BH+ 2012.3.124 A fuvarozói felelősség alóli mentesülés alapjául szolgáló körülmények fennállásának vizsgálata körében irányadó szempontok [Ptk. 408. § (1) bek., 493. § (1) bek., 503. § (3) bek., 514. § (1) bek., 517. § (2) bek., CMR 17. cikk 2. pont, 18. cikk 1. pont, 29. cikk].

A felperessel kötött szállítmányozási szerződés alapján, a perben nem álló U. Kft., egy 2004. október 10-én kiállított fuvarlevéllel, 30 paletta, azaz 18 000 nettó kg, héjas diónak Magyarországról Olaszországba való közúti fuvarozásával bízta meg az alperest. A rakomány értéke 8 605 116 Ft volt. A szállított áru rablás következtében 2004. október 13-án elveszett.

Az alperes az eseményről értesítette a beavatkozót és a szállítmányozót, majd ez utóbbi a felperest. A felperes kártérítési igényét 2004. október 19-én illetve 2004. október 21-én az alperesnek bejelentette.

A beavatkozó az alperes CMR. biztosítása ellenére a kárt azért nem volt hajlandó megtéríteni, mert álláspontja szerint az, ember, - illetve áruszállításra nem terjed ki.

A felperes 2005 áprilisában - jogi képviselője útján - az alperestől közvetlenül is követelte a kárának megtérítését. Az alperes - mentesülésére hivatkozással - attól elzárkózott.

A felperes a 2005. november 3-án előterjesztett keresetében a "Nemzetközi Közúti Árufuvarozási Szerződésről" szóló Genfben, az 1956. évi május 19. napján kelt egyezmény kihirdetéséről rendelkező 1971. évi 3. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: CMR) 17. cikk 1. pontja, 27. és 29. cikke alapján kérte kötelezni az alperest 8 605 116 Ft valamint annak 2004. november 1-jétől a kifizetésig járó évi 5%-os késedelmi kamata megfizetésére.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy a kár összegét nem vitatja. Arra hivatkozott azonban, hogy a kártérítési felelősség alól mentesül, mert az áru elveszését az alkalmazottjának személye és a szállítmány ellen elkövetett rablás okozta.

Az alperes pernyertessége érdekében beavatkozott alperes biztosító szintén a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.

Jogi álláspontja az volt, hogy az alperes a meghallgatott tanúk vallomásával, az olasz nyomozóhatóság által megküldött iratokkal, a CMR 18. cikk 1. pontja szerint, a reá eső bizonyítási tehernek eleget téve bizonyította, hogy a CMR 17. cikk 2. pontjában, a kártérítési felelőssége alóli mentesülését eredményező körülmények fennálltak. A felperes kárának bekövetkezését egy váratlan, rendkívüli esemény idézte elő. Az alperes gépjárműjében tartózkodó alkalmazottját ismeretlen személyek megtámadták, a szállítmánnyal együtt elrabolták. Az elsőfokú bíróság utalt arra is, hogy olyan bizonyíték nem merült fel az eljárás során, amely az alperes illetve alkalmazottjának a kár bekövetkezését előidéző szándékosságát igazolta volna, és amiatt a kártérítési felelősség alóli mentesülésre vonatkozó CMR 17. cikk 2. pontjának alkalmazását kizáró CMR 29. cikke irányadó lett volna a jogvita eldöntésekor.

A felperes fellebbezése folytán indult eljárásban a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben, az alperes beavatkozót megillető perköltség összegének leszállításával megváltoztatta, egyebekben helybenhagyta.

A per főtárgyára vonatkozó döntés tekintetében úgy ítélte meg, hogy az elsőfokú bíróság az ítéletében írt tényállást a jogvita elbírálásához szükséges mértékben feltárta, döntően helytálló az abból levont jogi következtetése is. Utalt rá: a peres felek között nem volt vitatott, hogy a felperes és a perben nem álló U. Kft. között a Ptk. 514. § (1) bekezdése szerinti szállítmányozási, az utóbbi és az alperes között a Ptk. 488. § (1) bekezdése szerinti fuvarozási jogviszony jött létre. Egyetértettek a felek abban is, hogy ez utóbbi jogviszonyra a Ptk. 506. § (1) bekezdése folytán a CMR rendelkezéseit kell alkalmazni.

