BH 1996.10.553 Az azonos időpontban esedékessé váló felszámolási költségeket az esedékességkor a követelések arányában, nem pedig egyenlő mértékben kell kiegyenlíteni, kielégítésük szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a törvény a költségek egyes fajtáit milyen sorrendben sorolja fel [1991. évi IL. tv. (Cstv.) 57. § (1) és (2) bek., 58. § (1) bek.].

Az adós korlátolt felelősségű társaság felszámolására irányuló, 1993. március 30-án indult s a Cégközlöny 1994. május 19-i számában közzétett eljárás során az első fokon eljárt bíróság végzésével - az 1991. évi IL. törvény (Cstv.) 51. §-a alapján eljárva - a hitelező által a felszámoló mulasztása ellen előterjesztett kifogást elutasította. A határozat indokolásában megállapított tényállás szerint a hitelező sérelmezte, hogy a jogerő bírói ítéleten alapuló végkielégítést a felszámoló nem fizette meg. Az elsőfokú bíróság a kifogást alaptalannak találta. A felszámoló ugyanis bejelentette, hogy mivel az adós cég vagyona a felszámolási költségek fedezetére sem elegendő, a felmondási időre járó munkabéreket az esedékesség időpontjában kiegyenlítette, de végkielégítést még egyetlen hitelező részére sem fizetett. Az elsőfokú bíróság álláspontja az volt, hogy a hitelezői követelések kielégítésének ezen módja a Cstv. 57. §-ának (1) és (2) bekezdéseiben meghatározott kielégítési sorrendre figyelemmel jogszerű. Kifejtette a bíróság, hogy a Cstv. 57. §-a (2) bekezdésének a) pontjában felsorolt felszámolási költségeket is a törvényben írt sorrendben kell kiegyenlíteni, így elsősorban a gazdálkodó szervezetet terhelő munkabér, majd amennyiben marad vagyon, akkor a bérjellegű egyéb juttatások, végül pedig a munkaviszony megszűnésekor járó végkielégítés kifizetése iránt kell a felszámolónak intézkednie. Utalt arra is a bíróság, hogy ha a munkabérre, a bérjellegű egyéb juttatásokra és a végkielégítésre nem elegendő az adós vagyona, a hitelezők az általános gyakorlat értelmében arányos kielégítéshez juthatnak.

Az elsőfokú bíróság végzése ellen a hitelező élt fellebbezéssel, amely - tartalma alapján - a határozat megváltoztatásával a kifogásának helyt adó, a felszámolót a végkielégítés megfizetésére kötelező döntés hozatalára irányult. Fellebbezése indokolásában előadta: számára "érthetetlen", hogy a követelése miért áll hátrább a kielégítési rangsorban, mint azon dolgozóké, akiknek a munkaviszonya csak a felszámolás elrendelése után került megszüntetésre. A hitelező véleménye az, hogy követelése kiegyenlítése során tekintettel kell lenni nehéz családi körülményeire, illetve a korlátolt felelősségű társaság fizetésképtelenségéért felelős volt vezetők jóval kedvezőbb helyzetére is. A fellebbező fél értesülése szerint rajta kívül csupán egy dolgozó végkielégítés iránti igénye maradt teljes egészében kiegyenlítetlenül. Kérte a fél annak figyelembevételét is, hogy a felszámolónak módja van pénzügyi támogatást kérni a Bérgarancia Alaptól.

Az adós gazdálkodó szervezet felszámolója a fellebbezésre nem tett észrevételt.

A fellebbezés annyiban alapos, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján nem hozható az ügyben megalapozott határozat.

Az adós korlátolt felelősségű társaság ellen 1993. szeptember 2-a előtt kezdeményezett felszámolási eljárásban az 1993. évi LXXXI. törvény 44. §-ának (2) bekezdése folytán - miként az elsőfokú bíróság is helyesen hivatkozott rá - az 1991. évi IL. törvény (Cstv.) rendelkezései alkalmazandók. Helytállóan fejtette ki az első fokon eljárt bíróság azt is: a Cstv. 57. §-ának (1) bekezdése előírja, hogy az adós gazdálkodó szervezet vagyonából a tartozásokat milyen - a polgári jog általános szabályaitól eltérő - sorrendben kell kielégíteni. Tévedett azonban az elsőfokú bíróság akkor, amikor azt mondta ki, hogy a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének a) pontjában megjelölt felszámolási költségek kielégítési rangsorát a (2) bekezdésben írt felsorolás sorrendje határozza meg. A Cstv. 57. §-ának (2) bekezdése csupán azt szabályozza, hogy mely költségek tartoznak a kielégítési rangsor első helyén álló felszámolási költségek körébe.