BH 2004.12.523 A munkáltató kártérítési felelősségét a munkavállaló súlyosan felróható magatartása esetén sem lehet az Mt. rendelkezéseinek mellőzésével elbírálni [Mt. 174. §].

A felperes keresetében kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest, mert a munkáltató adóelőleg levonása nélküli téves kifizetése miatt az adóhatóság őt adóhiány, bírság és késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte.

A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.

A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes jogtanácsosként dolgozott az alperesnél. A munkáltató 1995 novemberében a K. Egyesület részére 637 545 forint munkáltatói támogatást juttatott, amit az egyesület a felperes részére kifizetett, a felperes pedig egyidejűleg arról nyilatkozott, hogy a munkáltató felé prémiumkövetelése nem áll fenn. Az adóhatóság e kifizetés miatt a felperes terhére adóhiányt állapított meg, és a felperest jogerős határozatával a hiány, bírság és késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte, a felperes ez ellen benyújtott keresetét a bíróság 2000. december 7-én jogerősen elutasította.

A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperes követelése elévült, mivel az igényt 2000. december 7-ét követő hat hónapon túl érvényesítette [Mt. 11. § (3) bekezdés].

A felperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.

A másodfokú bíróság a jogerős adóhatósági határozat közlésétől számított három éven belüli keresetindításra tekintettel helytelennek találta az elévüléssel kapcsolatos elsőfokú ítéleti álláspontot.

A megyei bíróság a per adataiból arra következtetett, hogy a felek közös akarattal egymással összejátszva állapodtak meg a perbeli - "törvénykerülő", jóerkölcsbe ütköző - kifizetési módban. A felperesnek, mint szakvizsgázott jogásznak nyilvánvalóan tudnia kellett, hogy ő nem segélyre, hanem prémiumelőlegre szerzett jogot, és miután az egyesületi juttatást nem szociális rászorultság alapján kapta, a kifizetés nem lehetett mentes a személyi jövedelemadó alól.

A megyei bíróság álláspontja szerint a Ptk. 4. §-ában megfogalmazott alapelvből kell kiindulni, eszerint saját felróható magatartására senki nem alapíthat igényeket, továbbá azt a kárt, amit gondos magatartással a károsult el tudott volna hárítani, nem lehet másra terhelni [Ptk. 340. § (1) bekezdés, Mt. 172. § (2) bekezdés, 174. § (3) bekezdés]. Minthogy a felek egyike terhére sem látott megállapíthatónak olyan többlet felróható magatartást, amely a másik fél - adott esetben a felperes - kártérítési igényét megalapozná, a felperes keresetét elutasító elsőfokú ítéletet - bár eltérő jogi indokolással - érdemben helytállónak találta. Kifejtette még, hogy az adóhiányt a felperes kárként egyébként sem érvényesíthette volna, legfeljebb a bírságot és a késedelmi kamatot.

A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében a felperes a Pp. 270. § (2) bekezdés bb) pontja alapján kérte a felülvizsgálat elrendelését, és a felülvizsgálati eljárásban a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, valamint az alperes kötelezését 461 000 forint kártérítés és kamata megfizetésére. Jogszabálysértésként az Mt. 174. § (1) és (3) bekezdése, a Pp. 215. §-a, 247. §-a, és 253. § (3) bekezdése, valamint a PK 10. számú állásfoglalás megsértésére hivatkozott. Elsődlegesen azt sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság az alperes fellebbezése hiánya ellenére a felperesre kedvezőtlenebb döntést hozott, ami ellentétes a PK 10. számú állásfoglalásában kifejtettekkel. Előadta továbbá, hogy a másodfokú bíróság az Mt.-nek a munkáltató tárgyi felelősségére vonatkozó szabályai helyett megalapozatlanul alkalmazta a Ptk. kárfelelősségi rendelkezéseit. Annak figyelmen kívül hagyására is hivatkozott, hogy a prémiumelőleg perbeli módon való kifizetésére vonatkozó döntéshozatalban nem vett részt. Előadta továbbá, hogy az adóhiány kárként megtérítését már nem igényli.