BH 2000.11.482 Olyan esetben, amikor a bűncselekmény megtörténte és annak eredménye bizonyított, az elkövető kilétére nézve azonban csupán egymással ellentétben álló vallomások állnak rendelkezésre, az ésszerű gondolkodás és a bírói gyakorlat szerint azt kell különös gonddal vizsgálni, hogy a közvetlen bizonyítékokat képező vallomásokon kívül megszerezhető egyéb bizonyítékok megerősítik vagy gyengítik-e a terhelő vagy mentő vallomást tevők szavahihetőségét és a vallomások bizonyító erejét;

ennek alapvető feltétele, hogy a bíróságnak be kell szereznie és meg kell vizsgálnia minden bizonyítékot, amelyekből a logika szabályainak megfelelően lehet következtetést levonni a terhelő vagy mentő vallomások hiteltérdemlőségére nézve [Be. 5. § (1) és (3) bek., 239. § (2) bek. a) pont, 261. § (1) bek., 262. § (1) bek.].

A megyei bíróság az 1998. augusztus 31-én meghozott ítéletével a vádlottat az emberölés bűntettének kísérlete miatt ellene emelt vád alól - bebizonyítottság hiánya miatt - felmentette.

A bíróság által elbírált vád lényege az volt, hogy a vádlott a vádbeli napon egy balta élével olyan ütést mért a sértett fejére, hogy attól az agy állományába hatoló, közvetlenül életveszélyes sérülés keletkezett.

A megállapított tényállás lényege a következő.

Az ugyanabban az utcában lakó vádlott és a sértett, valamint a családjaik a cselekményt megelőző évek óta haragos viszonyban voltak egymással.

A vádbeli napon a sértett és a felesége hazafelé tartva elhaladt a vádlottnak és az apjának - O. J.-nek - a közös udvara előtt. Az udvarban tartózkodó O. J. és a sértett között veszekedés alakult ki, ennek során O. J. magához vett egy baltát, kihívta a házból a fiát, a vádlottat, és mindketten a már távozóban levő sértett után mentek. A szomszédos ház előtt a vádlott és az apja, valamint a sértett között tettlegesség alakult ki, melynek során O. J. mindkét karján, valamint a nyakán ütődéses, horzsolásos sérülés, a sértett fején pedig az agykoponya mélyébe hatoló, az orrüreget is megnyitó, közvetlenül életveszélyes sérülés keletkezett.

A koponyasérülés következtében a sértettnél epilepszia, epilepsziás állapot, szellemi hanyatlás és személyiségzavar alakult ki; a sértett a munkaképességének több mint 67%-át elveszítette.

Az ítélet szerint az eljárás során nem lehetett kétséget kizáró módon megállapítani, hogy a vádlott részt vett-e a tettlegességben, és a sértett sérülését a vádlott vagy az apja okozta-e. Az elsőfokú ítélet indokolásának a lényege szerint a vádlottnak azt a védekezését, hogy nem ő ütötte fejbe, hanem az apja, megerősíti a feleségének, az anyjának és az apjának a vallomása is. Ezek a tanúk a vádlott hozzátartozói ugyan, de rajtuk kívül megerősíti a vádlott védekezését Cs. I. tanú vallomása is, amely szerint nem a vádlott, hanem O. J. ütötte fejbe a sértettet. Ugyancsak a vádlott állítása mellett szól az apja sérüléseiről készült látlelet, mivel a vizsgálatkor O. J. a sérülések okozójaként a sértettet nevezte meg, és ezek a sérülések azt igazolják, hogy O. J. valóban részt vett a tettlegességben.

Cáfolja viszont a vádlott védekezését a sértettnek és a feleségének a vallomása, mely szerint a vádlott ütött a baltával, valamint a sértett fiának a vallomása, mely szerint miután az apja a sérülést elszenvedte, a véres balta a vádlott kezében volt. Ezek a tanúk azonban a vádlottal és a családtagjaival fennálló haragos viszonyuk miatt nem elfogulatlanok.

A terhelő vallomásokat megerősíteni látszik S. J. és V. I. tanú vallomása, e vallomásokat azonban eljárásjogi okok miatt nem lehet bizonyítékként értékelni.

