BH 2023.7.198 Az Európai Parlament és a Tanács 261/2004/EK rendelet 7. cikk (1) bekezdésében meghatározott kártalanítási összeg fizetésére vonatkozó kötelezettség előírásáról a fogyasztóvédelmi hatóság jogosult rendelkezni [1997. évi CLV. törvény (Fgytv.) 47. § (1) bek. c) és i) pont, 45/A. § (2) bek.; 25/1999. (II. 12.) Korm. rendelet 27. § (3), (4) bek.; 261/2004/EK Parlament és Tanács rendelete (Rendelet) 7. cikk (1) bek. c) pont, 16. cikk].

Kapcsolódó határozatok:

Fővárosi Törvényszék K.703594/2022/6., Kúria Kfv.37015/2023/11. (*BH 2023.7.198*), 3069/2024. (II. 23.) AB végzés

***********

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] Az (…) foglalási számú külföldi utasok a felperesi légi fuvarozó 2019. szeptember 22-i járatának három órát meghaladó késésével kapcsolatban az alperesnél mint fogyasztóvédelmi hatóságnál bejelentéssel éltek annak érdekében, hogy kötelezze a felperest (a továbbiakban úgyis mint: légitársaság) - az Európai Parlament és a Tanács visszautasított beszállás és légijáratok törlése vagy hosszú késése esetén az utasoknak nyújtandó kártalanítás és segítség közös szabályainak megállapításáról, és a 295/91/EGK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 261/2004/EK rendelete (a továbbiakban: Rendelet) 5. cikk (1) bekezdés c) pontja megsértésének orvoslása érdekében - a Rendelet 7. cikke szerinti kártalanítás megfizetésére.

[2] Az alperes a bejelentés alapján fogyasztóvédelmi eljárást indított, melynek eredményeként megállapította, hogy a felperes megsértette a Rendelet 6. cikk (1) bekezdés c) pontjában és 7. cikk (1) bekezdés c) pontjában foglaltakat, mert a járat több mint négy órát késett, a légitársaság az utasoknak nem fizetett a késés miatt kártalanítást a hajtómű hibájára hivatkozással. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium Légügyi Kockázatértékelési Hatóság Főosztálya nyilatkozata szerint a járat késését kiváltó ok nem volt rendkívüli körülményként értékelhető, ezért a légitársaság nem mentesülhetett a kártalanítás fizetési kötelezettsége alól. Mindezek alapján az alperes határozatában kötelezte a felperest egyrészt arra, hogy fizessen meg a fenti utasok részére fejenként 600 EUR kártalanítást, továbbá arra, hogy a jövőben minden olyan esetben fizesse meg az előírt kártalanítási összeget a panaszt tevő utasoknak, amikor az általa üzemeltetett járat törlését/késését, illetve a beszállás visszautasítását nem rendkívüli körülmény okozta.

[3] A határozatában alkalmazott jogkövetkezményt a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (a továbbiakban: Fgytv.) 47. § (1) bekezdés c) és i) pontjaira alapította figyelembe véve az Európai Bíróság (a továbbiakban: EUB) C-402-07. és C-432/07. egyesített ügyekben hozott ítéletét. Hatáskörét a Rendelet 16. cikk (1) és (2) bekezdéseire, az Fgytv. 43/A. § (2) bekezdésére, 45/A. § (2) bekezdésére, a légi személyszállítás szabályairól szóló 25/1999. (II. 12.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm.r.) 27. § (3)-(4) bekezdéseire, továbbá a fogyasztóvédelmi hatóság kijelöléséről szóló 387/2016. (XII. 2.) Korm. rendelet 1. és 2. §-aira, illetve a 3. § (4b) bekezdésére alapozta.

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

[4] A felperes keresetlevelében elsődlegesen az alperes határozatának a megsemmisítését, másodlagosan az alperes határozatának hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Állította, hogy a járat késését kiváltó ok rendkívüli körülményként értékelendő, mert a repülőgép motorjának javítását saját hatáskörben nem volt jogosult elvégezni. A gyártóval folytatott levelezésből kiderül, hogy az érintett repülőgép hibás motorja helyett az új motor szállítása az ezért felelős gyártónak felróható okból késett, a járat késését ezért nem tudta elkerülni.

