1091/B/1999. AB határozat
a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 196. § (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítvány tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 196. § (4) bekezdése alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
INDOKOLÁS
I.
Az indítványozó a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban Btk.) 196. § (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló kérelemmel fordult az Alkotmánybírósághoz. Álláspontja szerint a Btk. ezen rendelkezése indokolatlanul teremti meg a büntetés alóli kibúvás lehetőségét azok számára, akik a büntetőeljárás folyamatban léte alatt tesznek eleget tartásdíj-fizetési kötelezettségüknek. Véleménye szerint "az igazságszolgáltatásba vetett hitet és a független demokratikus jogállam létét kérdőjelezi meg az, ha büntetlenül lehet éveken keresztül szándékos jogsértést elkövetni," s ez sérti a gyermekeknek az Alkotmány 67. § (1) bekezdése által védett jogait.
II.
Az indítvánnyal összefüggésben az Alkotmánybíróság a következő jogszabályi rendelkezéseket vizsgálta:
1. Az Alkotmány érintett rendelkezései:
"16. § A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit."
"67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges."
2. A Btk. érintett rendelkezése:
"196. § (1) Aki jogszabályon alapuló és végrehajtható hatósági határozatban előírt tartási kötelezettségét önhibájából nem teljesíti, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(2)
(3) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a tartás elmulasztása a jogosultat súlyos nélkülözésnek teszi ki.
(4) Az (1) és (2) bekezdés alapján az elkövető nem büntethető, a (3) bekezdés esetén pedig büntetése korlátlanul enyhíthető, ha kötelezettségének az első fokú ítélet meghozataláig eleget tesz."
III.
Az indítvány megalapozatlan.
1. Az Alkotmánybíróság a 995/B/1990. AB határozatában (a továbbiakban: Abh.1) a gyermektartásdíj vonatkozásában - a tartásra jogosult oldaláról megközelítve a kérdést - már vizsgálta a Btk. 196. §-ának alkotmányos összefüggéseit. (ABH 1993. 515-532.) Az indítványozó által felvetett szempontok alapján a Btk. 196. § (4) bekezdésében foglaltak vizsgálatára azonban nem került sor.
Az Alkotmánybíróságnak az Abh.1-ben kifejtett álláspontja szerint "az Alkotmány 67. § (1) bekezdése a gyermek alapvető jogairól szól, egyidejűleg a család (szülők), az állam és társadalom alapvető kötelezettségeit megszabva. [...] A tartásra vonatkozó törvényes rendelkezések mindaddig alkotmányosak, amíg a tartásra kötelezettek, elsősorban a szülők jogai a gyermek érdekében nyernek korlátozást, helyesebben alkotmányos kötelezettségük megvalósítását biztosítják." (ABH 1993. 515., 524., 525.)
Rámutatott az Alkotmánybíróság arra is, hogy a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségvállalásai - így mindenekelőtt az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett, a Gyermekek Jogairól szóló Nemzetközi Egyezmény - az állam kötelességévé teszi a "gyermek mindenek felett álló érdeke" védelmének megteremtését. "E védelmet kell szolgálniuk a hatóságoknak minden ténykedésükben. Ez a kötelezettség jelenik meg tehát a Btk. 196. §-ában is. Ez kivételes és legsúlyosabb korlátozó eszköz ugyan, de mert a Btk. ugyanezen §-a további bekezdéseiben teljesítés esetén a korlátlan enyhítést, illetve a mentesülést, 'szabadulást' is lehetővé teszi, a törvényi rendelkezések az alkotmányos elvekkel összhangban állanak." (ABH 1993. 515., 527.)
2. Az Alkotmánybíróság jelen eljárásban azt vizsgálta, hogy a Btk. 196. § (4) bekezdésében meghatározott büntethetőséget megszüntető ok alkotmányellenes-e az indítványozó által felhívott alkotmányi rendelkezés, a 67. § (1) bekezdése tükrében.
Az Alkotmánybíróság már számos határozatában rámutatott, hogy: "A demokratikus jogállamban a büntető hatalom az állam - alkotmányosan korlátozott -közhatalmi jogosítványa a bűncselekmény elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonására" [pl. 40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993. 288., 289.; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998. 372., 376.].
A 11/1992. (III. 5.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh.2) vizsgálta az Alkotmánybíróság az állam büntető hatalmának korlátait. (ABH 1992. 77-94.) Ennek során elvi éllel szögezte le, hogy: "Az alkotmányos alapjogok és alkotmányos védelmet élvező szabadságok miatt a közhatalom csak alkotmányos felhatalmazással és alkotmányos indokkal avatkozhat be az egyén jogaiba és szabadságába. [...] Az egyén alkotmányos szabadságát, emberi jogait nem csak a büntetőjog különös részének tényállásai és büntetési tételei érintik, hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség, a büntetéskiszabás és a büntethetőség összefüggő zárt szabályrendszere." (ABH 1992. 77., 85., 86.)
