EH 2005.1193 A rágalmazás esetén a jelentős érdeksérelem okozása, mint minősítő körülmény csak akkor állapítható meg, ha a sértettet a becsület csorbítása alkalmas tényállítás okozatos következményeként egyértelműen kimutatható személyes vagy vagyoni jellegű hátrány éri [Btk. 179. § (2) bek. c) pont].

Az elsőfokú bíróság ítéletével az I. és a II. r. terheltek bűnösségét társtettesként, nagy nyilvánosság előtt, jelentős érdeksérelmet okozva elkövetett rágalmazás vétségében állapította meg, s ezért az I. r. terheltet 10 hónapi fogházbüntetésre, a II. r. terheltet pedig 2 évi próbaidőre felfüggesztett 8 hónapi fogházbüntetésre ítélte, valamint kötelezte a terhelteket a bűnügyi költségek viselésére.

A másodfokon kijelölés folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét mindkét terhelt tekintetében felülbírálta, s azt az I. r. terheltet érintően annyiban változtatta meg, hogy a szabadságvesztés végrehajtását 2 évi próbaidőre felfüggesztette; egyebekben viszont helybenhagyta az ítéletet.

A jogerős ítéletben megállapított tényállás lényege a következő:

Az I. r. terhelt 2001. novemberében a hetilap főszerkesztője, míg a II. r. terhelt e lap újságírója volt.

A hetilap 2001. november 15-i számában a 34-36. oldalon "Egy kihallgatás jegyzőkönyve - Foszló mítoszok" címmel cikk jelent meg a II. r. terhelt tollából. A cikk szó szerint idézte a magánvádlónak a BM Politikai Nyomozó Főosztálya előtt folyamatban volt ügyben 1957. június 25. napján tett vallomását, bár annak dátumát a cikk tévesen 1957. július 4-ében jelölte meg.

A II. r. terhelt a jegyzőkönyvhöz kommentárt fűzött, amelyben egyebek közt a magánvádlóra vonatkozóan azt írta, hogy: "A tanúvallomás magáért beszél. Mindenkit feladott. A szóban forgó ügyben érintett társait nem kis részben - e vallomásnak köszönhetően - felakasztották.".

Ugyanezen lapszám 5. oldalán az I. r. terheltnek "Bűnök és büntetések" címmel jelent meg cikke a 2001. november 4-i megemlékezésen történtek, így a magánvádló kifütyülése kapcsán. Ebben a cikkben az I. r. terhet azt írta, hogy "...a társaira valló (magánvádló) még nem azt kapta a füttyel, amit megérdemelt, csak annak töredékét".

A II. r. terhelt cikkének megírására úgy került sor, hogy a II. r. terhelt megmutatta a jegyzőkönyvet az I. r. terheltnek, aki döntött a közlésről, s megállapodtak abban is, hogy a jegyzőkönyvhöz a II. r. terhelt bevezető szöveget ír. Ennek megtörténtét követően az I. r. terhelt megnézte a kéziratot, majd közösen elhatározták, hogy a II. r. terhelt kommentárjával együtt megjelentetik a cikket.

Az írás megjelentetését követően az interneten több elítélő hozzászólás érintette a magánvádlót. Emellett Sz. T. - könyvének 13. oldalán - a fenti cikkre utalva azt írta a magánvádlóról, hogy "tanúvallomása révén egyrészt megmentette saját életét, másrészt hozzájárult több társa halálra ítéléséhez, és akkor őkelme álszent módon csodálkozik, hogy kifütyülik...".

A magánvádló a terheltekkel szemben 2001. november 28-án terjesztette elő a magánindítványát.

Az eljárt bíróságok a tényállásban írt cselekmény jogi értékelése kapcsán arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a két cikk idézett állításai nem vélemény-nyilvánítások, hanem tényállítások, amelyek valóságát a terheltek nem bizonyították. Amennyiben a szakma szabályai szerint körültekintéssel jártak volna el, felismerték volna tényállításaik valótlanságát.

Az ítéleti álláspont szerint a terheltek a becsület csorbítására irányuló egyenes szándékkal cselekedtek, cselekményük rágalmazásként értékelendő, amely a sajtóban közlés útján, tehát nagy nyilvánosság előtt valósult meg, és - figyelembe véve az annak kapcsán az interneten megjelenő elítélő írásokat, valamint Sz. T. könyvében fellelhető utalást - a magánvádlónak jelentős érdeksérelmet is okozott.