Az elsőfokú ítélet

[6] Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát megsemmisítette. Döntésében részletesen idézte a Rendelet 16. cikk (1), (2) bekezdéseiben, a Korm.r. 27. § (3) bekezdésében, az Fgytv. 43/A. § (2) bekezdésében, 45/A. § (2) bekezdésében, 47. § (1) bekezdés c) és i) pontjában foglalt rendelkezéseket. Ezekből arra a következtetésre jutott, hogy az alperes mint fogyasztóvédelmi hatóság általánosságban hatáskörrel rendelkezik a Rendelet megsértése miatti panaszokkal kapcsolatos eljárásra. Az eljárása során kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárásban hozott, a C-597/20. számú ítélet 24-25. bekezdéseit úgy értelmezte, hogy az EUB fenntartotta a C 145/15. és C 146/15. számú egyesített ügyekben hozott ítéletében foglaltakat, mely szerint a Rendelet 16. cikkét akként kell értelmezni, hogy a tagállamok által kijelölt szervek nem kötelesek végrehajtási intézkedéseket hozni a légifuvarozóval szemben a 7. cikk (1) bekezdésében előírt kártalanítás megfizetésére kötelezés érdekében. Az ítélet 26-27., 34-35. bekezdéseiből arra a következtetésre jutott, hogy a tagállamoknak kell megfelelő eljárási szabályokat elfogadniuk, hogy elkerülendőek legyenek a párhuzamos kérelmezések. A C-597/20. számú ítéletben foglalt azon értelmezés alapján, hogy a Rendelet 16. cikkét akként kell értelmezni, hogy a tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy feljogosítsák az e rendelet végrehajtásáért felelős nemzeti szervet arra, hogy az utasoknak ugyanezen Rendelet alapján járó, az említett Rendelet 7. cikke értelmében vett kártalanítás megfizetésére kötelezzék a légifuvarozót, ha e nemzeti szervhez egyéni utaspanasszal fordultak, feltéve hogy ezen utas és e légi fuvarozó számára rendelkezésre áll a bírósági jogorvoslat lehetősége, a bíróság a nemzeti jog alapján vizsgálta, hogy az alperes a Rendelet 16. cikke alapján kijelölt szervnek tekinthető-e, mert álláspontja szerint önmagában a Rendelet 16. cikkéből nem vezethető le az alperes hatásköre, így vizsgálta, hogy kijelölésre vonatkozó rendelkezés található-e az Fgytv.-ben vagy más jogszabályban. A bíróság megítélése szerint a Korm.r. 27. § (3) bekezdése kizárólag a Rendelet 16. cikkében foglaltak szerint a nemzeti szerv kijelölését végezte el, külön további hatáskört nem telepített az alperesre. Az Fgytv. 43/A. § (2) bekezdése pedig csak a 2017/2394/EU rendelet végrehajtása körében hatalmazta fel a fogyasztóvédelmi hatóságot a Rendeletbe ütköző jogsértések miatti fellépésre, amely 2017/2394/EU rendelet csak az egyes tagállamok fogyasztóvédelmi hatóságainak egymással való együttműködését szabályozza, vagyis azt, hogy miként nyújtsanak bizonyítási vagy végrehajtási jogsegélyt egymás eljárásaiban. Összességében a bíróság a kártalanításra kötelezéssel kapcsolatban kifejezett felhatalmazó rendelkezést nem talált, és álláspontja szerint ilyenre az alperes sem hivatkozott.

[7] A bíróság ezt követően vizsgálta az alperes által alkalmazott jogkövetkezmény alapjául felhívott az Fgytv. 47. § (1) bekezdés c) és i) pontjait. Az i) pont alapján az alperes fogyasztóvédelmi bírság kiszabására jogosult, amely a bíróság megállapítása szerint nyilvánvalóan nem feleltethető meg a kártalanítás megfizetésére való kötelezésnek. A c) pont alapján az alperes a vállalkozást a feltárt hibák, hiányosságok megszüntetésére kötelezheti. Az elsőfokú bíróság vizsgálta, hogy ebből a c) pontból levezethető-e az alperes hatásköre a kártalanítás megállapítására. Kiemelte, hogy a kártalanítás alapvetően egy polgári jogi igény, márpedig az Fgytv. nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arra vonatkozóan, hogy a fogyasztóvédelmi hatóság eljárása során polgári jogi igényt dönthet el. Az Fgytv. 18-37/A. §-ain, 38. §-ain kívül a jogalkotó más eljárásokban nem hatalmazta fel a fogyasztóvédelmi hatóságot polgári jogi igény eldöntésére, az Fgytv. 47. § (1) bekezdés c) pontja mint egyfajta generálklauzula a jelen ügytípusban nem értelmezhető úgy, hogy az alperes hatáskörrel rendelkezne kártalanítás megítélésére. Az EUB ítéletéből az következik, hogy a jogalkotónak kell rendelkeznie a közigazgatási szerv és a polgári bíróság előtti igényérvényesítés összehangolásáról, elkerülendő az eljárások megkettőződését. Ilyen szabályozásra azonban nem került sor.