Az Abh.2-ben az Alkotmánybíróság kifejtette azt is, hogy: "A büntethetőséget megszüntető okokkal az állam elsősorban saját büntető hatalmának szab határt. Ezeknek az okoknak nincs közük a felelősség megalapozásához, a bűnösséghez, mint például a büntethetőséget kizáró okoknak; nem változtatnak a tett minősítésén sem, a bűncselekmény bűncselekmény marad. [...] Az elkövetőnek akkor nyílik joga a büntethetetlenségre, ha ezek a megszüntető okok történetesen megvalósultak." (ABH 1992. 77., 89.)
3.1. Ahogyan arra az Alkotmánybíróság az Abh.1-ben utalt a tartásdíj kikényszeríthetőségének lehetőségei közül a Btk. 196. § (1)-(3) bekezdésében meghatározott büntetőjogi szankció, a legsúlyosabb korlátozó eszköz. A bűncselekménnyé nyilvánítás célja nem pusztán a gyermektartásdíj, hanem általában a családjogi kapcsolatokon alapuló tartási kötelezettség teljesítéséhez fűződő hangsúlyos társadalmi érdek. A családjogi szabályok alapján tartásdíj-fizetési kötelezettség a különélő és volt házastárs, a leszármazó, a felmenő, a nagykorú testvér, a mostohagyermek és mostohaszülő, az örökbefogadott gyermek és örökbefogadó szülő viszonylatában áll fenn. Kétségtelen tény, hogy ezen relációk közül a külön háztartásban élő gyermek részére nyújtott pénzbeli tartási kötelezettség fennállása gyakoriságát tekintve kiemelkedik. Az eltartásra szorulók védelmének büntetőjogi alapját azonban a Btk. 196. § (1)-(3) bekezdése egységesen teremti meg, még akkor is, ha ez a rendelkezés a gyakorlatban elsődlegesen a kiskorúak neveléséhez szükséges gazdasági alapok biztosításának előteremtését segítheti leginkább.
A fentiekből az is következik, hogy a jogszabályon alapuló és végrehajtható hatósági határozatban előírt tartási kötelezettség egyidejűleg eltérő számú sértett érdekeit érintheti, az egyes tartásra jogosultak helyzetét illetően terjedelmében eltérő lehet és a fizetési kötelezettség elmulasztása is eltérő mértékű érdeksérelmet okozhat. A tartási igény érvényesítése tekintetében vitathatatlanul a gyermek a legkiszolgáltatottabb és a legkevésbé képes a hiányzó tartásdíj okozta anyagi hátrányok önerőből történő kiküszöbölésére, a mulasztás következményei azonban más tartásra jogosultak esetén is ugyanolyan súlyos eredménnyel járhatnak. Másfelől az elkövető oldalán is eltérő mértékben lehet jelen a bűncselekmény megvalósulásához megkívánt önhiba, és az egyes terheltek esetében nem azonos a mulasztás időtartama sem. Ezeket az objektív körülményeket a jogalkalmazónak minden konkrét ügyben vizsgálnia kell.
Ugyanakkor a jogszabálynak egységes kereteket kell biztosítania arra, hogy a különféle családjogi kapcsolatokon nyugvó, eltérő mértékű érdeksérelmet okozó és a terhelt felelősségének különböző fokát tükröző tartási kötelezettség elmulasztásának következményei a jogalkalmazó részéről megfelelően súlyozhatok legyenek. Erre is vonatkozik az Alkotmánybíróságnak az a többször is hangsúlyozott megállapítása, hogy: "Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény, hogy [...] a különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni." [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992. 167., 176.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000. 117., 124.]
3.2. A tartás elmulasztása bűncselekménnyé nyilvánításának alkotmányos alapjait, a védeni kívánt alkotmányi értéket az Alkotmánybíróság az Abh.1-ben tisztázta. Az a tény azonban, hogy az alapjogot is érintő korlátozás alkotmányos célja a Btk. 196. § (1)-(3) bekezdéseiben felismerhető, az Abh.2. értelmében nem jelenthet alkotmányosan vitatható akadályt a jogalkotó számára a tekintetben, hogy a büntetőjogi felelősség megszűnésének vagy korlátozhatóságának eseteiről is rendelkezzen, határt szabva az állam büntető hatalmának.
