EH 2006.1439 A munkáltatót a gyermek gondozása, ápolása céljából biztosított fizetés nélküli szabadság megszűnésekor terheli az új személyi alapbér megállapításának kötelezettsége [Mt. 84. §].

A kötelezettség megszegése a munkavállaló rendkívüli felmondásának jogszerű indoka lehet [Mt. 96. § (1) bek. a) pont].

A felperes a felülvizsgálati kérelmében a tényállás, továbbá az első- és másodfokú eljárás, illetve az ítéletek ismertetése, azok jogszabálysértőnek minősített következtetései kiemelése alapján a másodfokú bíróság ítéletének "megváltoztatását", és a fellebbezésének megfelelő döntés meghozatalát kérte. Mindkét fokú per-, és felülvizsgálati eljárási költségre vonatkozó igényét előterjesztette. Jogi érvelésének lényege szerint a másodfokú bíróság az Mt. 84. §-ába ütköző jogszabálysértéssel hagyta helyben az elsőfokú bíróságnak ugyancsak az említett jogszabályba ütköző ítéletét. Az alperes a gyermekszülések után munkára jelentkező felperes havi személyi alapbérét 87 240 forintban állapította meg, ezzel szemben az Mt. 84. §-a alapján ennek összege legalább havi 120 000 forint lett volna. Az elsőfokú bíróság tévesen fogalmazta meg a munkába állás melletti keresetindítást a felperes részéről elvárható magatartásként, mivel a munkáltatóval szemben folyamatban lévő peres eljárás lehetetlenné tette volna a helyzetét a munkahelyén.

A felperes további előadása szerint a másodfokú bíróság alaptalanul tulajdonított jelentőséget annak, hogy az alperes minimálbért meghaladó munkabért kívánt fizetni részére, illetve jogszabálysértően hagyta figyelmen kívül, hogy az alperes nem kívánta a munkaviszonyát fenntartani. Megítélése szerint az a másodfokú érvelés, miszerint az alperes rendkívüli felmondási okként megjelölt magatartása nem alapozhat meg jogszerű munkavállalói rendkívüli felmondást, méltánytalan, és ellentétes a társadalom érdekével.

A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást elrendelte.

A felülvizsgálati kérelem alapos.

Az elsőfokú ítéletben megállapított tényállás szerint a felperes három gyermeke születését követően a fizetés nélküli szabadsága lejártával 2003. június 23-án jelentkezett munkavégzésre. Az alperes a ki nem vett rendes szabadság megváltása címén havi 87 240 forint munkabért alapul véve 505 992 forintot ajánlott fel a felperesnek, egyben kezdeményezte a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetését.

A felek közötti levélváltások után a felperes 2003. június 30-án rendkívüli felmondást közölt, ennek indokaként az Mt. 84. §-ába ütköző alperesi jogszabálysértést jelölte meg.

A felperes keresete a rendkívüli felmondása jogkövetkezményeinek alkalmazására irányult.

A munkaügyi bíróság tényként állapította meg, hogy a felperes személyi alapbérét az alperesnek havi 121 313 forintban kellett volna megállapítania.

A munkaügyi bíróság jogi megítélése szerint a felperes rendkívüli felmondása azért volt jogellenes, mert a jognyilatkozatát a tényleges munkába állás előtt tette meg, továbbá az alperes részéről a sajátos értelmezés szerint megállapított munkabér és a munkába állítás iránti szándék (a közös megegyezés felperes általi visszautasítását követően) kizárja az alperes terhére a kötelezettségszegés megállapítását.

A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 254. § (3) bekezdése alapján helybenhagyta. A fellebbezésre utalással a másodfokú bíróság - egyebek mellett - kifejtette, hogy az alperes eleget kívánt tenni a foglalkoztatási kötelezettségének, a felperes részére a minimálbért meghaladó összegű munkabért fizetett volna. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a munkabér kiszámítására vonatkozó szabályt mindkét fél tévesen értelmezte. Bázisként ugyanis a felperes saját gyes előtti munkabérét kell figyelembe venni, azt kell évenként megállapítva növelni az azonos munkakörű és gyakorlatú munkavállalók részére megállapított átlagos éves bérfejlesztések mértékével.

