BH 2002.3.87 Az ítéleti tényállás megalapozott, ha az elsőfokú bíróság a bűncselekmény elkövetését tagadó vádlott előadásával szemben a tanúvallomások mérlegelésével és a logika szabályainak a helyes alkalmazásával von le ténybeli következtetést az elkövető kilétére és a vádlott bűnösségére nézve [Be. 5. § (3) bek.].

A megyei bíróság a 2001. január 6-án, megismételt eljárásban meghozott ítéletével a vádlottat bűnösnek mondta ki életveszélyt okozó testi sértés bűntettében, és ezért 1 év 8 hónapi börtönbüntetésre, valamint 2 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.

A megállapított tényállás lényege a következő.

A vádlott 1996. február 21-én este egy kocsmai verekedés folytatásaként a sértettet a kocsma közelében az utcán ököllel erőteljesen arcul ütötte, aztán belerúgott; a sértett hanyatt esett, és életveszélyes agysérülést szenvedett. Az életveszélyt az orvosi beavatkozás elhárította, a sérülés 4 hét alatt gyógyult.

Az ítélet ellen a vádlott és a védő felmentésért fellebbezett. A legfőbb ügyész az ítélet helybenhagyását indítványozta.

A Legfelsőbb bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét felülvizsgálva azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság az eljárási szabályokat betartva és a hatályon kívül helyező végzésben megjelölt szempontoknak is megfelelően folytatta le a megismételt eljárást.

Az ügyet a lehetséges mértékig felderítette, logikus indokolással határozta meg a hitelesnek tekintendő bizonyítékokat, és ezek alapján - egy részlettényt kivéve - helyes tényállást állapított meg.

Az a megállapítás téves az ítéletben, mely szerint miután a pultos távozásra szólította fel őket, a sértett, majd őt követően a vádlott és a társa elhagyta a vendéglőt; ez a megállapítás ugyanis iratellenes. A helyesnek elfogadott tanúvallomások szerint először a vádlott és a társa hagyta el a vendéglőt, és utánuk ment ki a sértett. A Legfelsőbb Bíróság a Be. 258. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a tényállást az említett tanúvallomásoknak megfelelően helyesbítette. A távozás pontos sorrendjének a megállapítása is azt erősíti meg, hogy a vádlott védekezése és az azt támogató vallomások nem felelnek meg a valóságnak, ugyanis ha a vádlott ment ki először, akkor kimenve nem láthatta a földön feküdni a sértettet. A helyesbítéssel a tényállás eljárásjogilag hibátlan, az ítélet megalapozott.

A tárgyaláson a védő azzal érvelt, hogy a tényállás hiányos, mivel nem szerepel benne, hogy a sértett és a vádlott eltávozása között mennyi idő telt el, így nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy harmadik személy is elkövethette-e a cselekményt. Ez az érvelés a tényállás helyesbítése folytán értelmét vesztette.

A védő szerint további hibája az ítéletnek, hogy mivel a bíróság által hitelesnek ítélt vallomások között lényeges ellentmondások vannak, a tanúk ittas állapotban észlelték az eseményeket, a vádlott vagy a sértett irányában mindegyikük érdekelt volt, a vallomásaik önmagukban is ellentmondásosak, ezért az elfogadásuk, különösen az együttes elfogadásuk ellentmond a logikai szabályoknak.