BH 2005.11.403 I. Adósként az "egyenes adósként" megtett jognyilatkozat jogkövetkezményeiben való tévedés nem ténybeli, hanem jogi kérdésben való tévedés, ezért a szerződés megtámadása tévedés címén csak a Ptk. 210. §-ának (2) bekezdésében írt feltételek esetén lehet sikeres [Ptk. 210. § (1) és (2) bek.].

II. A szerződő fél a szerződési nyilatkozat értelmezése tekintetében akkor minősül fogyasztónak, ha a szerződést olyan célból köti, amely független az általa folytatott gazdasági vagy szakmai tevékenységtől [Ptk. 207. § (2) bek., 685. § d) pont].

Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított tényállás szerint a II. r. felperes részvényesei az I-IV. r. alperesek, akik egyben a társasággal munkaviszonyban is álltak. 1998-ban a II. r. felperes hitelt kívánt felvenni az I. r. felperestől, amikor is az előzetes tárgyalások során az I. r. felperes jelezte, hogy javítana a hitelfolyósítás esélyén, ha az I-IV. r. alperesek "magánszemélyként a kötelem mögé állnának." 1998. december 18-án az I-II. r. felperesek kölcsönszerződést kötöttek, amely szerint az I. r. felperes 25 000 000 Ft hitelt nyújtott a II. r. felperesnek. A szerződést az I-IV. r. alperesek egyenes adósként írták alá, akik egyúttal külön szerződésben ingó jelzálogjogot alapítottak a kölcsönszerződés biztosítására a szerződésben meghatározott ingóságaikra. 1999. április 22-én az I. r. felperes és a perben nem álló H. Rt. készfizető kezességvállalási szerződést kötöttek, amelyben a H. Rt. a kölcsön 50%-ának visszafizetéséért készfizető kezességet vállalt. Az alperesek a kölcsönszerződés 2000. január 10-én kelt módosítását is egyenes adóstársakként írták alá.

A II. r. felperes a fizetési kötelezettségnek 2001. I. félévé­ben nem tett eleget, ezért a felperes az I-IV. r. alpereseket felhívta az esedékes részlet megfizetésére, majd 2001. február 20-án felmondta a kölcsönszerződést. A II. r. felperes ellen január 31-ei kezdő időponttal felszámolási eljárás indult, a felszámoló az I. r. felperes követelését hitelezői igényként elismerte és visszaigazolta.

Az I. r. felperes keresetében összesen 34 574 883 Ft és kamatai megfizetésére kérte az alpereseket egyetemlegesen kötelezni. Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes kifogásként megtámadta a kölcsönszerződést. Azt adta elő, hogy őt az I. r. felperes teljes körű képviselettel felruházott alkalmazottja megtévesztette a kötelezettségvállalás tartalmát illetően. Azt állította, hogy a tartozásért csak a zálogul lekötött vagyontárgyaival vállalt helytállási kötelezettséget. A II-IV. r. alperesek viszontkeresetet terjesztettek elő a kölcsönszerződés érvénytelenségének megállapítása iránt. Elsősorban arra hivatkoztak, hogy miután velük szemben a kölcsönszerződés kötelezettségvállalást nem tartalmaz, a kölcsön visszafizetésére irányuló szerződési akaratuk hiányzott, közöttük és az I. r. felperes között a kölcsönszerződés nem jött létre. Arra az esetre, ha a bíróság megállapítaná a szerződés létrejöttét a Ptk. 210. §-ának (1) és (4) bekezdésére utalással az I. r. felperes megtévesztő magatartása miatt kérték a szerződés érvénytelenségét megállapítani. Előadták, hogy őket az I. r. felperes alkalmazottja megtévesztette azt állítva, hogy kötelezettségvállalásuk nem terjed túl a zálogszerződésben írt vagyontárgyaikkal való helytállási kötelezettségen. A szerződés megtámadására tekintettel a II. r. felperest perbe állították.

Az elsőfokú bíróság ítéletében az I., II., III. és IV. r. alpereseket 34 824 883 Ft és kamatai egyetemleges megfizetésére kötelezte, a II., III. és IV. r. alperesek viszontkeresetét elutasította. Kötelezte az alpereseket, hogy fizessenek meg az I. r. felperesnek 3 400 000 Ft elsőfokú perköltséget, továbbá a IV. r. alperest, hogy fizessen meg az államnak 750 000 Ft viszontkereseti illetéket.

