BH+ 2000.2.131 I. A terhelt védője tanúként abban az esetben sem hallgatható ki, ha a terhelt a védő számára felmentést adott a titoktartás alól;

a tanúzással kapcsolatos ez az abszolút akadály nem csak azokra a tényekre vonatkozóan érvényesül, amelyre vonatkozó tudomását a terhelttől szerezte, hanem bármely forrásból származó, de a védői tisztével összefüggésben szerzett ismeretekre nézve is [Be. 65. § (1) bek. a) pont, 67. § (3) bek.].

II. Közvetett bizonyítékok alapján az emberölés bűntettét abban az esetben lehet megállapítani a terhelt terhére, ha ezek a bizonyítékok minden más lehetőséget kizáró olyan zárt logikai láncot alkotnak, amelyből kifolyólag az ölési cselekményt senki más, csak a terhelt követte el [Btk. 166. § (1) bek., Be. 5. §].

A megyei bíróság az 1998. május 13. napján kelt ítéletével a vádlott bűnösségét emberölés bűntettében állapította meg, és ezért 9 évi fegyházbüntetésre és 10 évre a közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy feltételes szabadságra nem bocsátható, továbbá a városi bíróság ítéletével engedélyezett feltételes szabadságot megszüntette.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlott és a védője bebizonyítottság hiányában történő felmentésért fellebbezett. A védő a fellebbezési tárgyalás során a fellebbezését módosította, mely szerint az elsőfokú bíróság lényeges eljárási szabályt sértett, az ítélet megalapozatlan, felülbírálatra alkalmatlan, ezért az ítélet hatályon kívül helyezését, és a bíróságnak új eljárásra utasítását kérte.

A legfőbb ügyész a tényállás kiegészítése mellett az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását indítványozta.

A Legfelsőbb Bíróság a felülbírálat során megállapította, hogy a bíróság eljárási szabályt sértett, amikor a vádlott korábbi védőjének a nyomozati eljárás során és a tárgyaláson tett tanúvallomását mérlegelési körébe vonta és bizonyítékként értékelte.

A Be. 65. § (1) bekezdés a) pontja szerint ugyanis a védő nem hallgatható ki tanúként arra nézve, amiről mint védő szerzett tudomást. Tanúként abban az esetben sem hallgatható ki, ha a terhelt számára a titoktartás alóli felmentést megadta. Ez a tanúvallomás tétel hivatalból észlelendő olyan abszolút akadály, amely nem hárítható el.

A törvény megfogalmazásából következik, hogy nem csak arra a tényre nézve kizárt a védő tanúkénti meghallgatása, amelyre vonatkozó tudomását a terhelttől szerezte, hanem bármilyen forrásból származó, de a védői tisztével összefüggésben szerzett ismeretre nézve is.

A tanúként kihallgatott ügyvéd - aki korábban a jelen ügyben a vádlott kirendelt védője volt - arra vonatkozóan hallgatták ki tanúként, hogy közölte-e a vádlottal azt a tényt, hogy a sértettet hol és milyen módon fojtották meg, illetőleg milyen tárgyi bizonyítékot találtak a helyszínen.

Az erre vonatkozó tudomását az ügyvéd, mint védő szerezte, tehát a tanúkénti kihallgatása elháríthatatlan akadályba ütközött, függetlenül attól, hogy a szóban forgó körülményeket a vádlottal közölte-e vagy sem.

Ugyanakkor a tárgyaláson a védő tanúként arról is nyilatkozott, hogy a vádlott a négyszemközti beszélgetésük során beismerte-e a bűncselekmény elkövetését vagy sem, tehát ebben a körben közvetlenül a vádlottól, mint védő szerzett tudomást, így erre vonatkozóan a tanúvallomás megtételének akadálya nyilvánvaló.

Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Be. 67. § (3) bekezdésre tekintettel a tanú vallomását kirekesztette a bizonyítékok köréből. Ez az eljárási szabálysértés azonban nem hatott ki az ügy érdemére, az ítélet - amint ez a későbbiekben kifejtésre kerül - e kirekesztett bizonyíték nélkül is megalapozott.

