BH+ 2003.7.335 Értékpapír (államkötvény) forgalmazásakor a vételár egységes egész, amelyet a forgalmazó határoz meg az előírásszerűen közzétett árfolyamtáblázatában. A szerződés feltűnő értékaránytalanságra alapított megtámadásakor a teljes vételárat kell vizsgálni. Nincs jogalapja annak, hogy a forgalmazó az általa képzett napi árnak a felhalmozott kamatra vonatkozó része értékaránytalanságát önállóan, a teljes ártól elkülönítetten eredményesen támadhatja meg [Ptk. 201. § (2) bek., 237. § (2) bek., 239. §, PK 267. sz. állásfoglalás].

A felperes a módosított keresetében a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalanságára hivatkozva megtámadta az alperessel 1999. április 26-án 14 080 000 Ft névértékű, 2003/H. jelű magyar államkötvényre vonatkozó 16 415 872 Ft vételáron megkötött adásvételi szerződést a Ptk. 201. § (2) bekezdése alapján. A bíróságtól annak megállapítását kérte, hogy a szerződésnek a 2 039 768 Ft összegű felhalmozott kamatkülönbözetre vonatkozó része érvénytelen, mert azt a felperes téves számítás alapján, feltűnően aránytalanul állapította meg és fizette ki. Erre hivatkozással az alperest 2 039 768 Ft aránytalan vételár-rész visszafizetésére, valamint annak 1999. április 26-tól a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamata, és a perrel kapcsolatos költségei megfizetésére kérte kötelezni.

Az elsőfokú bíróság a megyei bíróság hatályon kívül helyező végzését követően megismételt eljárásban - a 2001. február 26-án meghozott ítéletében a felperes keresetét elutasította és a felperest az alperes javára 151 990 Ft első- és másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte. Döntését a következőkkel indokolta:

A felek között létrejött értékpapírra vonatkozó adásvételi szerződés érvényességének vizsgálata kapcsán az alperes által eladott államkötvények teljes vételárából kiindulva kellett állást foglalni abban a jogvitás kérdésben, hogy a szerződéskötéskor a vételár feltűnően aránytalan volt-e és ezért a felperes a szerződést e jogcím alapján a Ptk. 201. § (2) bekezdésére hivatkozással alappal támadta-e meg. Az elsőfokú bíróság - hivatkozással a Legfelsőbb Bíróság 267. számú polgári kollégiumi Állásfoglalásában foglaltakra (a továbbiakban: PK 267.) a szerződéskötés körülményeit vizsgálva azt állapította meg, hogy bár a felperes részéről a bruttó vételárat befolyásoló tényező volt a felhalmozott kamat mértéke és összege, ez a körülmény az alperes felé a szerződésből nem tűnt ki, a vételárban a kamat nem volt elkülöníthető. A kamat az adott értékpapír vonatkozásában nem a szerződést kötő felek között került megállapításra, hanem az az államkötvény kibocsátója által vállalt kötelezettség volt az értékpapír tulajdonosai felé. A perbeli szerződéssel összefüggésben a felek között pénzhasználat, mint szolgáltatás és kamat, mint ellenszolgáltatás nem jöhetett szóba. Így az ezekkel kapcsolatos értékkülönbség sem volt vizsgálható a bruttó vételártól elkülönítetten. Ebből következően az értékkülönbséget csak a teljes vételár vonatkozásában lehetett vizsgálni "az értékpapírok teljes vertikumának piacán". Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a felperes a perbeli szerződés alapján az alperes részére az eladott államkötvények vételáraként 16 415 872 Ft-ot fizetett. Ezzel a vételárral szemben a felperes által szándékolt, és általa értékarányosnak tartott vételár 14 396 104 Ft lett volna. A két érték közötti eltérés, mintegy 14%. Ez a különbség pedig - az állandó bírói gyakorlat szerint - feltűnően értékaránytalannak nem tekinthető. Az elsőfokú bíróság ezt a megállapítását különösen irányadónak tartotta az értékpapírok piacán, ahol a forgalmazás során rövid időn belül jelentős értékkülönbségek keletkezhetnek.

