BH 1983.9.358 Ha az írásbeli magánvégrendelet az örökhagyó birtokában marad és később sem kerül elő, az ellenkező bizonyításig azt kell vélelmezni, hogy az örökhagyó azt megsemmisítette, ennélfogva az hatályát vesztette [Ptk. 633. §, 651. § (1) bek.].

Az örökhagyó a férjének 1971-ben bekövetkezett halála óta egyedül élt K. községben. A Gy-n élő felperes - aki az örökhagyó férjének oldalági rokona - gyakran látogatta az örökhagyót, fodrászhoz, orvoshoz vitte őt, együtt vettek részt kirándulásokon és üdülésen is. Az örökhagyó több ízben Gy-n is tartózkodott a felperesnél. Az alperes - aki az örökhagyó testvérének a leánya - ugyancsak tartotta a kapcsolatot az örökhagyóval.

1977. december 19-én az örökhagyót holtan találták a lakásán. A rendőrorvosi vizsgálat szerint a halál kb. három nappal korábban következett be. Az örökhagyó lakásán 130 000 forint készpénz volt, amely túlnyomó részben egy v-i házas ingatlana eladási árából származott.

A hagyatéki eljárásban a felperes azt állította, hogy az örökhagyó az ő javára érvényes szóbeli végrendeletet tett. Minthogy az alperes azt vitatta, a közjegyző a hagyatékot törvényes oldalági öröklés jogcímén ideiglenes hatállyal az alperesnek adta át.

A felperes keresetében elsősorban annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyó 1977. november 20-án javára érvényes szóbeli végrendeletet tett. Másodlagosan - amennyiben érvényes végrendelet létrejöttét a bíróság nem találná megállapíthatónak - összesen 133 700 forint hagyatéki hitelezői igényt érvényesített az örökhagyó részbeni tartása, gondozása, ügyeinek intézése, tartozásainak kifizetése címén.

Végül kérte annak megállapítását, hogy az örökhagyó birtokában volt 130 000 forintot az örökhagyó még életében neki ajándékozta, ezért az abból - az örökhagyó eltemettetésére fordított 6000 forint leszámítása után - fennmaradó 124 000 forint e címen őt illeti meg.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Tagadta, hogy az örökhagyó a felperes javára érvényes szóbeli végrendeletet tett, tagadta az ajándékozás tényét, továbbá a hagyatéki hitelezői igény jogalapját is.

Az első fokú bíróság megállapította, hogy az örökhagyó 1977. november 20-án érvényes szóbeli végrendeletet tett, és abban örököséül a felperest nevezte meg. Ennek megfelelően rendelkezett a hagyatéki vagyontárgyak, illetőleg a bírói letétként kezelt ékszerek és a 124 000 forint készpénz kiadása iránt.

A másodfokú bíróság részítéletével az első fokú ítéletet a szóbeli végrendelet érvényességének megállapítására vonatkozó részében megváltoztatta, és a keresetet elutasította, egyebekben az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az első fokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. A másodfokú bíróság a beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény és az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága felülvéleménye alapján megállapította, hogy 1977. november 20-án az örökhagyó életét fenyegető rendkívüli helyzet nem állott fenn, így a Ptk. 634. §-a szerint a szóbeli végrendelet érvényes létrejöttéhez megkívánt feltétel nem valósult meg. Minthogy az első fokú bíróság jogi álláspontja folytán a másodlagos kereseti kérelmekkel érdemben nem foglalkozott, a másodfokú bíróság e vonatkozásban további bizonyítás lefolytatását látta szükségesnek.

Az újabb eljárásban a felperes keresetét a következők szerint tartotta fenn.

Kérte annak megállapítását, hogy a 130 000 forintot az örökhagyó neki ajándékozta; s minthogy így a (temetési költség levonása után fennmaradt) 124 000 forint nem tartozik a hagyatékhoz, kérte ennek az összegnek a részére való kiadását, továbbá azt, hogy a bíróság kötelezze az alperest hagyatéki tartozás címén 120 700 forint megfizetésére; vagylagos - hagyatéki tartozás jogcímén alapuló - kereseti kérelmét pedig 244 700 forintban jelölte meg. A másodlagos kereseti kérelmekkel kapcsolatban több bizonyítási indítványt terjesztett elő. Így az ajándékozásra és arra a tényre, hogy az örökhagyót támogatta, kérte Cs. L. tanúkénti kihallgatását is.

