BH 2000.5.192 A zárkatársnak a vádlottat terhelő vallomását fokozott körültekintéssel kell értékelni, általában érdekelt lehet ugyanis abban, hogy olyan vallomást tegyen, amely - a megítélése szerint - előnyös a nyomozónak, ettől pedig a maga számára előnyöket remélhet;

a zárkatárs vallomását ezért általában akkor indokolt hitelt érdemlő bizonyítékként elfogadni, ha azt más adat is alátámasztja, vagy olyan tényeket tartalmaz, amelyekről csak a vádlottól szerezhetett tudomást [Be. 5. § (3) bek., 60. § (1) bek].

A megyei bíróság az 1998. május 19-én meghozott ítéletével bűnösnek mondta ki a vádlottat emberölés bűntettében, és ezért - mint többszörös visszaesőt - 15 évi fegyházbüntetésre és 10 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.

A többszörösen büntetett előéletű vádlott 1996. június 14-én 13 óra és 13 óra 15 perc közötti időben, fel nem deríthető okból, akként ölte meg a kocsmai ismerősét, hogy bement a sértett lakásába, és egy kis felületű, tompa tárggyal hat ütést mért az alvó sértett fejére. Ezek közül két nagy erejű ütés olyan súlyos agysérüléseket idézett elő, hogy - bár a sértettet kórházba szállították - a halálos eredményt nem lehetett elhárítani.

A közepes erejű többi ütés a sértett fülén, az állán, a nyakán és a vállán hámhorzsolást és bevérzést okozott.

Az ítélet ellen a vádlott és a védő a vádlott felmentése végett fellebbezést jelentett be; a legfőbb ügyész az ítélet helybenhagyását indítványozta.

A védőnek a fellebbezési tárgyaláson kifejtett álláspontja szerint az ügyben nincs olyan közvetlen bizonyíték, amely azt igazolná, hogy a cselekményt a vádlott követte el; a rendelkezésre álló közvetett bizonyítékokból pedig nem lehet levonni olyan következtetést, hogy a cselekményt a vádlott követte el. A vádlott bűnössége tehát önkényesen megállapított, és be nem bizonyított tényálláson alapszik, mindezek alapján a vádlott felmentését indítványozta.

A Legfelsőbb Bíróság nem észlelt olyan eljárási szabálysértést, amely akadálya lenne az ítélet érdemi felülvizsgálatának.

Az érdemi vizsgálat előtt a Legfelsőbb Bíróság előrebocsátja, hogy abban az esetben, ha a védő álláspontja helytálló lenne, az ítéletet hatályon kívül kellene helyezni, és új eljárást kellene elrendelni, ugyanis az indítványozott felmentéshez szükséges eltérő tényállásnak bizonyítás felvétele nélkül történő megállapítását a Be. 258. §-a (1) bekezdésének b) pontja kizárja.

Az érdemi felülvizsgálat eredményeként valóban az állapítható meg, hogy az elsőfokú ítélet több ténymegállapítása megalapozatlan, és a bíróság az indokolási kötelezettségének sem tett maradéktalanul eleget; az ítélet hatályon kívül helyezésére ennek ellenére nincs alap.

Sajátossága az ügynek, hogy a bűncselekmény ténye kétségtelen, arra nézve azonban nincs közvetlen bizonyíték, hogy azt ki követte el, a rendelkezésre álló közvetett bizonyítékokból pedig az átlagosnál lényegesen nehezebb az elkövető személyére nézve bizonyosság értékű következtetést levonni.

A bizonyítás nehézségét tekintve helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor beszerzett és a tárgyalás anyagává tett minden olyan bizonyítékot, amelytől az ügy felderítésének az elősegítését lehetett várni; vagyis a tényállás felderítése a lehetséges mértékig megtörtént.

A bíróság a beszerzett bizonyítékok értékelését is elvégezte, és az ügydöntő bizonyítékok tekintetében a bizonyítékokat egymással is összevetve az ésszerűség és a logika szabályainak megfelelő indokolással foglalt állást abban a kérdésben, hogy az adott bizonyíték mennyiben tekinthető hitelesnek.

