c) és d) pontjaiban jelölte meg.

Fellebbezése indokolásában beszámítási kifogását érintően külön is hivatkozott a cég1 és a cég2-vel szemben fennálló követelésekre.

Megismételte továbbá azon korábbi állítását is, hogy a peres felek között 2017. november 20-án létrejött, "Kölcsönszerződés" elnevezésű okirat az ítéletben foglaltakkal ellentétben ténylegesen nem kölcsön jogviszonyt hozott létre, mivel annak szerves részét képezte a felperes részéről írásba nem foglalt azon kötelezettség-vállalás is, mely szerint az átutalt összeg2.- forint terhére alperes érvényesítheti a felperes érdekeltségi körébe tartozó természetes és jogi személyekkel szemben fennálló követelését.

Utalt arra is, hogy peres felek tanú3 előtt az egyeztetések során elismerték az előbbi kötelezettség-vállalás tényét, majd felperes elismerte azt is, hogy a felek eredeti megállapodása alapján a cégek és alperes közötti jogviszonyok elszámolására is sort kell keríteni peres felek között.

Mindezek miatt álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helytelenül értékelte a fent nevezett tanú titoktartás alóli felmentése megtagadásának jelentőségét felperes részéről, majd pedig a bizonyítási szükséghelyzet alapján helytelenül jutott arra a következtetésre, hogy felek között kölcsönszerződés jött létre, illetve ennek elszámolása keretében nem lehet érvényesíteni a felperesi cégekkel szembeni követeléseket. Helytelenül értékelte azt is, miszerint a cég3 üzletrész vételár megfizetése kapcsán sem tudta alperes bizonyítani a szívességi kölcsönadás tényét.

Megítélése szerint továbbá tévesen állapította meg felperes és személy1_1 részéről a cég3 üzletrészei vételárának visszafizetését is részére pusztán felperes és az ügyben teljes mértékben elfogult személy1_1 tanúvallomása alapján, illetve ellentétesen a beszerzett másik polgári perben megállapított tényállással.

Állította, hogy az elsőfokú bíróság a kölcsönszerződés okirati tartalmát a tényállásból kiragadva értékelte, és így nem vette figyelembe azt sem, hogy maga az okirat csak egy internetről letöltött nyomtatvány volt.

Nem értékelte véleménye szerint azt sem, hogy a kölcsönszerződés és a két céggel történő vállalkozási szerződések megkötésére is egyazon a napon került sor, ráadásul az utóbbi szerződések alapján fizetendő éves díj 6.600.000.- forint volt, mely rendkívül közel esik az átadott összeg összeg2.- forintos értékéhez.

Mindezeket egybevetve az egyéb körülményekkel megállapíthatónak nevezte, hogy az érintett pénzösszeg átadásának valós motívuma a biztosíték nyújtása volt új munkahelyéhez kapcsolódóan. Ezen új munkahelyért pedig ő az Oktatási Hivatalban betöltött fejlesztői munkakörét hagyta ott, családalapítást tervezett, ezért kívánt anyagi biztosítékot maga számára.

Előadta azt is, hogy felperes cégei ingatag anyagi helyzetben vannak, ezért a biztosíték jelen perben történő érvényesítésére van szükség. Azt ugyanakkor nem vitatta, hogy a biztosítéki funkciót nem kommunikálták az ügyleti tanúk felé, hiszen abban a tudatban állapodtak meg, hogy 1 év lejárta után a vállalkozási szerződések teljesülnek, visszafizeti a kölcsönt, és a biztosítéki funkció érvényesítésére nem lesz szükség. Megítélése szerint ezt támasztja alá a kölcsön kamatmentessége is.

Állította továbbá, hogy ő a perbeli szerződés megkötéskor kényszerhelyzetben volt, hiszen addigra korábbi munkahelyén felmondott így, ha az előre felajánlott biztosítékot, és munkát el akarta fogadni, akkor a szerződéstervezetet alá kellett írnia.

Ugyancsak állította, hogy ő előre kifizette a cég3 üzletrész vételárát felperes és személy1_1 helyett is az óvadékból. személy1_1nak és a felperesnek pedig nem volt oka alperes részére átadni a vételár részt 2018. nyarán, ha felperes már amúgy is tartozott összeg2.- forinttal.

Megítélése szerint tévedett az elsőfokú bíróság akkor is, amikor úgy értékelte, hogy tanú3 tanú nem tud vallomást tenni a felek közötti megállapodásról, mert a szerződés megkötésénél nem volt jelen.

Állítása szerint ezzel ellenkezőleg az ügyvéd tanú az elszámolással kapcsolatos felek közötti egyeztetések során tudomást szerzett megállapodásuk valós tartalmáról, ugyanis mindkét fél elmondta, hogy tényleges megegyezésük mire irányult akkor, amikor aláírták a kölcsönszerződést. Ezt alátámasztja nevezett tanú 33. jegyzőkönyv 4. oldalán tett kijelentése is, melyet tévesen értékelt úgy a bíróság, hogy attól nem várható eredmény. A szerződés tartalmának meghatározásánál a szerződést követő egyeztetési folyamat, a nyilatkozatok értelmezése, mint objektív tények jelentőséggel bírtak volna.

Véleménye szerint arra helyesen világított rá az elsőfokú bíróság, hogy a titoktartás alóli felmentés megtagadása bizonyítási szükséghelyzetet eredményez az oldalán, de tévedett abban, hogy a tanú előtt tett nyilatkozatok, e-mailek alapján ne lehetett volna az adott tanúnak, vagy a vallomás alapján a bíróságnak következtetnie a felek eredeti szerződéses akaratára. Ha ugyanis a bíróság színleltnek nem is minősítette volna a felek közötti jogviszonyt, a tanúvallomás álláspontja szerint akkor is alkalmas lett volna annak a bizonyítására, hogy ténylegesen nem kölcsönmegállapodás jött létre peres felek között.