BH 1996.7.390 Az 1991. évi IL. törvény (Cstv.) 40. §-ának (2) bekezdésében szereplő "haladéktalan igényérvényesítési" kötelezettség értelmezése.*

Az elsőfokú bíróság ítéletében az I. és a III. r. alperesek között 1991. december hó 9-én létrejött adásvételi szerződést - a CANON telefaxra vonatkozó megállapodás kivételével -, a II. és a III. r. alperesek között ugyancsak 1991. december hó 9-én létrejött adásvételi szerződést, valamint a III. r. alperes és az I-II. r. alperesek között 1992. február 18-án és 1992. február 28-án létrejött adásvételi szerző-

déseket érvényessé nyilvánította és kötelezte az I. r. alperest, hogy 12 162 051 Ft-ot, a II. r. alperest pedig, hogy 9 030 112 Ft-ot a III. r. alperesnek 30 nap alatt fizessenek meg. Az ezt meghaladó keresetet elutasította és az I. r. alperest 300 000 Ft, a II. r. alperest 220 000 Ft perköltség megfizetésére kötelezte. A III. r. alperes ügygondnokának díját 15 000 Ft-ban állapította meg és elrendelte annak kiutalását a bíróságnál letétbe helyezett összegből.

Az ítélet indokolásában tényként állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a III. r. alperes ellen indult és 1992. május 17-én közzétett felszámolási eljárásban a megyei bíróság által felszámolóként kijelölt kft. az 1991. évi IL. tv. (Cstv.) 40. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján több, a III. r. alperes által kötött szerződést támadott meg a bíróság előtt. Az elsőfokú bíróság az 1992. október 19-én érvényesített megtámadás tekintetében megállapította, hogy az nem tekinthető elkésettnek. A felszámoló ugyanis a felszámolás elrendelése után megvizsgálta a gazdálkodó szervezet által egy éven belül kötött szerződéseket, majd ingatlanforgalmi, műszaki és könyvvizsgálói szakvéleményeket szerzett be, s ezek adatainak figyelembevételével a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalanságára figyelemmel írásban megtámadást közölt a szerződést kötő felekkel. Az alperesek a megtámadást 1992. augusztus 10-én vették kézhez. Ezt követő egyeztetések után nyújtotta be a felperes felszámoló a keresetét a bírósághoz.

Az elsőfokú bíróság azt is megállapította, hogy a szerződések a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő értékkülönbözete miatt érvénytelenek, s az érvénytelenség jogkövetkezményeit a Ptk. 237. §-a alapján - figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság PK 267. számú állásfoglalásában kifejtettekre is - úgy alkalmazta, hogy a szerződéseket érvényessé nyilvánította és az érvénytelenség okát az aránytalan előny kiküszöbölésével megszüntette. Az I. és II. r. alpereseket a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte perköltség fizetésére, egyben a Pp. 76. §-ának (2) bekezdése szerint rendelkezett az ügygondnoki díj megállapításáról és kiutalásáról.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az I. és II. r. alperesek fellebbeztek, amelyben elsődlegesen az ítélet megváltoztatásával a kereset teljes elutasítását kérték, figyelemmel arra, hogy a felperes az igényérvényesítéssel elkésett. Arra az esetre, ha a másodfokú bíróság e kérelmüket nem teljesítené, másodlagosan és harmadsorban is további kérelmeket terjesztettek elő.

A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította. A felperest kötelezte, hogy 15 nap alatt fizessen meg az I. r. alperesnek 450 000 Ft, a II. r. alperesnek pedig 330 000 Ft első- és másodfokú perköltséget. A felperest továbbá kötelezte a III. r. alperes képviseletével felmerült ügygondnoki díj megfizetésére, valamint arra, hogy az államnak külön felhívásra fizessen meg 750 000 Ft fellebbezési illetéket.