A másodfokú bíróság az alperesek fellebbezése folytán hozott ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást azzal egészítette ki, hogy az I. r. felperes képviseletében eljáró T. T. a szerződéskötést megelőző tárgyalások során arról tájékoztatta az I. r. alperest, hogy egyenes adósként csak meghatározott vagyontárgyaikkal felelnek a tartozásért. Az I. r. felperes szerződéskötési akarata azonban a II. r. felperes és vele együtt az alperesek korlátlan és egyetemleges felelősségének kikötésére irányult. Jogi álláspontja szerint az így kiegészített tényállás alapján is érdemben helytálló jogi következtetést vont le az elsőfokú bíróság a kereset megalapozottsága és a viszontkereset megalapozatlansága tekintetében. Kifejtette, miszerint a kölcsönszerződés mint teljes bizonyító erejű magánokirat igazolja, hogy az abban foglalt nyilatkozatot a szerződő felek megtették, ezért a kölcsönszerződés létrejött. Annak közokiratba foglalását ugyan kikötötték a felek, azonban a közokirati formát nem tekintették érvényességi feltételnek, ezért az érvényes közokiratba foglalás elmaradása a kölcsönszerződés létrejöttét nem érintette.

Nem fogadta el az alperesek előadását, miszerint a szerződési akaratuk hiányában nem jött létre közöttük és az I. r. felperes között a kölcsönszerződés. Kifejtette, hogy az alperesek a szerződést egyenes adósként írták alá. Nevezettek a Ptk. 685. § d) pontja szerinti értelemben nem minősülnek fogyasztónak, ezért a szerződést a Ptk. 207. §-ának (1) bekezdése szerint kell értelmezni. A hivatkozott jogszabályhelyben írt nyilatkozati elv alapján egyértelmű, hogy a kölcsönszerződésben egyenes adósként feltüntetett és a szerződést adósként aláíró I-IV. r. alperesek nyilatkozatait a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint az I. r. felperes kizárólag úgy értelmezhette, hogy a kölcsönszerződésben írt összeg visszafizetésére nemcsak a II. r. felperes, hanem az I-IV. r. alperesek is kötelezettséget vállaltak. Tény, hogy a szerződés az adós kötelezettségeit részletezte, miután azonban az I-IV. r. alperesek adósi minőségben írták alá a szerződést, egyértelmű, hogy mindazokat a kötelezettségeket teljesíteniük kell, amit a szerződés az adóssal szemben előírt, így a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése szerint kötelesek a tartozást visszafizetni, a II. r. felperessel egyetemleges fizetési kötelezettséggel.

A szerződéssel szemben előterjesztett I. r. alperesi kifogással, illetőleg a II., IV. r. alperesek viszontkeresetével összefüggésben kiemelte, hogy a Ptk. 201. §-ának (1) és (4) bekezdésére alapítva a szerződést az támadhatja meg, aki annak megkötésekor valamely lényeges körülmény tekintetében tévedésben volt feltéve, hogy a tévedését a másik fél okozta, vagy felismerhette, illetve akit a másik fél megtévesztéssel vagy jogellenes fenyegetéssel vett rá a szerződéskötésre. A tévedés fennállását a perbeli esetben az I-IV. r. alpereseknek kellett a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint bizonyítania. A másodfokú bíróság megítélése szerint az I. r. felperes alkalmazottja részéről adott téves tájékoztatás nem volt alkalmas arra, hogy az alpereseknek a vállalásuk tartalmát illető tévedését előidézze. A kölcsönügyletek biztosítására kötött szerződések a mindennapi életben is viszonylag gyakran előforduló ügyletek és az alperesek számára is felismerhető volt, hogy az adósi minőség nem lehet azonos a zálogkötelezettséggel. Az alpereseknek tudomása volt arról, hogy az I. r. felperes milyen megfontolásból ragaszkodott ahhoz, hogy ők maguk is a szerződés alanyaivá váljanak. Ha a szerződést csupán zálogjoggal kívánták volna biztosítani, nem volt annak elvi indoka, hogy a kölcsönszerződésben az alperesek adósként szerepeljenek. A zálogszerződésben az alpereseket nem egyenes adósként, hanem zálogkötelezettként nevezték meg, e zálogszerződésben az I. r. alperes házastársa is zálogkötelezettként szerepelt anélkül, hogy a kölcsönszerződésben adósként feltüntették volna.