A büntetőjog rendező elveinek alkotmányossági vizsgálata során az Alkotmánybíróság mindig is kiemelt jelentőséget tulajdonított annak, hogy: "A büntetőjog tilalmai és előírásai, különösen pedig a büntetések mind alapjogot vagy alkotmányosan védett jogot és értéket érintenek. A törvénnyel történő elkerülhetetlenül szükséges és arányos korlátozás az alapja és alkotmányos értelme a büntetőjogi büntetés (a büntetőjogi beavatkozás) olyan magyarázatának, hogy az végső eszköz a jogkövetkezmények között." (Abh.2, ABH 1992. 77., 85.)
Az Alkotmánybíróság már az Abh.1-ben is kifejtette, hogy az alapjog korlátozásának arányossága tűnik ki a Btk. 196. § (4) bekezdéséből, amely a korlátlan enyhítést, a mentesülést, illetve szabadulást is lehetővé teszi. Éppen ezen szabályozásra figyelemmel találta az alkotmányos elvekkel összhangban lévőnek a büntetőjogi beavatkozás lehetőségének megteremtését (vö.: 1. pont).
A Btk. támadott rendelkezése alapvetően nem a büntetőjogi felelősség alóli teljes körű mentesülést jelentheti az elkövető számára. Az igénybe vehető büntetőjogi eszközök szűkülése eleve csak arra az esetre irányadó, ha a terhelt az első fokú ítélet meghozataláig tesz eleget az elmulasztott tartásdíj fizetési kötelezettségének. Eltérő mértékben biztosítja a jogszabály a büntetőjogi eszközök alkalmazásának korlátozhatóságát attól függően is, hogy a bűncselekmény alap- vagy minősített esete miatt került-e sor az eljárás lefolytatására.
A büntethetőség megszűnésére kizárólag a Btk. 196. § (1) bekezdésével ösz-szefüggésben kerülhet sor. Ez a Btk. 32. § e) pontjának rendelkezése szerint a büntethetőséget megszüntető törvényben meghatározott egyéb oknak minősül. A Btk. 71. § (2) bekezdése azonban úgy rendelkezik, hogy a bíróságnak még ilyen esetben is jogában áll az eljárás megszüntetése mellett büntetőjogi intézkedésként megrovást alkalmazni a vádlottal szemben. A bűncselekménynek a Btk. 196. § (3) bekezdése szerinti, súlyosabban minősülő eseteiben a büntethetőség megszűnése pedig szóba sem kerül, legfeljebb a büntetés mértékének korlátlan enyhítése alkalmazható. A megrovás mint jogkövetkezmény alkalmazásának szükségessége vagy mellőzése, illetve korlátlan enyhítés esetén a büntetés mértékének megállapítása tekintetében pedig az egységes bírói gyakorlatot tükröző nagyszámú eseti döntés áll a jogalkalmazó rendelkezésére.
Mindebből következik, hogy a vitatott szabályozásban pusztán az a jogalkotói szándék ölt testet, amely a tartásdíj jogosultjának érdekeit az állam büntető igényének érdekei elé helyezi: vagyis jelentősebb érdek fűződik a követelés teljesítéséhez, mint az elkövető megbüntetéséhez.
3.3. Az Alkotmány 67. §-a a gyermek oldaláról közelítve deklarálja a védelemhez és gondoskodáshoz való jogot, amely jog egyben kötelezettséget keletkeztet a család, a társadalom és az állam oldalán. A kötelezettség alanyainak ezzel kapcsolatos konkrét magatartását, feladatait, a velük szemben megfogalmazott elvárásokat számos törvény és a hozzájuk kapcsolódó végrehajtási szabály-együttes tartalmazza (pl. a házasságról, családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény).
A jogi szabályozásból is kitűnően a gyermekekről való gondoskodás komplex feladat, amely magában foglalja többek között a gyermekjóléti alapellátások biztosítását, a megfelelő oktatási és egészségügyi alrendszerek működtetését éppen úgy, mint a gyermekek családban történő nevelkedésének elősegítését. Ebben a rendszerben az egyes kötelezettek feladatainak nagyságrendje és eszközei között szükségképpen súlypontbeli eltolódások vannak. Az Alkotmány 16. §-a a kötelezettségek alanyai közül az államot az alaptörvény szintjén is kiemeli, amikor államcélként előírja, hogy az államnak különös gondot kell fordítania "az ifjúság létbiztonságára" és védelmeznie kell "az ifjúság érdekeit".