A felperes fellebbezése folytán indult másodfokú eljárásban a megyei bíróság jogerős ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta. Megállapította, hogy a peres felek között az 1999. április 26-án létrejött, az ÁDV/0002313 számú értékpapír adásvételi szerződés 1 952 800 Ft összegben érvénytelen. A szerződést érvényessé nyilvánította és kötelezte az alperest, hogy fizessen meg 15 nap alatt a felperesnek 1 952 800 Ft-ot, és annak 1999. április 26-tól a kifizetés napjáig járó évi 20%-os mértékű késedelmi kamatot. A másodfokú bíróság a felperes ezt meghaladó keresetét tekintette elutasítottnak. Mellőzte a felperesnek az alperes javára első- és másodfokú perköltség fizetésére való kötelezését és az alperest kötelezte, hogy fizessen meg a felperesnek 15 napon belül 431 670 Ft együttes első és másodfokú perköltséget.

A jogerős ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság a perbeli szerződést nem a PK 267. számú állásfoglalásban megadott szempontok szerint, és nem az értékpapírok forgalmazására vonatkozó, a másodfokú bíróság ítéletében részletesen ismertetett, speciális jogszabályok helyes értelmezésének megfelelően vizsgálta. Az alkalmazandó jogszabályok egybevetése és megfelelő értelmezése szerint ugyanis az adott esetben nem lehetett szó arról, hogy az alperes által befektetett tőke - a kölcsön - oly módon képezte volna az értékpapír adásvételi szerződés tárgyát, mint ahogy azt - az alperes álláspontjával egyezően - az elsőfokú bíróság megállapította. Nem lehetett szó arról, hogy az alperes által kockáztatott tőke bármilyen módon a kereslet, vagy a kínálat alakulása szerint emelkedhetett, vagy csökkenhetett volna. Nem jöhetett szóba az sem, hogy a felperes az alperesnek tőke címén a kockáztatott tőkénél kevesebbet fizethessen, vagy az alperes tőke címén a felperestől magasabb összeget igényelhessen a befektetett összegnél.

Ezekből a megállapításokból a másodfokú bíróság azt a következtetést vonta le, hogy "a tőke nem tárgya a keresleti és kínálati viszonyoknak". Ezért - a másodfokú bíróság jogi álláspontja szerint - a perbeli jogvita elbírálása kapcsán azt kellett vizsgálni, hogy a felperes által az alperesnek fizetett felhalmozott kamat értékaránytalan volt-e. E vizsgálat eredményeként pedig a másodfokú bíróság megállapította: a felperes azáltal "hogy 15,03% éves kamat helyett 39, illetőleg a 45 napra 16,34%-os mértékű kamatot, lényegében évi 129%-os mértékű kamathozamot fizetett az alperesnek" a szerződés értékaránytalan, függetlenül a felek jó- és rosszhiszeműségétől, illetőleg attól, hogy a tévedést maga a felperes idézte elő. A másodfokú bíróság által kiegészített tényállás szerint "a felperes 1999. április 20-án 100,25% vételi nettó árfolyamot és - tévesen 16,34% felhalmozott kamatot tett közzé". Ennek alapján a felperes az alperesnek a perbeli szerződés szerint 14 080 000 Ft tőkeösszegre tévesen egy évi 16,34%-os mértékű, 2 300 672 Ft kamatot fizetett. A szerződéskötés napján azonban a meghirdetett felhalmozott kamat helyes mértéke csak évi 15,03% volt. Ezzel számolva a felperes az alperes részére a tőke alapján csak 260 904 Ft-ot lett volna köteles fizetni, a ténylegesen fizetett 2 300 672 Ft kamatösszeg helyett. Ezért a másodfokú bíróság a Ptk. 201. § (1) és (2) bekezdéseiben, valamint a 235. § (1) bekezdésében és a 239. §-ában foglaltak alapján, a - PK 267. számú állásfoglalásban adott iránymutatás szerint - a felek szerződésének részbeni, - csak a felhalmozott kamatra vonatkozó - érvénytelenségét állapította meg. A Ptk. 237. § (2) bekezdése alapján pedig a szerződés érvénytelen részét érvényessé nyilvánította és az aránytalan előny kiküszöböléséről rendelkezett olyan módon, hogy az alperest a 2 039 768 Ft kamatkülönbözetből 1 952 800 Ft feltűnően aránytalan rész visszafizetésére kötelezte.