A jogerős ítélet ellen - védőik útján - az I. és a II. r. terhelt terjesztett elő felülvizsgálati indítványt a Be. 405. §-a (1) bekezdés a) pontjában írt okból, azaz a bűnösség anyagi jogszabály megsértésével történt megállapítása miatt: továbbá a II. r. terhelt a Be. 405. §-ának (1) bekezdés b) pontjában írt felülvizsgálati okra - anyagi jogszabályt sértő jogi minősítésére - is hivatkozott.

A felülvizsgálati indítványban kifejtett álláspont szerint a vonatkozó újságcikkekben a terheltek becsület csorbítására alkalmas tényt nem állítottak, részükről csupán értékítéletet kifejező véleményközlés történt, s ez - az alkotmányos elvek folytán - nem büntethető.

Az I. r. terhelt védője kifogás tárgyává tette azt is, hogy a büntetőeljárás során a valóság-bizonyítás szabályait nem tartották be, a beszerzett bizonyítékokat tévesen értékelték. Helyes mérlegelés esetén ugyanis nem juthattak volna olyan következtetésre, hogy valótlanságok jelentek meg a cikkekben. Az I. r. terheltnek újságíróként kialakulhatott olyan véleménye, miszerint a magánvádló akkori vallomása befolyásolhatta a társaival szemben hozott ítéletet.

A II. r. terhelt álláspontja szerint az újságcikkben csak a magánvádló nyomozati vallomását csorbítatlanul ismertető rész tartalmaz tényállítást, erre vonatkozóan viszont valóság-bizonyítás nem történt. Az ehhez fűzött kommentár az újságírók véleménye ezért büntetőjogi következmény nélküli értékítélet.

A felülvizsgálati indítványok kifogásolták azt is, hogy az eljárt bíróságok figyelmen kívül hagyták az Alkotmánybíróság 34/2004. számú, valamint 36/1994. számú határozataiban foglaltakat, s ennek következtében a bűnösség megállapításával az alkotmányos büntetőjog követelményei sérültek. Dogmatikai képtelenségnek tartották továbbá, hogy az ítélet egyfelől egyenes szándékkal történt elkövetést ró a terhükre, másfelől viszont arra utal, hogy gondatlanságból történt rágalmazó tényállítás.

A II. r. terhelt ezen túl a cselekmény jogi minősítését a jelentős érdeksérelem okozása tekintetében is támadta, álláspontja szerint az interneten közzétett elítélő írások és a tényállásban említett könyvben történő utalás ezt a minősítést nem alapozza meg.

A legfőbb ügyész az átiratában, valamint képviselője a nyilvános ülésen a felülvizsgálati indítványokat részben a törvényben kizártnak, a bűnösséget megállapító rendelkezés valamint a jogi minősítés támadása körében pedig alaptalannak tartotta, és ezért a jogerős ügydöntő határozat hatályában fenntartását indítványozta. A magánvádló (és jogi képviselője) a nyilvános ülésen a legfőbb ügyész álláspontjához csatlakozott.

A Be. 405. §-ának (1) bekezdése és 406. §-a kimerítően sorolja fel azokat az okokat, amelyek a jogerős ügydöntő határozat felülvizsgálatát lehetővé teszik. Eszerint [Be. 405. § (1) bekezdés c) pont] kizárólag a Be. 373. §-a (1) bekezdésének II-IV. pontjában felsorolt ún. feltétlen eljárási szabálysértések miatt van helye felülvizsgálatnak, az egyéb eljárási szabálysértések közül pedig csak a súlyosítás tilalmának a megsértése lehet felülvizsgálati ok [Be. 405. § (1) bekezdés d) pont].

Mindezek folytán az I. r. terhelt felülvizsgálati indítványának az a hivatkozása, miszerint az eljárt bíróságok a valóság bizonyítására vonatkozó eljárási szabályokat megsértették, a bizonyítékokat tévesen értékelték, ezáltal tévesen jutottak arra az álláspontra, hogy a cikkben állítottak valósága nem bizonyosodott be, nem lehet alapja a felülvizsgálatnak, függetlenül attól, hogy ez a hivatkozás egyébként helyes vagy helytelen. A bizonyítási eljárás körében elkövetett esetleges eljárási szabálysértések ugyanis nem szerepelnek a feltétlen eljárási szabálysértések törvényi felsorolásában. Ennyiben tehát a jogerős ügydöntő határozat felülvizsgálata a törvényben kizárt [Be. 417. § (1) bek.].

