BH 1987.6.205 A bíróság a bizonyítékokat - köztük a szakértői véleményt is - a maguk összességében értékeli és meggyőződése szerint bírálja el. Ha azonban a szakértői véleménytől eltérő álláspontot foglal el, azt tüzetesen meg kell indokolnia [Pp. 206. § (1) bek., 221. § (1) bek.].

A felperes 1984. őszén takarmányrépát vett át az alperestől, s úgy állapodtak meg, hogy ennek fejében a felperes a lovát munkavégzésre átengedi a szomszédjában lakó alperesnek. Az alperes 1984. őszén élt a használati jogával, a felperes lovával szőlőtakarítási munkákat végzett. A felek ekkor nem tisztázták, hogy meddig áll fenn az alperes használati joga.

A következő használatra 1985. március 7-én került sor. Ekkor az alperes a lovat az istállóból a felperes, illetőleg családtagjainak előzetes értesítése, tudta nélkül elvitte, majd munka végeztével izzadtan kötötte be az istállóba. Ezt az időközben hazaérkezett felperes észlelte, de nem kifogásolta az alperes eljárását. Másnap, 1985. március 8-án az alperes a lovat ismét elvitte, a saját szőlőjében dolgozott vele. A munkavégzés után, délután 4 óra körül találkozott a felperessel, aki ezúttal sem tett kifogást, említette viszont, hogy a lóra neki is szüksége van, mert munkát vállalt egy harmadik személy szőlőjében. Ezt a munkát a lóval az alperes végezte el a felperes helyett. A munkavégzés este 6 óráig tartott, amikor is az alperes a lovat ismét izzadtan vezette be az istállóba.

A ló ezen az éjszakán súlyosan beteg állapotba került, és néhány óra alatt kimúlt. A kimúlása előtt az egyik szomszéd is hallotta a vergődésével okozott zajt. A ló elhullását a felperes reggel észlelte, az állatorvost nem értesítette. A lovat a tanács illetékes előadójának tett bejelentés után 1985. március 13-án szállították be az Állati Fehérje Takarmányokat Előállító Vállalathoz. Boncolásra 1985. március 14-én került sor.

A felperes a ló elpusztulása miatt 40 000 forint kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Azt állította, hogy kárát az alperes okozta azáltal, hogy a lovat "túlhajtotta". Az alperes a kereset elutasítását kérte, mert szerinte a ló elhullásában nem terheli felelősség.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Döntését - a beszerzett szakértői véleményeket elfogadva - azzal indokolta: a felperes nem tudta bizonyítani, hogy az alperes az állatot túlhajtotta, és azt sem, hogy az elhullást az alperes jogellenes magatartása idézte elő. Az alperes a lóval végzett munka során úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható. A ló kólika nevű emésztőszervi megbetegedésben pusztult el.

A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és az alperest arra kötelezte, hogy a felperesnek 15 nap alatt fizessen meg 20 000 forintot és ennek 1985. június 12-től járó évi 8 %-os kamatát, továbbá 1800 forint első- és másodfokú eljárási részköltséget. Ezt meghaladóan az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.

A másodfokú bíróság a döntését a következőkkel indokolta.

Az alperes csak a tulajdonosi gondosság mellett és a tulajdonosi felelősség tudatában használhatta a felperes lovát. Ebből következik, hogy nehéz ekézési (barázdamélyítési és trágyabefordítási) munkák végzésére az alperes az 1984. év ősze óta nem használt lovat ilyen nehézségű munkákra és csak a tulajdonos felperessel egyetértésben és a felperes által elfogadott mértékben használhatta volna azt. Tehát semmiképpen sem olyan módon és mértékben, ahogyan ezt az alperes ténylegesen tette. A lónak közvetlenül egymás utáni két napon nehéz munkára történt befogása, a második nap estéjére bekövetkezett túlfáradása, valamint a túlfáradt ló heveny megbetegedése és elhullása közötti okozati összefüggést "a rendelkezésre álló állatorvosi szakértői vélemények alapján kézenfekvőnek kell tekinteni. Ez az okozati összefüggés kellő jogalappal vitássá nem tehető".

Az állatorvosi szakértői vélemények ugyanis megállapíthatóvá teszik, hogy a perbeli ló elhullásának okaként kizárólag kólikás megbetegedés jöhet szóba, amelynek kialakulásában a tartási-takarmányozási rendellenességek játsszák a legfőbb szerepet. E rendellenességek között kiemelve felsorolható a fázás, a túlhajtás és a túlfáradás. Ezeknek a rendellenességeknek a hatása közvetve jelentős a betegség kialakulásában. A jóétvágyú fáradt ló mohón eszik többet a szükségesnél, a takarmányt hiányosan rágja meg. Ezért az alperes a ló elhullásában bekövetkezett kárért felelősséggel tartozik. A kártérítés mértékére a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályait [Ptk. 318. § (1) és 339. § (1) bekezdés] kell alkalmazni.

Nem kell azonban megtéríteni a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult kárelhárítási, illetőleg csökkentési kötelezettségének nem tett eleget [Ptk. 340. § (1) bekezdés]. A másodfokú bíróság a felperes terhére rótta, hogy nem akadályozta meg a ló március 8-i ismételt munkábaállítását, és a megbetegedett állathoz nem hívott ki állatorvost. A "megtérítés arányát" erre tekintettel a követelt összeg 50 %-ában határozta meg.

A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.

A Pp. 206. §-ának (1) bekezdése értelmében a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak egybevetése alapján állapítja meg; a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el.