A bizonyítékok hiteltérdemlőségének a vizsgálata, valamint a bizonyítékok alapján történő ténymegállapító tevékenység azonban nem volt hibátlan.

A bíróság hitelesnek fogadta el és a vádlott bűnösségének a bizonyítékaként értékelte a vádlott zárkatársának azt a vallomását, amely szerint a vádlott elismerte előtte, hogy a bűncselekményt ő követte el. A bíróság ennek a bizonyítéknak az értékelésénél indokolás nélkül figyelmen kívül hagyta, hogy a zárkatárs általában érdekelt lehet abban, hogy olyan vallomást tegyen, amely a megítélése szerint előnyös a nyomozónak, mert ettől a maga számára előnyöket remélhet. Evégből az ügyről tudomására jutott adatokat felhasználva a vádlottat terhelő olyan valótlan tényállításokat találhat ki, amelyekkel a hite szerint a nyomozó munkáját megkönnyíti, vagy hajlik ilyen vallomás megtételére, ha esetleg erre felhívják. A zárkatárs vallomását ezért általában akkor lehet teljes értékű bizonyítékként elfogadni, ha azt más adat is alátámasztja, vagy pedig olyan tényeket tartalmaz, amelyekről a zárkatárs kizárólag a vádlottól szerezhetett tudomást. Az adott esetben a zárkatárs - a saját vallomása szerint is - beszélgetett a nyomozóval a vádlott ügyéről, az elsőfokú bíróság azonban elfogadhatóan nem indokolta meg, hogy mely okból tartotta hitelt érdemlőnek - a vádlott tagadása ellenére - a zárkatárs tanúvallomását. Ezért ennek a bizonyítéknak nincs bizonyító ereje.

Az elsőfokú bíróság K. K. tanúvallomása alapján állapította meg azt, hogy a vádlott 13.20 és 13.40 óra közötti időben a sértett háza előtt tartózkodott. A tanú a vallomása szerint a vádlotthoz hasonló alkatú személyt látott, a nadrágja és a cipője azonos, az inge hasonló volt ahhoz, amit akkor a vádlott viselt, de a tanú a tárgyaláson nem tudta azonosítani a vádlottat az általa látott személlyel. Ezekből a tényekből nem következik logikai szükségszerűséggel, hogy a tanú a vádlottat látta, ezért a bíróság ténymegállapítása téves ténybeli következtetés eredménye.

Az elsőfokú ítélet szerint a vádlottat terhelő tény, hogy a vádlott a sértett házánál maradt, és ekkor közöttük hangos szóváltás, vita keletkezett. A bíróság ezt a tényt Cs. S. tanúvallomása alapján állapította meg; a vádlott tagadásán kívül erre nézve annyi adat van, hogy az észlelés idejében a vádlott a sértett házánál tartózkodhatott. A tanú vallomásának a lényege ugyanis az, hogy a tanú a sértett házától kb. 70 méter távolságra az udvaron tartózkodott, amikor hangos szóváltást hallott, a tanú azonban nem állította, hogy a hang a sértett házától, hanem csak abból az irányból jött, az emeltebb hang hasonlított a sértett hangjához, a másik halkabb és előtte ismeretlen volt. A tanú vallomásában szereplő tényekből nem következik minden más lehetőséget kizáró módon, hogy a vádlott és a sértett vitatkoztak egymással, ezért az ítéleti ténymegállapítás a bíróság által megokolt módon nincs kellően bebizonyítva.

Az ítélet szerint azt a tényt, hogy a vádlott a sértett házától való első eltávozás után oda visszatért, az bizonyítja, hogy az előtte lezajlott hangos szóváltás a vádlott személyiségére figyelemmel erre kellő alapot jelentett; hogy K. K. tanú a sértett háza előtt egy a vádlotthoz hasonló személyt figyelt meg; hogy valótlannak bizonyult a vádlottnak az az állítása, mely szerint a kérdéses időben az italboltban volt, majd a boltban élelmet vásárolt. Ezekből a tényekből a logika szabályait betartva csak azt a következtetést lehet levonni, mely szerint lehetséges, hogy a vádlott visszatért a sértett lakásába.