A Fővárosi Ítélőtábla Pf.20366/2016/6. számú határozata kártérítés (BÍRÓSÁGI JOGKÖRBEN okozott kár megtérítése) tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 2. §, 1952. évi IV. törvény (Csjt.) 1. §, 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 75. §, 84. §, 339. §, 349. §] Bírók: Egriné dr. Salamon Emma, Hőbl Katalin, Örkényi László

Fővárosi Ítélőtábla

9.Pf.20.366/2016/6/I.

A Fővárosi Ítélőtábla a dr. Kovács Kond ügyvéd (felperesi jogi képviselő címe) által képviselt felperes neve(felperes címe) felperesnek - az Országos Bírósági Hivatal (1055 Budapest, Szalay utca 16., ügyintéző: dr. Szalai Marcell beosztott bíró) által képviselt I.rendű alperes neve (I.rendű alperes címe) I. rendű és a II.rendű alperes neve (II.rendű alperes címe) II. rendű alperes ellen bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránt indult perében a Fővárosi Törvényszék 2015. november 19. napján meghozott 22.P.20.903/2015/29. számú ítélete ellen a felperes 33., 34. és 36. sorszámon előterjesztett fellebbezése folytán meghozta a következő

í t é l e t e t :

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érinti, fellebbezett rendelkezéseit helybenhagyja.

Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg az államnak külön felhívásra 120.000 (százhúszezer) forint fellebbezési illetéket.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

I n d o k o l á s

A felperes keresete szerint az I. rendű alperes a Gödöllői Városi Bíróság előtt 3.P.21.789/2004., a Pest Megyei Bíróság előtt 1.Pf.20.329/2008., a Dunakeszi Járásbíróság előtt 9.P.20.503/2009., a I.rendű alperes neve előtt 1.Pf.25.837/2011. ügyszám alatt folyamatban volt, a II. rendű alperes pedig a Miskolci Városi Bíróságon 12.P.20.453/2013. és a II.rendű alperes neveen 1.Pf.21.193/2013. szám alatt folyamatban volt perekben jogszabálysértő eljárásával neki kárt okozott, ezért kérte, hogy a bíróság kötelezze az I. és II. rendű alpereseket személyenként 1.000.000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére. Az alperesek jogsértéseit 23. pontban összegezte. Állította, hogy az alperesek keresetben részletezett magatartása a Római Egyezmény 6., 7., 8., 10., 13. és 17. cikkébe ütközött.

Az alperesek érdemi védekezése a kereset elutasítására irányult.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az államnak külön felhívásra 120.000 forint le nem rótt illetéket.

Ítéletének indokolásában idézte az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz tartozó 8 kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény (Római Egyezmény) felperes által hivatkozott rendelkezéseit, az 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 84. § (1) és 349. § (1) bekezdését. Rögzítette, hogy a Római Egyezmény felperes által hivatkozott cikkei beépítésre kerültek a tételes magyar jogba is. E körben idézte az Alaptörvény IV. cikkének (1), XV. cikkének (1), XXIV. cikkének (1), XXVIII. cikkének (1) bekezdését, a Ptk. 75. § (1) bekezdését, 76. §-át, valamint az 1952. évi III. törvény (Pp.) perbeli időszakban hatályos 2. § (1), (2) és (3) bekezdését. Utalt a felperes keresete kapcsán alkalmazandó, közzétett bírósági határozatokra. Rögzítette, hogy a bíróságok kártérítési kötelezettsége csak abban az esetben áll fenn, ha az eljárásuk során kirívóan téves jogalkalmazási, illetve mérlegelési hibát vétettek. Olyan kirívóan súlyos jogalkalmazási hibát, illetve okszerűtlen mérlegelést azonban, ami a rendes jogorvoslatban ne került volna orvoslásra, az elsőfokú bíróság nem tudott megállapítani. A felperes az I. rendű alperessel szemben keresete 2., 4., 5., 6., 8., 9., 10., részben a 11. és 12. pontjában olyan bírósági intézkedéseket, döntéseket kifogásolt, melyek egyrészt jogorvoslat útján orvoslásra kerültek, másrészt nem tekinthetők jogalkalmazási hibának. Az a körülmény, hogy az anya nem tartotta be a bírósági határozatokban foglaltakat, nem róható az I. rendű alperes terhére, hiszen a döntés végrehajtása nem tartozik bírósági hatáskörbe. A bontóperben az elsőfokú ítélet 195. sorszám alatt 2007-ben született, a másodfokú részítélet 2008. október 16-án, és 2009. július 7-én kiegészítésre is került, tehát az anyának azt a jogellenes magatartását, amely miatt 2012-ben vele szemben büntetőeljárás folyt, az I. rendű alperes nem vehette figyelembe. A kapcsolattartás eltérő szabályozása pedig az első- és másodfokú döntésben csak rendkívül csekély mértékben tért el. A Dunakeszi Járásbíróság a 4. pontban írt kifogásokkal szemben az eljárási szabályoknak megfelelően járt el, és minden döntésének megfelelő indokát adta. Ugyanígy az eljárás elhúzódása miatti kifogás elbírálása is a jogszabályoknak megfelelően történt. Alaptalanul hivatkozott a felperes az ideiglenes intézkedések és az érdemi döntés hibás voltára is. A Dunakeszi Járásbíróság ideiglenes intézkedést csak akkor rendelt el, amikor arra alapos okot látott, és a későbbi ítéletét ennek megfelelő tartalommal hozta meg. A felperes keresete 8. és 9. pontjában alaptalanul kifogásolta a tárgyalás vezetését és a bizonyítási eljárás menetét is, hiszen az ezen alapuló döntést a másodfokú bíróság is alaposnak ítélte. A 10. és 11. pontban hivatkozott jogsértéseket a beszerzett iratok nem támasztották alá. Az I. rendű alperes a gyermek átadásának helyét és időpontját a helyszínül kijelölt intézménytől beszerzett adatok alapján határozta meg. A kapcsolattartásnak ez a módja egyébként is csak átmeneti időszakra vonatkozott.