A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az Mt. 84. §-ának helyes értelmezése szerint a munkáltatót a gyermek gondozása, ápolása céljából biztosított fizetés nélküli szabadság megszűnésekor terheli az új személyi alapbér megállapításának kötelezettsége. Az adott esetben ezért az alperesnek a felperes részére megállapított hosszabb időtartamú - közel hat hónapot kitevő - rendes szabadság idejére járó távolléti díjat az Mt. 84. §-a alapján kellett megállapítania, és ennek tényét a felperessel is közölnie kellett volna. A peres iratokból megállapíthatóan a felek részben az alperes munkaviszony megszüntetéséről szóló ajánlatáról, részben a felperest megillető személyi alapbér összegéről 2003. június 23-ától 2003. június 30-áig tárgyaltak, az alperes a 2003. június 26-án kelt levelében a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetésére irányuló ajánlatát fenntartotta, ennek elutasítása esetére a felperes tényleges munkába állásának napját 2003. december 19-ében, a felperes személyi alapbérét havi 87 240 forintban állapította meg, és ennek alapján számította ki a szabadság idejére járó díjazás mértékét.

Az Mt. 96. § (1) bekezdés a) pontjában megjelölt munkáltatói kötelezettségszegés megállapításának - a másodfokú bíróság álláspontjával ellentétesen - nem csupán akkor lehet helye, ha a munkavállaló életét, testi épségét közvetlenül fenyegető helyzet áll fenn. A bírói gyakorlat értelmében a munkáltatót terhelő lényeges kötelezettségek - ilyen pl. a munkabér jogszabály szerinti megfizetésére irányuló kötelezettség - jelentős mértékű szándékos vagy súlyosan gondatlan megszegése a munkavállaló rendkívüli felmondásának jogszerű indokául szolgálhat [Mt. 102. § (4) bekezdés].

A fent kifejtettek miatt (a munkaviszony szünetelésének megszűnését követően) a munkaviszony fennállása alatt a feleket a rendkívüli felmondás joga megilleti. Ezért az adott esetben a felperes a tényleges munkavégzés megkezdése előtt is élhetett a rendkívüli felmondás jogával.

A Legfelsőbb Bíróság a bizonyítási eljárás eredményének mérlegelésével megállapította, hogy a felperest az elsőfokú bíróság által a törvény helyes alkalmazásával 2003 júniusában legalább havi 121 313 forint személyi alapbér illette meg (a 2002. évben bérfejlesztés nem volt, továbbá nincs adat arról, hogy 2003 júniusában a 2003. évre irányadó átlagos éves bérfejlesztés mértéke az alperes által ismert volt-e). Az így megállapított, és az alperes által határozottan megjelölt és fenntartott összeg közötti különbözet (legalább) havi 34 073 forint, amely közel egynegyede a felperest (legalább) megillető személyi alapbérnek.

Az alperesnek az a magatartása, hogy a felperes személyi alapbérét Mt. 84. §-ába ütközően állapította meg, olyan szándékos kötelezettségszegés, amely az eset összes sajátos körülményét, továbbá a hiányt alapul véve olyan jelentős mértékű, hogy az Mt. 96. § (1) bekezdés a) pontján alapuló munkavállalói rendkívüli felmondást kellően megalapozza. Mindezek miatt a másodfokú bíróság jogi okfejtésével szemben a kötelezettségszegés súlyának megítélésénél az Mt. 84. §-a alapján nincs jelentősége az irányadó minimálbér összegének, és annak sem, hogy az alperes a felperest - a munkaviszony közös megegyezésére irányuló ajánlat visszautasítása következtében - foglalkoztatta volna.

A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság az ügyben irányadó Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta. Közbenső ítéletével megállapította, hogy a felperes a 2003. június 30-án kelt rendkívüli felmondásával a munkaviszonyát jogszerűen szüntette meg. A követelés összege tárgyában a Legfelsőbb Bíróság a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította [Pp. 213. § (3) bekezdés].

(Legf.Bír. Mfv. I. 10.130/2006. sz.)