A nevezett az 1981. szeptember 11-én tárgyaláson történt meghallgatásakor vallotta, hogy 1977 decemberében "Luca nap" előtt vagy "Luca nap" körül az örökhagyót meglátogatta. Ez alkalommal az örökhagyó egy írásbeli végrendeletet mutatott neki, amelyben a felperest nevezte meg örököséül, és kérte, hogy azt a közjegyzőhöz vigye be, amire azonban a tanú nem volt hajlandó. A tanú vallomása szerint a végrendelet a kötelező alakiságoknak megfelelt.

E tanúvallomás elhangzása után a felperes keresetét megváltoztatta és elsődlegesen annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyó az ő javára érvényes írásbeli magánvégrendeletet alkotott, ami azonban az örökhagyón kívül álló okból elveszett.

Az első fokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az örökhagyó érvényes írásbeli magánvégrendeletet alkotott. Ennek megfelelően rendelkezett a hagyatéki vagyontárgyaknak a felperes részére történő kiadása iránt.

Egyben a másodlagos kereseti kérelmeket elutasította. Az első fokú bíróság az írásbeli magánvégrendelete létét Cs. L. tanú vallomása alapján megállapíthatónak látta. A tanú látogatásának időpontja és az örökhagyó halálának feltételezett időpontja között eltelt rövid időre tekintettel pedig -különös figyelemmel az örökhagyó többször hangoztatott szándékára, amely szerint a felperes lesz az örököse - megállapíthatónak látta azt is, hogy az örökhagyó a végrendeletet nem semmisítette meg, hanem az az örökhagyó halála után elveszett.

Az ítélet ellen az alperes és a járási ügyészség fellebbezett, és az ítélet megváltoztatásával az érvényes írásbeli végrendelet létrejöttének megállapítására irányuló kereseti kérelem elutasítását kérték.

A másodfokú eljárásban a bíróság további bizonyítást folytatott le, és kihallgatta G. I-nét, az örökhagyó távoli rokonát. A tanú vallotta, hogy férje az örökhagyó levélbeli hívására 1977. november 14-én vagy 15-én meglátogatta az örökhagyót, és férje elmondásából tudja, hogy az örökhagyó ekkor a felperes javára szóló írásbeli végrendeletet mutatott neki. A tanú férje utóbb meghalt.

A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet a per főtárgya tekintetében helyben hagyta. Az ítélet indokolása kiemeli, hogy Cs. L. tanú vallomása önmagában a másodfokú bíróság álláspontja szerint is aggályos, és nem nyújt kellő bizonyítékot arra, hogy az örökhagyó valóban érvényes magánvégrendeletet alkotott a felperes javára.

Az újabb tanú vallomása azonban teljes mértékben meggyőzte a megyei bíróságot az érvényes írásbeli magánvégrendelet létezéséről, mert teljesen életszerű és a per egyéb adataival pontosan egybevágó és meggyőző. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a tanú vallomása egyébként cáfolja azt a feltételezést is, hogy a végrendeletet az örökhagyó semmisítette volna meg. Az örökhagyó megfelelően el volt látva, bőséges élelmiszerrel rendelkezett, "és a halála előtti napokban is szeretettel gondolt a felperesre". Egyébként a felperes javára szóló végrendelkezés teljesen érthető, mert a felperes volt az, aki az örökhagyót rendszeresen felkereste, szükség szerint gondozta és tartotta. Az örökhagyónak "egész életében mások előtt is kinyilvánított akaratával szemben váratlan és indokolatlan lett volna a végrendelet megsemmisítése". Ezért a másodfokú bíróság a kiegészített indokkal az első fokú ítéletet helyben hagyta.