A Székesfehérvári Törvényszék Mf.20465/2017/5. számú határozata illetmény (ILLETMÉNYKÜLÖNBÖZET) tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 78. §, 239. §, 253. §, 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 5. §] Bírók: Kaló Zsuzsanna, Kollár Zoltán, Varga Péter Pál

Kapcsolódó határozatok:

Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság M.37/2017/5., Egri Törvényszék Mf.20101/2017/4., Kúria Mfv.10205/2018/5., *Székesfehérvári Törvényszék Mf.20465/2017/5.*, Kúria Mfv.10620/2017/4., 3194/2019. (VII. 16.) AB végzés

***********

Székesfehérvári Törvényszék mint másodfokú bíróság

2.Mf.20.465/2017/5. szám

A Székesfehérvári Törvényszék mint másodfokú bíróság a képviselő (képviselő címe) által képviselt felperes neve (felperes címe) felperesnek,- alperesi képviselő neve által képviselt alperes neve (alperes címe.) alperes ellen illetmény-különbözet tárgyában indult perében a Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 6.M.37/2017/5. sorszámú ítélete ellen az alperes által 6. sorszámon előterjesztett, valamint az Mf.3. sorszámon is indokolt fellebbezés folytán meghozta a következő

í t é l e t e t :

az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatja, és az alperes által a felperesnek fizetendő marasztalás összegét 1.490.100,- (egymillió-négyszázkilencvenezer-száz) Ft-ra, és annak 2016. január 1. napjától a kifizetésig járó kamatára felemeli, ezt meghaladóan helybenhagyja.

Kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 11.000,- (tizenegyezer) Ft másodfokú perköltséget.

A fellebbezési illeték az állam terhén marad.

Az ítélet ellen nincs helye további fellebbezésnek.

I n d o k o l á s

A keresetnek helyt adó elsőfokú ítéletet az alperes támadta fellebbezéssel, annak megváltoztatását, a felperes keresetének elutasítását kérte.

Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet eljárási szabályt sért, mert nem tesz eleget a Pp. 221. § (1) bekezdése követelményének, nem létező jogi fogalmakat, és azokra vonatkozó eljárási rendet ír le oly módon, hogy ezen hivatkozásainak jog alapját nem fejti ki.

Szerinte az elsőfokú bíróság téves álláspontra helyezkedett, amikor az illetmény megállapításáról szóló határozatban feltüntetett garantált illetményt és a munkáltatói döntésen alapuló illetményrészt önálló jogcímnek tekintette. Úgy vélte, ezen helytelen kiindulópont, jogértelmezés eredményezte a jogvitával érintett kérdés jogszabályokkal összhangban nem álló megítélését a bíróság részéről.

Arra hivatkozott, hogy a Kjt. 2009. januári módosítása nyomán szabályozás alá került az az esetkör, amikor a munkáltatói jogkör gyakorlója a garantált illetménynél magasabb mértékű illetményt állapíthat meg a közalkalmazott részére. A Kjt. 66. § (7)-(8) bekezdésének hatálybalépésével szerinte meghaladottá vált a "munkáltatói döntésen alapuló illetmény" lényegében a bírói gyakorlat által bevezetett fogalma.

Kifejtette, hogy a Kjt. 66. § (7)-(8) bekezdése rendelkezései alapján a munkáltatói jogkör gyakorlója a kinevezéskor, avagy a besoroláskor nem önálló jogcímként határozhat a munkáltatói többletről, csupán a garantált illetménynél magasabb összegű illetményt állapíthat meg. A szóban forgó rendelkezések így önálló illetmény-megállapítási módként tekintendők, amelyek alapján a jogcím az illetmény és nem a munkáltatói döntésen alapuló illetményrész. Vélekedése szerint ez a megközelítés és jogértelmezés áll összhangban a Kjt. 85/A. § 1), m), n) pontjaiban foglaltakkal, illetve a Kjt. 21. § (3) bekezdésének rendelkezéseivel.