A Ptk. 517. § (2) bekezdése értelmében a felperes az alperessel szemben, - a közöttük levő jogviszony hiánya ellenére - jogosult volt a CMR 17. cikk 1. pontja alapján, a perbeli árunak az átvétel és a kiszolgáltatás időpontja közötti elveszése miatt, a jelen perben kártérítési igényt érvényesíteni. A peres felek között nem volt vitatott az árunak a fuvarozás alatti elvesztése.

Az alperes CMR 17. cikk 2. pontjában foglaltakra alapított, felelősség alóli mentesülésére hivatkozása és a felperesnek az alperes súlyos gondatlanságra tett előadása miatt a másodfokú bíróság azt vizsgálta, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítási teher helytálló telepítésével, a szükséges bizonyítás lefolytatásával és a bizonyítékok okszerű mérlegelésével vont-e le következtetést a felperes a CMR 17. cikkének 1. pontjára alapított kárigénye alaptalanságára, helytállóan mellőzte-e a CMR 29. cikkének kizáró rendelkezéseit, helyesen állapította-e meg az alperes kártérítési felelősség alóli mentesülését a CMR 17. cikk 2. pontja alapján.

Hangsúlyozta: a CMR 29. cikk 1. pontja a fuvarozó, 2. pontja a fuvarozó alkalmazottja tekintetében mondja ki, hogy az említettek nem hivatkozhatnak a CMR felelősséget kizáró illetve korlátozó rendelkezéseire, ha a kárt a szándékosságuk, vagy az őket terhelő olyan súlyos gondatlanság okozta, amely az ügyben eljáró bíróság által alkalmazott jog szerint a szándékossággal egyenértékűnek minősül.

A másodfokú bíróság rámutatott: a magyar polgári jogi felelősség egyik alaptétele, hogy a kártérítési szankció a felróhatóság fokától függetlenül, az okozott kárhoz igazodik. Ez a teljes kártérítés elve, amely alól kivételt jelent a fuvarozó kártérítési felelőssége mértékének korlátozása. E korlátozás a kár szándékos okozása esetén azonban nem érvényesül. A Ptk. 503. § (3) bekezdése szerint ugyanis, ha a kárt a fuvarozó szándékosan okozta, az ebből eredő minden kárért felelős. A magyar jogban rögzített felelősség korlátozást, a CMR a súlyos gondatlanság - közelebbről meg nem határozott - fogalmával bővítette ki. A Ptk. 314. § (1) bekezdése és 342. § (1) bekezdése, a CMR szabályozásával összhangban szintén tiltja a szándékos illetve a súlyosan gondatlan magatartásért fennálló felelősség korlátozását vagy kizárását.

Súlyos gondatlan magatartásnak, a fuvarozók kártérítési felelősségének elbírálása körében, a kialakult bírói gyakorlat a szándékossághoz közel álló akarathibát, a nem elfogadható, az elvárhatóságot súlyosan sértő hanyagságot, vétkes közömbösséget minősíti.

A másodfokú bíróság az ismertetettek tükrében úgy ítélte meg, hogy a felperes alaptalanul hivatkozott az alperes súlyosan gondatlan magatartására amiatt, hogy a gépjárművezető a célállomástól 20 km-re, azzal ellentétes irányban fekvő parkolóban - az útvonalat helytelenül megválasztva - vette ki a pihenőidejét. Álláspontja az volt: önmagában a célállomástól ellentétes irányban fekvő pihenő helyen való tartózkodásból az útvonal helytelen megválasztására következtetni nem lehet. A gépjárművezető tanúvallomásából megállapítható volt, hogy a lerakóhelyen nem volt alkalmas pihenőhely. A pihenőidő betartása kötelező. A gépjárművezető ezért nem járt el gondatlanul, amikor a célállomás közelében - bár attól ellentétes irányban - lévő parkolót választotta. A másodfokú bíróság ezért a CMR 29. cikkének kizáró rendelkezése alkalmazására okot nem látott. Utalt arra, hogy a megfelelő útvonal választásra vonatkozó kötelezettség megszegésének kérdését egyébként, a Ptk. 493. § (1) bekezdése tükrében vizsgálta, amely szerint a küldemény továbbításában a gazdaságosság és a küldemény biztonságának figyelembevételével kell eljárnia a fuvarozónak.