A Legfelsőbb Bíróság ugyanis megállapította, hogy az elsőfokú bíróság maradéktalanul eleget tett a felderítési kötelezettségének, és az ügy helyes ténybeli és jogi megítéléséhez szükséges bizonyítékokat összegyűjtötte, a tárgyaláson részletesen megvizsgálta; a tárgyi bizonyítékokat egybevetette a vádlott vallomásával és az ügy objektív adataival. Okszerű mérlegeléssel állapította meg a történeti tényeket és állást foglalt a vádlott, illetve egyes tanúk szavahihetőségét illetően.

Kétségtelen, hogy az elsőfokú bíróság bizonyítékokat értékelő tevékenysége viszonylag szűk körű, nem kellően részletes, sőt az is észlelhető volt, hogy a poligráfos hazugságvizsgálat eredményére, mint bizonyítékra, nem is hivatkozott. Ennek ellenére az ítéletből egyértelműen megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság mely bizonyítékokat (tanúvallomásokat) miért fogadott el, más bizonyítékokat - a vádlott vallomását - miért nem fogadta el, így ez által az indokolási kötelezettségének is eleget tett.

A vádbeli cselekménynek közvetlen szemtanúja nem volt, és a vádlott következetesen tagadta a cselekmény elkövetését. A tényállás megállapítására ezért csak ún. közvetett bizonyítás révén volt lehetőség. A tényállás megállapításának ez a módja azonban nem zárja ki a bíróság szabad bizonyítékértékelő tevékenységét, azt a szabadságot, hogy egyes bizonyítási eszközöket, illetve bizonyítékokat a meggyőződése szerint - kellő indokolás mellett - elfogadjon vagy elvessen.

Ezért nem kifogásolható B. J. tanú vallomásának kellően megindokolt elvetése, a vádlott zárkatársainak a nyomozati eljárás során tett vallomásainak elfogadása, bár ezek a vallomások inkább csak alátámasztották, megerősítették más, elfogadott bizonyítékok hiteltérdemlő voltát, de a tényállás megállapítása szempontjából nem volt különösebb jelentőségük.

Ezen túlmenően az ítéletből egyértelműen megállapítható, hogy a vádlott védekezése során felhozott alibijének igazolása során, a vádbeli napon a vádlott tartózkodási helyeinek, közlekedési útvonalainak tisztázása körében az elsőfokú bíróság kizárólag azokat a vallomásokat fogadta el, amelyek meggyőzőek voltak atekintetben is, hogy a tanúk nem tévesztették össze az észlelés napját, időpontját, a vádlott felismerését, mert az adott időben történt észlelést valamilyen más konkrét eseményhez is kötötték. Ezek a vallomások pedig pontosan illeszkedtek is egymáshoz.

Az elfogadott tanúvallomások és az ügy objektív adatai alapján az elsőfokú bíróság helyes következtetést vont le, amikor elvetette a vádlottnak azt a védekezését, hogy a vádbeli napon nem járt a sértett tanyáján, de még annak közelében sem, a sértettel nem találkozott, így a vádbeli cselekményt nem követte el.

A Legfelsőbb Bíróság nem fogadta el a védőnek azt az érvelését, hogy az elsőfokú bíróság ítélete a Be. 239. § (2) bekezdés a), b) és d) pontjaira figyelemmel megalapozatlan; nevezetesen nincs a tényállás kellően felderítve, mert a bíróság nem hallgatta meg a vádlott védekezését alátámasztó tanúkat, és nem oldotta fel B. I. és F. L.-né tanúk vallomása közötti ellentéteket, nem derítette fel a cselekmény indítékát. A megállapított tényállás hiányos, mert a történeti események nem tartalmazzák, hogy a vádlott vére mikor és hogyan került a sértett ruházatára. Abból a tényből, hogy a vádlott a sértett sérelmére már követett el bűncselekményt, téves következtetést vont le az elsőfokú bíróság, mert ebből még nem következik, hogy a sértett sérelmére megvalósított bűncselekmény elkövetője kizárólag a vádlott volt. A felsorolt megalapozatlanságot eredményező okok - a védő álláspontja szerint - a már említett eljárási szabálysértéssel együtt olyan súlyúak, amelyek az elsőfokú bíróság ítéletét felülbírálatra alkalmatlanná teszik, ezért csakis az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésével és új eljárás lefolytatásával küszöbölhetők ki az említett hiányosságok.