Az Alkotmány e két rendelkezésének összevetéséből kitűnik, hogy az állam a gyermekek 67. § (1) bekezdésében biztosított jogainak érvényesülését a 16. §-ban előírt kötelezettségeinek teljesítésével tudja hatékonyan szolgálni. Az állam oldalán a gyermeki jogok érvényesítése jogi aktivizmust kíván meg, vagyis a jogrendszer alakítása során tekintettel kell lenni a különböző jogágak - jelen esetben a családjog és a büntetőjog - normatív és intézményes összefüggéseire. A jogrendszer egészének működésében pedig tükröződnie kell a különböző állami feladatok teljesítéséből fakadó jogi és jogon kívüli érdekek kiegyensúlyozott összemérésének. Ennek érdekében az Alkotmányban megfogalmazott elvek mentén mindenekelőtt a jogalkotó feladata az egyes jogágak intézmény- és eszközrendszerének olyan alakítása, amely lehetővé teszi fent megjelölt államcél és a jogok biztosításának összehangolását.
Más összefüggésben ugyan, de ezt a kiemelt állami feladatot és gyermeki érdeket hangsúlyozta az Alkotmánybíróság már a 20/1994. (IV. 16.) AB határozatban is, amikor rámutatott, hogy: "A tartásra jogosult (különösen a gyermek) élete fenntartásának, szükségletei kielégítésének érdeke, az ezzel összefüggő családjogi követelés teljesítéséhez fűződő érdek kellő súlyú alkotmányos [...] indoka annak, hogy a tartásdíj-fizetési kötelezettséget az állam a más kötelezettségektől [...] eltérően kezelje." (ABH 1994. 106., 111.)
A büntetőjog alkotmányos garanciális szabályai nem zárják ki, hogy a törvényhozó az elkövető javára, a jogkövetkezményekre is kiható módon, az arányos beavatkozás alkotmányi követelménye jegyében jelentőséget tulajdonítson a terhelt elkövetés után tanúsított magatartásának. A jogalkotónak szabadságában áll mindazoknak az alkotmányosan igazolható és az alkotmányi követelményeknek megfelelő jogi eszközöknek a megteremtése és felhasználása, amelyek a kötelezettségeket előíró normák és az ezeken alapuló hatósági határozatok teljesítése irányába hatnak.
A Btk. 196. § (4) bekezdésében meghatározott büntethetőséget megszüntető ok, az Alkotmány 16. §-ában rögzített, a gyermekek létbiztonságának megteremtésére vonatkozó, az államot terhelő kötelezettség egyik hatékony eszköze. E sajátos -számos esetben büntetőjogi intézkedéssel is együtt járó - büntethetőséget megszüntető ok útján az állami büntető hatalom gyakorlásáról történő részbeni lemondás megfelel az alkotmányos elveknek, mert "a gyermek mindenek felett álló érdekét" szolgálja, amely pedig abszolút alkotmányos védelem alatt áll.
A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 44. §-a szerint a jogalkotás során hasznosítani kell a jogszabályok alkalmazásával összefüggésben szerzett jogalkotói és jogalkalmazói tapasztalatokat. Ezzel összefüggésben utal az Alkotmánybíróság arra, hogy éppen a támadott jogintézménnyel kapcsolatos kedvező tapasztalatok vezettek oda, hogy a törvényhozó a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénynek (a továbbiakban: új Be.) a 2002. évi I. törvénnyel történő módosítása során tágította a büntethetőséget megszüntető ok alkalmazási körét. Ennek eredményeképpen a nyomozási és tárgyalási szakon kívül a hatálybalépés időpontjától (2003. január 1.) kezdve a vádemelés elhalasztása esetén az ügyésznek is lehetősége lesz az eljárás megszüntetésére, amennyiben a terhelt a fizetési kötelezettségének teljes mértékben eleget tett. A módosítás éppen a fokozott alkotmányos védelem alatt álló gyermektartási igény mielőbbi kielégítését tartotta szem előtt, amikor a teljesítésre való ösztönzés érdekében az ügyészi jogosultságok körét ebben az irányban bővítette.
A fentebb kifejtettekből következik, hogy a támadott rendelkezés nem áll ellentétben az Alkotmány 67. § (1) bekezdésében foglaltakkal, sőt az ebben a jogalkalmazó rendelkezésére bocsátott sajátos eszköz hathatósan szolgálhatja a hivatkozott alkotmányi rendelkezésben foglalt gyermeki jogok érvényesülését, mert arra ösztönzi a kötelezettet, hogy a tartásdíjat megfizesse.
Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
Budapest, 2002. február 11.
Dr. Németh János s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Strausz János s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné
dr. Vasadi Éva s. k.,
alkotmánybíró