A felülvizsgálati eljárásban a Be. 420. § (1) bekezdésében írt rendelkezésnél fogva a jogerős ügydöntő határozatban megállapított tényállás az irányadó. Kizárólag az ítéletben rögzített tények alapulvételével lehet állást foglalni a bűnösségre vont jogi következtetés, valamint a jogi minősítés törvényességéről. Mindennek következtében nyilvánvalóan érinthetetlen a felülvizsgálati eljárásban a jogerős ítéleteknek az a megállapítása is, miszerint nem bizonyosodott be azon állítás valósága, hogy a magánvádló "mindenkit feladott" továbbá az sem bizonyított, hogy a cikkben ismertetett nyomozati vallomás és a cikkben név szerint említett személyek halálra ítélése között okozati kapcsolat volt.

Az irányadó tényállást tekintetbe véve a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványokat a bűnösség megállapítását támadó részükben alaptalannak, a jogi minősítés támadása és ez okból a büntetés mértékének a támadása tekintetében viszont alaposnak tartotta az alábbiak szerint:

Alapvetően téves az indítványokban kifejtett az az álláspont, miszerint a terheltek részéről a csorbítatlan szöveghűséggel közzétett kihallgatási jegyzőkönyv kommentálásával nem tényállítás, hanem értékítéletet kifejező vélemény-nyilvánítás történt.

A legfőbb ügyész átirata helyesen mutatott rá arra, hogy minden múltbeli cselekedet, magatartás, esemény vagy történés a büntetőjogban tény; az ilyen értelemben felfogott tények közlése pedig tényállítás, függetlenül attól, hogy a közölt tények ismeretének mi a forrása, a közlés személyes tudomáson vagy meggyőződésen alapul-e.

Ekként pedig a cikkben az a szövegrész, miszerint a magánvádló "mindenkit feladott", továbbá az, hogy a cikkben nevükön említett személyeket "nem kis részben e vallomásnak köszönhetően felakasztották" egyértelműen tényállítások. Nem fogadható el tehát a II. r. terhelt védőjének az álláspontja, miszerint csak a nyomozati vallomás közreadása tekinthető tényállításnak, minden egyéb ezzel összefüggő közlés vélemény-nyilvánítás.

Mindezek miatt a II. r. terhelt és a közléssel egyetértő, az iránt intézkedő I. r. terhelt felelőssége a rágalmazásért nem zárható ki azon az alapon, hogy pusztán értékítéletet kifejező véleményközlés történt, ami alkotmányosan nem büntethető.

Egyetértett viszont a Legfelsőbb Bíróság az I. r. terhelt védőjének felvetésével abban, hogy az általa írt és közreadott cikkben "a társaira valló M. nem azt kapta a füttyel, amit megérdemel, csak annak a töredékét" mondat véleményközlés, s ehhez büntetőjogi felelősség nem társulhat. Ennek a mondatnak az érdemi tartalma ugyanis valóban az újságíró véleményét juttatja kifejezésre. Az ebben az értékítéletben megbújó tény-elem, a "társaira valló" szövegrész ugyanis pusztán azt az értéktartalmat jeleníti meg, hogy a magánvádló ezért érdemel többet, mint kifütyülést. A külsőleg tényállítás képét öltő szövegrészlet tehát a véleményalkotás és véleményközlés keretei között marad.

Egyébként is, ha a "társaira valló" szövegrészlet a szövegösszefüggésből kiragadva tényállításnak lenne felfogható, ennek a becsület csorbítására alkalmassága kétséges, de ebben a tekintetben valótlan tényközlésről sem lehetne beszélni.

A támadott ítéleteknek az iménti tévedése azonban a bűnösség megállapításának helyességét nem érinti.

Az eljárt bíróságok az alkotmányos büntetőjog követelményeit sem sértették a bűnösség megállapításával. Az indítványok idevonatkozóan félrevezető okfejtést tartalmaznak.

Az Alkotmánybíróság 34/2004. (IX. 28.) AB határozata - amelynek a figyelmen kívül hagyását mindkét indítvány elsődlegesen kifogásolta - a képviselői felelősségmentesség alkotmányos követelményeit foglalja össze. Ebben a viszonylatban az aktív fél (tehát, aki a vélemény-nyilvánítás jogát gyakorolja, vagy tényt közöl) az országgyűlési képviselő, vagy más közszereplő politikus. Az elbírált ügyben a tényt közlő terheltek nem közszereplő politikusok. Az alkotmányos követelmények megítélése szempontjából tehát nem ennek - egyébként a jogerős ítélet hozatal időpontjában még ki sem hirdetett - alkotmánybírósági döntésnek lehet jelentősége.