A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az ítélet indokolásában kifejtette, hogy miután a III. r. alperes ellen a felszámolási eljárás 1993. szeptember 2-a előtt indult, a felszámolási eljárásra az 1993. évi LXXXI. tv. 44. §-ának (2) bekezdése folytán a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. tv. (a korábbiak szerint: Cstv., illetve csődtörvény) előírásai az irányadók. Rámutatott arra, hogy a csődtörvény anyagi és eljárásjogi rendelkezéseket egyaránt tartalmaz és megfogalmazza a polgári anyagi és eljárásjogtól eltérő szabályokat. Kimondja, hogy az itt nem szabályozott anyagi jogi kérdésekben a Polgári Törvénykönyv szabályai az irányadók.

A felperes a keresetét a Cstv. 40. §-ára alapította, amely a Ptk.-ban írtaktól részben eltérő szabályokat tartalmaz. A Cstv. 40. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint ugyanis a felszámoló a felszámolás kezdő időpontjától számított 90 napon belül támadhatja meg az adósnak a megelőző egy éven belül megkötött szerződését, vagy más jognyilatkozatát, ha annak tárgya az adós vagyonából történő ingyenes elidegenítés, illetve a vagyont terhelő ingyenes kötelezettség-vállalás; vagy harmadik személy javára feltűnően aránytalan értékkülönbözettel megkötött visszterhes jogügylet. A (2) bekezdés pedig kimondja, hogy a megtámadást a megtámadási határidőn belül írásban kell közölni az adóssal és a harmadik személlyel, továbbá, ha az utóbbi 15 napon belül nem nyilatkozik, vagy a követelést vitatja, a hitelező vagy a felszámoló haladéktalanul a bírósághoz fordulhat.

Elsősorban eldöntendő kérdésnek minősítette a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság azt, hogy a felszámoló felperes intézkedése megfelel-e a Cstv. 40. §-a (2) bekezdésében írt haladéktalan igényérvényesítésnek. Ebben a körben rámutatott arra, hogy a felszámoló az 1992. május 7-i közzétételtől, azaz a felszámolás kezdő időpontjától számított 90 napos határidőn belül írásban is közölte a megtámadást az alperesekkel, akik azt vitatták. A felperes a tőle elvárható gondosságot tanúsította azzal is, hogy a 15 napon belül megtartott egyeztetésen tett alperesi nyilatkozatokra tekintettel megkísérelte a jogvita egyezség útján való rendezését. Tekintettel azonban arra, hogy az I. r. alperes által 1992. szeptember 23-án telefaxon megküldött és a II. r. alperes által ugyancsak ezen a napon tett nyilatkozatból tudomást szerzett arról, hogy a felek között egyezség nem jött létre, az alperesek vitatják a követelését, a felperesnek haladéktalanul a bírósághoz kellett volna fordulnia. A felperes azonban csak 1992. október 19-én nyújtotta be keresetét a bírósághoz, amivel - az általa egyébként kellően előkészített ügyben - nem tett eleget a Cstv. 40. §-ának (2) bekezdésében előírt haladéktalan igényérvényesítési kötelezettségének. Ezért a felperes az igényérvényesítéssel elkésett, így a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta és a keresetet elutasította. A perköltségre vonatkozó rendelkezés a Pp. 78. §-ának (1) bekezdésén alapult.

A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint a jogerős ítélet törvénysértő, mert a Cstv. 40. §-ának (2) bekezdésében írt haladéktalan igényérvényesítési kötelezettségnek eleget tett. Álláspontja szerint a haladéktalan igényérvényesítés a Legfelsőbb Bíróság más ügyekben kifejtett jogértelmezése és gyakorlata szerint azt jelenti, hogy a jogosult indokolatlanul nem késedelmeskedhet megtámadási joga érvényesítésével. Az adott ügyben a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság nem vizsgálta az 1992. szeptember 23-i nyilatkozatok utáni időszakot és így tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a felperes kellő alap nélkül késlekedett az igényérvényesítéssel. A rendelkezésre álló adatok alapján ugyanis megállapítható, hogy az említett időpont és a keresetlevél benyújtása között a felszámoló és az alperesek között további egyeztetések, tárgyalások voltak, amelyek részben eredményre is vezettek. Ezeket is mérlegelve arra a megállapításra lehet jutni, hogy a felperes a haladéktalan igényérvényesítési kötelezettségének eleget tett.