A Fővárosi Ítélőtábla Pf.20857/2012/6. számú határozata kártérítés tárgyában. [1959. évi IV. törvény (Ptk.) 349. §] Bírók: Csóka István, Hercsik Zita, Lente Sándor

Fővárosi Ítélőtábla

6.Pf.20.857/2012/6.

A Fővárosi Ítélőtábla a dr. Faragó István ügyvéd által képviselt felperesnek, a dr. Tarjáni Géza ügyvéd által képviselt alperes, valamint az alperes pernyertessége érdekében fellépő dr. Szentpéteri András jogtanácsos által képviselt beavatkozó ellen, kártérítés megfizetése iránt indított perében a Fővárosi Törvényszék 2012. február 28. napján meghozott, 22.P.27.079/2009/29. számú ítélete ellen, a felperes részéről 30. sorszám alatt előterjesztett fellebbezés folytán meghozta a következő

í t é l e t e t :

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatja és kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 2.033.459 (kettőmillió-harmincháromezer-négyszázötvenkilenc) forintot, annak 2007. június 14. napjától a kifizetésig járó, a késedelemmel érintett naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű kamatát és 190.500 (százkilencvenezer-ötszáz) forint együttes első- és másodfokú perköltséget, valamint térítsen meg az államnak külön felhívásra 122.000 (százhuszonkettőezer) forint kereseti és 162.700 (százhatvankettőezer-hétszáz) forint fellebbezési illetéket.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

I n d o k o l á s

A felperes keresete szerint a Ptk. 349. § (1) bekezdése alapján 2.033.459 forint és 2007. június 14-től számított késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes felelősségét abban látta, hogy a közjegyzői törvény 3. § (2) bekezdésében foglaltakat megszegte azzal, hogy nem hívta fel a szerződő felek figyelmét arra, hogy az okirat joghatás kiváltására alkalmatlan. Előadta, hogy 1994. május 26-án másodmagával öröklési szerződést kötött Sz. J.-né örökhagyóval. Az ügyvéd által készített szerződést az alpereshez vitték el, annak érdekében, hogy joguk ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéséhez szükséges tanúsítvánnyal ellássa. Az örökhagyó 2007. június 14-én történt elhalálozását követően a közjegyző a hagyatékot - az örökösök nyilatkozatára figyelemmel - részben az egyik törvényes örökösnek adta át, mert megállapította, hogy az öröklési szerződés a tanúk alkalmazásának hiánya miatt érvénytelen. Előadta, hogy a másik szerződéses örökös a szerződésből eredő igényét reá engedményezte.