A II. rendű alperessel szembeni kereset 10-12., 15-18. és 20-21. pontja a bizonyítási eljárás egyes lépéseit, a bizonyítékok mérlegelését kifogásolta. Ez azonban az elsőfokú bíróság megítélése szerint nem szolgálhatott a kártérítési per alapjául, hiszen a kártérítési perben az ügy újratárgyalására nincs mód. A 10. pontban írtak tényszerűen nem feleltek meg a valóságnak. A 14. pontban előadottaknak az ügy eldöntésére kihatása nem volt. A 22. pontban sérelmezett túlterjeszkedés tényszerűen nem állta meg a helyét. A 23. pontban írt vélekedés pedig teljességgel légből kapott volt.

Az I. rendű alperes döntésének hibáira a felperes a keresete 7. és 11. pontjában hivatkozott. Tény, hogy a jogerős ítéletben a gyermeknek az apával való kapcsolattartását szabályozó rendelkezései értelmezési nehézséget okoztak, ez pedig a végrehajtást akadályozta. Azonban az I. rendű alperes ezt a hibát orvosolta azzal, hogy az ítélet kiegészítése iránti kérelmet elutasító végzésének indokolásában a helyes értelmezéshez kellő iránymutatást adott, annak jogszabályi alapját is meghatározva. Volt tehát egy olyan átmeneti időszak, amit az ítélet hiányosságaira lehetett visszavezetni, ez azonban nem járhatott azzal a következménnyel, hogy a gyermek a felperestől ekkor hidegült el. Az, hogy a felek a kapcsolattartásban minimálisan sem tudtak együttműködni, az I. rendű alperesnek nem róható fel. A felperes kártérítési igényét tehát a jogerős ítélet kifogásolt rendelkezése nem alapozta meg. Részben alapos volt a felperes előadása a gyermek átadásának-átvételének helyéül kijelölt intézmény nyitvatartási ideje tekintetében is. Az I. rendű alperes azonban nem járt el felróhatóan, hiszen a kapcsolattartás szabályozása előtt minden alkalommal beszerezte a nyitvatartásra vonatkozó adatokat. A beszerzett adatokból megállapítható volt ugyan, hogy a kapcsolattartás helyeként meghatározott szolgálat vasárnap és ünnepnapokon nincs nyitva, ez azonban a kapcsolattartást csak minimálisan akadályozhatta, újraszabályozást nem indokolt, és nem is áll összefüggésben a felperes perben érvényesített sérelmeivel. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a II. rendű alperessel szembeni kereset 13. pontjában írtak megalapozhatják az államigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősséget. Ebből azonban a felperesnek tényleges jogsérelme nem keletkezett, hiszen a II. rendű alperes által jogosnak tartott igényt az anya önálló keresetként is bármikor előterjeszthette. Az elsőfokú bíróság megítélése szerint az, hogy a felperes a gyermekével a kapcsolatot hosszabb időn keresztül nem tarthatta, nem az I. és II. rendű alperes eljárására vezethető vissza. Az elsőfokú bíróság a Pp. 2. §-a alapján sem tartotta megalapozottnak a felperes keresetét. Az ilyen típusú ügyek nehezebb megítélésűek, és általában is hosszabb időtartam alatt fejeződnek be, a konkrét esetben azonban azt lehetett megállapítani, hogy a per ésszerű időn belüli befejezését mindkét fél akadályozta. Erre az I. rendű alperes az ideiglenes intézkedések elbírálása során a feleket több alkalommal figyelmeztette. A jelen per tárgyává tett bontóperben nem csupán a házasság felbontásáról kellett az I. rendű alperesnek döntenie, hanem lényegében a felperes és volt házastársa családi életének valamennyi kérdését a bíróságnak kellett rendeznie, úgy a gyermekkel való kapcsolattartást, mint a tartásdíjat. A szakértői bizonyítás többlépcsős volt, a felek szinte valamennyi fellebbezhető döntést kifogásoltak, ami önmagában a normál pertartam megduplázódásához vezetett. Megállapítható volt az is, hogy a felek egyáltalán nem működtek együtt. Elsősorban saját sérelmeiket és nem gyermekük érdekét tartották szem előtt. A másodfokú döntés meghozatala 11 hónap alatt történt meg, a másodfokú bíróság szakértői bizonyítást folytatott, így a pertartam egyáltalán nem tekinthető indokolatlanul hosszúnak. A felperes a II. rendű alperes felterjesztési késedelmére is alaptalanul hivatkozott. Az elsőfokú bíróság a személyiségi jogsértést sem tudta megállapítani. Az, hogy az eljárt bíróságok a felek kérelmeihez kötötten családi és magánéletük egyes szegmensét szabályozzák - még ha az nem is felel meg a felperes igényeinek - személyiségi jogsérelmet nem eredményez. Az pedig, hogy a felperest hátrányosan megkülönböztették, a bírósági eljárások során a beszerzett iratok nem támasztották alá. Az elsőfokú bíróság utalt arra is, hogy a tisztességes eljáráshoz fűződő jog megsértése nem alapoz meg személyiségi jogi sérelmet.