Hivatkozása szerint a kinevezésről, illetve annak módosításáról szóló okmányban a munkáltatói jogkör gyakorlója csak a kiszámítás módját rögzíti, a dokumentumban szereplő tételek nem önálló jogcímű illetményelemeket jelentenek.

Hangsúlyozta, hogy a felperes számára a Kjt. 2009. január 1. napját követően hatályos rendelkezései alapján állapított meg a garantált illetménynél magasabb összegű illetményt.

Kifejtette továbbá, hogy amennyiben nem a Kjt. 66. § (7)-(8) bekezdése szerint intézkedett volna erről, úgy a kinevezésről szóló határozat, illetve annak módosításai a régi, illetve az új Ptk. rendelkezései szerint is (részben vagy egészben) semmisnek minősülnének. Ez esetben a semmisség tényét a bíróságnak hivatalból kellett volna észlelnie. Az elsőfokú ítéleti álláspont szerinti munkáltatói döntésen alapuló illetményrész megállapítása a Kjt. 66. § (7)-(8) bekezdése kógens rendelkezéseibe ütközése folytán nézete szerint részleges érvénytelenséget eredményez, amelynek helyébe az irányadó munkajogi szabályozás, jelesül a Kjt. 66. § (7)-(8) bekezdésének hivatkozott rendelkezései léphetnek.

Jogi okfejtése szerint a felek az érvénytelen rész nélkül is megállapodtak volna, ezt kizáró körülmény ugyanis -lévén a teljes illetmény összegében egyezségre jutottak- nem merült fel. Azzal érvelt, hogy ezen jogi helyzetben a Kjt. 66. § (7)-(8) bekezdése alkalmazásának van helye, amelyből szerinte ugyancsak a kereset megalapozatlansága vezethető le.

A közalkalmazotti illetménymegállapítás szerinte helyes megközelítése jegyében mindenekelőtt is a Kjt. 66. (1)-(5) bekezdésének a besorolás szempontjából irányadó szabályaira hivatkozott.

Azt hangsúlyozta továbbá, hogy amennyiben a munkáltató ezt meghaladó illetményt kíván megállapítani dolgozója számára, úgy a (7)-(8) bekezdésben foglalt rendelkezéseknek megfelelően kell eljárnia, amely rendelkezések a lényeget tekintve önálló illetmény-megállapítási módot írnak le.

Jogértelmezése szerint a Kjt. 66. § (9) bekezdésében foglaltak, az (1)-(5), valamint (7)-(8) bekezdések rendelkezéseihez képest csupán kiegészítő jellegűek, és csak akkor alkalmazandók, ha az előző bekezdések alapján megállapított illetmény nem éri el a minimálbér, illetve a garantált bérminimum mértékét.

Azon a véleményen volt, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében helytelenül hivatkozott az Mt. 15. § (4) bekezdésében foglaltakra, e rendelkezések alkalmazása meglátása szerint jelen jogvitában nem jöhet szóba. A közalkalmazotti kinevezéssel, illetve illetménymegállapítással kapcsolatos jogszabályi feltételek tükrében ugyanis az illetmény, az elsőfokú bíróság által nevesített illetményelem egyoldalú nyilatkozattal történő megváltoztatásának sem lehetne helye.

Meglátása szerint az elsőfokú bíróság a konkrétumok megjelölése hiányában alap nélkül hivatkozott az Mt. 6. § (4) bekezdésének munkáltató általi megsértésére. Úgy vélte, a felperes jogai e körben nem sérültek, a munkáltató értesítési kötelezettségével kapcsolatos kiterjesztő jogértelmezést pedig nem tartotta elfogadhatónak.

Sérelmezte, hogy a felek jogviszonyának tartalmi vizsgálata körében az elsőfokú bíróság megkerülhetetlen polgári jogi elveket (pacta sunt servanda, clausula rebus sic stantibus) hagyott figyelmen kívül.

A felperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte azzal, hogy keresetét kiterjesztette a követelése per során esedékessé vált további részére, ennek jegyében a 2017. június 1-november 30. közötti időszakra elszámoltan 177.600,- Ft megfizetését is kérte.