A Fővárosi Ítélőtábla Pf.21145/2016/4. számú határozata személyhez fűződő jog megsértése tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 2. §, 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 76. §, 349. §] Bírók: Csordás Csilla, Kizmanné dr. Oszkó Marianne, Kovács Éva

Fővárosi Ítélőtábla

2.Pf.21.145/2016/4/II.

A Fővárosi Ítélőtábla a dr. Németh Roland ügyvéd (címe) által képviselt felperes neve (felperes címe) felperesnek - az Országos Bírósági Hivatal (címe; ügyintéző: ...) által képviselt Fővárosi Törvényszék (alperes címe) alperes ellen személyhez fűződő jog megsértése miatt indult perében a Székesfehérvári Törvényszék 2016. június 9. napján kelt 10.P.20.955/2015/12. számú ítélete ellen a felperes részéről 13. és 15. sorszám alatt előterjesztett fellebbezés folytán meghozta a következő

í t é l e t e t:

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

A le nem rótt fellebbezési illetéket a Magyar Állam viseli.

Az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek.

I n d o k o l á s

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperesnek az alperes előtt ... számon folyamatban volt büntetőeljárás során a bírói tanács által elkövetett jogsértésekre hivatkozással előterjesztett keresetét elutasította. Megállapította, hogy a kereseti illetéket az állam viseli.

Határozatának indokolásában ténykény rögzítette, hogy az alperes előtt a fenti szám alatt folyamatban volt büntetőeljárás eredményeként az elsőfokú bíróság a 2015. február 3. napján kihirdetett ítéletében a felperes büntetőjogi felelősségét állapította meg emberölés és lőfegyverrel visszaélés bűntettében, ezért halmazati büntetésül életfogytig tartó szabadságvesztésre és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte. A szabadságvesztést fegyházban rendelte végrehajtani. A vádlott feltételes szabadságra bocsátásának legkorábbi időpontját 37 évben állapította meg. A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet a felperessel szemben kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés tekintetében helybenhagyta, a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját 40 évre emelte fel.

A felperes kereseti kérelmét mind a személyiségi jogsértésre, mind a bírósági jogkörben okozott kár megtérítésére alapított jogcímek alapján a régi Ptk. szabályai alapján bírálta el, figyelemmel arra, hogy a tárgybeli büntetőeljárás első fokon 2011. évben indult. E körben hivatkozott a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (új Ptk.) hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény 54. §-ában és a 8. § (1)-(2) bekezdésében írtakra.

Idézte a régi Ptk. 349. § (1), (3) bekezdésének, a 339. § (1) bekezdésének szabályozását.

Kifejtette, hogy a felperes a bírósági jogkörben okozott kár megtérítésére vonatkozó igényét arra alapította, hogy az alperes az elsőfokú eljárásban jogellenesen járt el akkor, amikor a tényállás teljeskörű felderítésére irányuló felperesi bizonyítási indítványnak nem adott helyt, valamint hamis, illetőleg a nyomozóhatóság zsarolására született tanúvallomásokra alapította döntését. Megítélése szerint a büntetőeljárás során a bíróság a bizonyítási eljárást nem pártatlanul, tisztességesen és teljeskörűen folytatta le, ennek eredményeként került sor a felperes bűnösségének megállapítására.

Az elsőfokú bíróság hivatkozott a Pp. 4. § (2) bekezdésében foglaltakra, melyre figyelemmel polgári peres eljárásban a bíróság nem állapíthatja meg azt, hogy a felperes nem követte el a terhére rótt bűncselekményt. A büntetőeljárásban a felperes számára nyitva állt a jogorvoslat lehetősége, az általa sérelmezett bizonyítási hiányosságokat a bizonyítékok mérlegelése során elkövetett esetleges tévedést, mulasztást az ítélettel szembeni fellebbezéssel támadhatta, azok megalapozottsága esetén a másodfokú eljárásban az esetleges hibákat orvosolni lehetett. A felperes élt is a jogorvoslati jogával, azonban az első fokú ítélettel szemben benyújtott fellebbezése eredményeként a másodfokú bíróság nem talált olyan lényeges hiányosságot, melynek kiküszöbölése a felperes javára szolgál.

Kifejtette továbbá, hogy a polgári per bírósága nem vizsgálhatja azt, hogy a büntetőeljárásban eljáró bíróság a bizonyítékokat hogyan értékelte, a bizonyítási eljárás lefolytatása, a bizonyítékok értékelése csupán a büntetőeljárásban biztosított jogorvoslat keretén belül vizsgálható felül. Mindezek alapján a bírósági jogkörben okozott kár megtérítésére alapított igényt alaptalannak találta.

A felperes személyiségi jog megsértésére hivatkozással előterjesztett igényét, melynek tényalapjaként a bizonyítási indítványai figyelmen kívül hagyásával a bizonyítékok értékelése során elkövetett szándékos alperesi magatartással megsértett, a tisztességes eljárás lefolytatásához fűződő személyiségi jogának, továbbá a per ésszerű időn belül történő befejezéséhez fűződő jogának megsértését jelölte meg, az elsőfokú bíróság a Pp. 2. § (1)-(3) bekezdésének, a régi Ptk. 75. § (1) bekezdésének, 76. §-ának szabályai alapján bírálta el.

Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tisztességes eljárás lefolytatásához fűződő jog nem személyiségi jog, hanem a bírósági eljárás egyik alapelve, mely alapelv megsértése esetén érvényesítheti a fél a Pp. 2. § (3) bekezdése szerinti kártérítési igényét. Egyetértett azzal az alperesi állásponttal, mely szerint a személyhez fűződő jogok a személyiség elsőrendű megnyilvánulásához, a jogalanyi minőséghez kapcsolódnak és a személyiség kiteljesedését szolgálják. Ezen követelményeknek a Pp. 2. §-a szerinti tisztességes eljárás lefolytatásához való jog nem felel meg.

A perbeli esetben nem volt megállapítható olyan jogsértés, amely a fél személyiségének lényegét adó tulajdonságát sértette meg. A büntetőeljárás során a bizonyítékok értelmezése, az annak eredményeként a döntéshez vezető eljárási folyamat nem a felperes személyiségének megsértésére irányult. Az alperes ítéletében döntését részletesen indokolta, megjelölve, hogy mely bizonyítékokat milyen okból fogadott el, vagy vetett el. Ekként az eljárás tisztességes lefolytatásához fűződő alapelvi követelményét teljesítette. A büntetőeljárásban a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemi döntését lényegében helybenhagyta, azt megalapozottnak ítélte.

Megjegyezte továbbá, hogy a Pp. 2. § (1)-(3) bekezdésének rendelkezései a polgári perrendtartás szabályai között szerepelnek, ilyen rendelkezéseket a büntetőeljárás nem ismer, így a felperes igénye ezen oknál fogva sem lehet alapos, de ettől függetlenül a büntetőeljárásban sem volt megállapítható a hivatkozott alapelv sérelme.

Ugyancsak nem látott lehetőséget az eljárás ésszerű időn belül történő befejezésére vonatkozó szabályok megsértésének megállapítására. A büntetőeljárás 2011. évben indult, az eljárás bonyolultságára, tárgyi súlyára figyelemmel a felperes ügyében ötös tanács járt el. A lefolytatott bizonyítási eljárás terjedelmére is figyelemmel a 2015. évben 201. sorszám alatt kihirdetett ítélettel befejezett ügyben nem sérült az eljárás ésszerű időn belül történő befejezésének alapelvi követelménye sem.

Minderre figyelemmel a felperes keresetét elutasította.