Az ítélet szerint mivel a tanúk vallomásai közötti ellentmondásokat szembesítésekkel nem lehetett feloldani, olyan objektív jellegű bizonyítékok pedig nem voltak, amelyek segíthették volna az ellentétek tisztázását, nem lehet eldönteni, hogy a vádlottat terhelő és mentő vallomások közül melyik felel meg a valóságnak, így nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy a cselekményt nem a vádlott követte el.

Az ítélet ellen az ügyész a vádlott felmentése miatt, a bűnösségének megállapítása és büntetés kiszabása végett fellebbezést jelentett be.

A legfőbb ügyész az ügyész fellebbezését fenntartotta. Álláspontja szerint a bíróság nem derítette fel kellően az ügyet, nem tett eleget az indokolási kötelezettségének; a megalapozatlanság és az eljárási szabálysértés döntő mértékben befolyásolták az ügy elbírálását, ezért az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak új eljárás lefolytatására utasítását indítványozta.

A védőnek a tárgyaláson kifejtett álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítélete megalapozott, a fellebbezés a bizonyítékok bírói mérlegelését támadja, ezért alaptalan.

A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet felülvizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy a fellebbezés és a legfőbb ügyész indítványa alapos; eljárási szabálysértések és megalapozatlanság miatt az ítélet nem alkalmas az érdemi felülvizsgálatra.

Sajátossága az ügynek, hogy a cselekmény megtörténte és eredménye bizonyított, az elkövető kilétére nézve azonban közvetlen bizonyítékként kizárólag vallomások állnak rendelkezésre, és ezek két - egymással ellentétben álló - csoportot alkotnak; az egyik szerint a vádlott, a másik szerint a vádlott apja - O. J. - volt az elkövető. A vádlott bűnösségének a megállapítása tehát kizárólag a bíróságnak attól a döntésétől függ, hogy a vádlottat terhelő vallomások megfelelnek-e a valóságnak. Ilyen helyzetben az ésszerű gondolkodás és a bírói gyakorlat szerint különös gonddal kell vizsgálni, hogy a közvetlen bizonyítékokat képező vallomásokon kívül megszerezhető bizonyítékok megerősítik vagy gyengítik-e a terhelő vagy mentő vallomást tevők szavahihetőségét, vallomásaik bizonyító erejét, és csak ezek után lehet megalapozottan dönteni arról, hogy a mentő vallomások kétségessé teszik-e a terhelő vallomások hitelességét, vagyis megfelelnek-e azok a valóságnak. Mindez azt jelenti, hogy a fő kérdésben - bűnös-e a vádlott - csak akkor lehet megalapozott döntést hozni, ha a bíróság beszerzett és megvizsgált minden olyan beszerezhető bizonyítékot, amelyből következtetni lehet a terhelő vagy mentő vallomások hitelességére, valamennyi bizonyítékot az ésszerű gondolkodás és a logika szabályainak megfelelően, egyenként és összefüggéseikben is értékelte, és erről a tevékenységéről olyan indokolást ad, amelyből kitűnik, hogy a bizonyítékok beszerzése és helyes értékelése megtörtént.

A büntetőeljárásbeli bizonyítás természetéből adódóan szükségszerűen vannak olyan esetek, amelyekről nem áll rendelkezésre annyi vagy olyan bizonyíték, amely a határozott tényállás megállapításához elegendő lenne, ezért azt nem lehet elvárni, hogy a bíróságok minden esetben, minden tényre nézve határozott tényállást állapítsanak meg. A büntetőeljárás során a bizonyítás szabályainak a betartása azonban teljesíthető feladat, ezért azok teljesítése a bíróságoktól feltétlenül elvárható.

Az adott ügyben az ítélet és az iratok alapján azt lehet megállapítani, hogy az elsőfokú bíróság úgy állapított meg a főkérdésre nézve határozatlan tényállást, hogy a fent írt követelményeknek nem tett maradéktalanul eleget; az ügy nincs kellően felderítve, a tényállás hiányos, a bíróság az ítélet megalapozottságára kihatóan megsértette az eljárás szabályait, és ítéletének az indokolása részben téves és hiányos. Az ítéletnek az alapvető hibája az, hogy a bizonyítékokat nagyrészt beszerezte ugyan, az ügydöntő bizonyítékok hitelességének az ellenőrzéséhez szükséges tevékenységet azonban nem végezte el, bár erre a bírói gyakorlatnak kialakult módszerei vannak.