Az elbírált ügyben a magánvádló, mint közszereplő politikus és országgyűlési képviselő passzív fél (akire a tényállítás vonatkozik, vagy akit a vélemény érint). Ebben a viszonylatban az alkotmányos büntetőjog követelményeit a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat fogalmazza meg, amelynek szempontjait egyébként az eljárt bíróságok a büntetőjogi felelősséget vizsgálva messzemenően figyelembe vették.

Ebben a határozatban az a követelmény fogalmazódik meg, hogy a közhatalom gyakorlói, a közszereplő politikusok, az őket ért bírálattal kapcsolatban fokozott tűrésre kötelesek. Ezért velük kapcsolatban a vélemény-nyilvánítás szabadsága csak abban az esetben nem terjed ki a becsület csorbítására alkalmas valótlan tények közlésére, - a tényközlés tehát büntetőjogilag csak akkor torolható meg - ha a tényközlés tudatosan hamis, vagy, ha a közlő személytől a foglalkozásának vagy hivatásának a szabályai szerint elvárható lett volna a közölt tény valóságának a vizsgálata, de ezzel kapcsolatban a tőle elvárható gondosságot elmulasztotta.

Az elbírált ügyben éppen ez utóbbiról van szó. A terheltektől az újságírói hivatás írott és íratlan szabályai szerint elvárható volt az, hogy a közlés előtt a tényállításaik valóságát az iratok beható tanulmányozásával, szakértő igénybevételével, a magánvádló megkérdezésével, vagy arra alkalmas más módon érdemben vizsgálják meg.

Egyébként nincs ellentmondásban a támadott ítéleteknek a cselekmény szándékosságára vonatkozó része, valamint a valótlan tényközléssel összefüggő gondatlanság megállapítása.

A rágalmazás Btk. 179. §-ában meghatározott tényállása akár valós, akár valótlan tényközléssel is elkövethető. A törvényi vélelem a tényállítás valótlansága mellett szól, ehhez képest a tényállítás valóságának elkövető által való bizonyítása, tehát az eredményes valóság-bizonyítás jelent büntethetőségi akadályt.

A rágalmazás bűncselekménye szándékos bűncselekmény, az elkövető szándékosságához azonban csak annyi szükséges, hogy a tudata átfogja, becsületcsorbítására alkalmas tényt állít, és a becsület sérelmét kívánja vagy abba belenyugodjék. A szándékosságnak tehát nem feltétele, hogy az elkövető tudata átfogja az általa állított tény valóságát, vagy valótlanságát.

A tényállás adatai szerint a becsületsértő tényállításnak minősíthető szövegrészletekkel kapcsolatban a terheltek szándékossága ebben az értelemben vitán felül egyértelmű, meg sem kérdőjelezhető.

Ugyanakkor az eljárt bíróság helyt adva a valóság bizonyításnak, a releváns tényállítások valóságát nem látták bizonyítottnak, ezáltal a valótlansági vélelem ítéleti bizonyossággá vált. Miután pedig a releváns tényállítások közszereplőt érintettek, a gondatlanságnak - az előbb ismertetett alkotmánybírósági határozat szerint - kizárólag abból a szempontból van jelentősége, hogy a terheltek kellő gondosság esetén felismerhették volna a közölt tények valótlanságát. Ennek a gondatlanságnak tehát a rágalmazás bűncselekményének és az azt elkövető terhelteknek a szándékosságához semmi köze nincsen.

A terheltek a tényközlés valóságtartalmát illetően az elvárható gondosságot nem tanúsították, s miután az általuk közölt valótlan tényállítás a becsület csorbítására alkalmas volt, ezt a tudatuk átfogta, s a becsület sérelmét kívánták (legjobb esetben abba belenyugodtak), a valótlan tényállítások miatt tehát a büntetőjogi felelősségük megállapítására törvényesen került sor.

Helytálló a II. r. terhelt indítványa annyiban, hogy a cselekménnyel jelentős érdeksérelem okozása nem történt, ebből az okból a rágalmazás a Btk. 179. § (2) bekezdés c) pontja szerint nem minősül súlyosabban.

Az I. r. terhelt, illetőleg a védője ugyan erre az okra nem hivatkozott, kizárólag a bűnösség megállapítását tette vitássá az indítványában. A Legfelsőbb Bíróság azonban - "a többen benne van a kevesebb" elv alapján értelmezve a Be. 420. § (4) bekezdésében írt rendelkezést - a felülvizsgálatot ebből az okból az I. r. terheltre nézve is lefolytatta.