Az alperes elsődlegesen a per megszüntetését kérte a Pp. 130. § (1) bekezdés f./ pontjára figyelemmel. Álláspontja szerint ugyanis a felperest csak abban az esetben érte kár, amennyiben a törvényes örökös az öröklési szerződés alapján általa nyújtott tartás értékét hagyatéki hitelezői igényként nem fizeti meg. Érdemben a kereset elutasítását indítványozta. Kifejtette, hogy a felperes a rendes jogorvoslat lehetőségét nem merítette ki, és ez a Ptk. 349. § (1) bekezdése szerinti kárfelelősségét kizárja. Hivatkozott arra, hogy csak a záradéki tanúsítvány tartalmi valóságáért és alakiságáért áll fenn a felelőssége, a magánokirat tartalmáért vagy alakiságáért nem. Eljárása egyébként a jogszabályoknak megfelelt, a törvény által előírt kioktatási kötelezettségének eleget tett. A közjegyzői cselekménye, az aláírás hitelesítése alkalmas volt a kívánt joghatás elérésére, hiszen az örökös jogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték. Hivatkozott az okozati összefüggés hiányára is. Azzal érvelt, hogy az öröklési szerződést készítő ügyvéd kötelezettsége lett volna, hogy a tanúk alkalmazásának szükségességéről a feleket kioktassa. Álláspontja szerint a felperes a kárenyhítési kötelezettségének sem tett eleget annyiban, amennyiben a tartás ellenértékét a törvényes örököstől nem követelte.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Megállapította, hogy a közjegyző perbeli cselekményével szemben rendes jogorvoslati lehetősége a felperesnek nem volt. A Ptk. 349. § (1) bekezdése szerinti kárfelelősség általános elemeit ezért érdemben kellett vizsgálnia. A közjegyzőkről szóló törvény rendelkezései alapján megállapította, hogy ha a közjegyző az okiratot nem maga készítette, az előtte megtörtént tények tanúsításáért felelős, az okirat tartalmi helyességéért azonban nem felel. Ezért álláspontja szerint annak volt döntő jelentősége, hogy milyen célból kérték a tanúsítvány kiállítását. Utalt a felperes személyes előadására, miszerint ügyvédi tanácsra keresték fel a közjegyzőt az aláírásuk hitelesítése érdekében. A Ptk. 656. §-a, 629. § (2) bekezdése és a kérdéses időszakban hatályos 1972. évi 31. tvr. 15. § (1) bekezdése alapján megállapította, hogy a közjegyzői tanúsítvány nem volt feltétele a szerződés érvényességének, arra kizárólag a földhivatali bejegyzéshez volt szükség. Ebből arra következtetett, hogy a tanúk hiánya a tanúsítvány elkészítése szempontjából nem volt aggályos körülmény. A közjegyző ugyanis a szerződés érvényességéért nem tartozott felelősséggel, tekintettel arra, hogy azt nem ő készítette, a felek pedig úgy nyilatkoztak, hogy tartalmával tisztában vannak. Maga a szerződés is tartalmazta azt a kitételt, hogy tanúk alkalmazásával kötik meg. Ez pedig álláspontja szerint azt jelentette, hogy alperesnek nem volt kötelessége külön felhívni az örökösök figyelmét a tanúk szükségességére, illetve, hogy az aláírásoknak a szerződés minden oldalán szerepelnie kell. A lefolytatott bizonyítási eljárás alapján álláspontja szerint nem lehetett olyan megállapítást tenni, hogy az örökösök bárkitől azt a felvilágosítást kapták volna, hogy a közjegyzői tanúsítvány a két tanú alkalmazását feleslegessé teszi. A bíróság mindezekre tekintettel jogalapjában nem találta megalapozottnak a felperes kárigényét, ezért kárenyhítési kötelezettségének teljesítését már nem vizsgálta.

Az ítélettel szemben a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben annak megváltoztatását és az alperes keresete szerinti marasztalását kérte. Változatlanul állította, hogy az öröklési szerződés aláírása során közreműködő alperesnek észlelnie kellett volna a joghatás kiváltásának alkalmatlanságát eredményező kellékhibát, ennek ellenére nem hívta fel erre a körülményre a figyelmét. Ezzel megszegte a felek joggyakorlását segítő kioktatásra, valamint az aggályos körülmény jelzésére vonatkozó törvényes kötelezettségét. Az ezzel okozati összefüggésben keletkezett kárt pedig köteles megtéríteni. Álláspontja szerint a bizonyítékokat az elsőfokú bíróság okszerűtlenül mérlegelte. A kioktatás hiányát a közjegyző terhére kellett volna értékelnie. Kifejtette, hogy a '90-es évek közepén elterjedt gyakorlat szerint a felek ügyvédektől minta alapján legyártott okiratokat szereztek be, amelyet azonban ügyvédi ellenjegyzés helyett az olcsóbb díjat jelentő közjegyzői aláírás hitelesítéssel láttak el. Álláspontja szerint a jogászság aktív közreműködésével kialakult kiskapuk keresésére irányuló jogbiztonság hiányát eredményező gyakorlat a közjegyzői törvény 1. §-ában lefektetett alapelvekkel és 3. §-ában megfogalmazott szabályokkal ellentétes. Így jogellenes, ha egy közjegyző ebben közreműködik, vagy legalábbis nem tartja aggályos körülménynek az erre utaló jeleket.