A jelentős érdeksérelem okozása, mint minősítő körülmény, a törvény megfogalmazásában eredmény, amelyen minden olyan - a rágalmazáson túli - számottevő vagy egyébként nyomós hátrányt jelentő objektív következményt, sérelmet érteni kell, legyen az személyes jellegű vagy vagyoni, ami a sértettet a rágalmazó cselekmény okozatos következményeként éri.

Az irányadó tényállásból azonban nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a rágalmazási cselekmény okozatos következményeként a magánvádlót ebben a felfogásban vett jelentős érdeksérelem érte volna.

Nem jelentős az az érdeksérelem, hogy az interneten a magánvádlóval kapcsolatban a cikk nyomán elítélő vélemények is megjelentek, tekintve, hogy mások védelmébe vették interneten közzé tett írásukban a magánvádlót. Ennél sokkal lényegesebb az, hogy a rágalmazó cselekmény hatására a magánvádló társadalmi, politikai, közéleti elfogadottsága nem rendült meg, sőt meg sem kérdőjeleződött, továbbá személyes vagy vagyoni jellegű hátrányt kimutathatóan nem szenvedett. Efféle hátrányra egyébként a magánvádló maga sem hivatkozott.

A tényállásban írt könyvben található utalás pedig a könyv szerzőjével kapcsolatban vetheti fel a jogi felelősség kérdését ez az utalás önmagában nem fogható fel jelentős érdeksérelemként.

A Be. 405. § (1) bekezdés b) pontja szerint a cselekmény anyagi jogszabály sérelmével történt minősítése abban az esetben lehet a felülvizsgálat oka, ha ebből az okból a terhelttel szemben törvénysértő büntetést szabtak ki, vagy törvénysértő intézkedést alkalmaztak. Az elbírált ügyben ez egyértelmű. A jogerős ügydöntő határozat elemzésével ugyanis megállapítható, hogy az eljárt bíróságok éppen a jelentős érdeksérelem okozását tekintették olyan körülménynek, amely miatt a terheltekkel szemben - rágalmazás bűncselekménye esetében az ítélkezési gyakorlatban merőben szokatlan - felfüggesztett szabadságvesztést szabtak ki.

Megállapítható tehát, az anyagi jogszabálysértő minősítés mindkét terhelt vonatkozásában törvénysértő büntetés kiszabásához vezetett. Erre tekintettel - a vonatkozó ítéleti rendelkezések Be. 425. §-ának (1) bekezdés a) pontjában írtak szerinti hatályon kívül helyezése mellett - a Be. 426. §-ának (1) bekezdésében írt rendelkezés folytán a Legfelsőbb Bíróság a jogi minősítést megváltoztatva maga hozott enyhébb büntetést kiszabó határozatot.

Ennek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a cselekmény jogi minősítéséből a jelentős érdeksérelmet okozva történt elkövetést mellőzte. A büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezéseket felülvizsgálva, ezt a kérdést úgy ítélte meg, hogy a nagy nyilvánosság előtt történt elkövetés, mint minősítő körülmény a terheltek büntetlensége ellenére is kizárja velük szemben a büntetőjogi intézkedés, a próbára bocsátás alkalmazását. Ezért a Legfelsőbb Bíróság mindkét terhelttel szemben - a Btk. 87. §-a (2) bekezdésének e) pontját alkalmazva - pénzbüntetés kiszabását látta szükségesnek.

A bűncselekmény tárgyi súlyát kifejező pénzbüntetés napi tételeinek számszerű megállapításánál a Legfelsőbb Bíróság abból indult ki, hogy a terheltek felelősségének a súlya lényegileg egyforma. Figyelembe vette ugyanis azt, hogy az I. r. terhelt esetében a bűnösség köre a támadott ítéletekhez képest szűkült. Tekintettel kellett lenni arra is, hogy mindkét terhelt hosszabb időn keresztül az indítványban támadott jogerős ítélet folytán felfüggesztett szabadságvesztés hatálya alatt állt. Szemben a másodfokú bíróság álláspontjával - egyetértve a II. r. terhelt védőjének az erre vonatkozó felvetésével - a Legfelsőbb Bíróság nem értékelte súlyosító körülményként azt, hogy a terheltek a cselekményt "köztiszteletben álló személy sérelmére" követték el, tekintve, hogy az emberi méltóság, a becsület, a jó hírnév védelme mindenkit egyformán illet meg. A kiszabott pénzbüntetés napi tételenkénti forintösszegének a megállapításánál a Legfelsőbb Bíróság a terheltek eltérő jövedelmi viszonyaira volt tekintettel.

(Legf. Bír. Bfv. III. 1255/2004. sz.)