A nemzetközi öröklési jog szabályainak kommentárja (HVG-ORAC, 748 B/5 oldal, 2021)

Kiadással kapcsolatos információk

© Szőcs Tibor, 2021

© HVG-ORAC Kft., 2021

A kézirat lezárva: 2021. február 24.

A kiadó számára minden jog fenntartva.

Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.

ISBN 978 963 258 520 8

Budapest, 2021

A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. kiadása

Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője

Internet: www.hvgorac.hu

E-mail: info@hvgorac.hu

Kiadói szerkesztő: Bodnár Kriszta

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva

"És megparancsolám abban az időben a ti bíráitoknak, mondván: Hallgassátok ki atyátokfiait, és ítéljetek igazságosan mindenkit, akár testvérével, akár idegennel van dolga."

Móz. V. 1,16.

Előszó

Közhelyszerű az a megállapítás, hogy az öröklési jog a magánjognak mind a hazai, mind a külföldi jogrendszerekben a legstabilabb területe, amelynek alapintézményeit rendszerint kevésbé érintik a mélyreható jogszabályváltozások. Ugyanez hosszú ideig elmondható volt a nemzetközi öröklési jogról is. E területet eleinte nem érintették azok az európai kodifikációk, amelyek eredményeként a kilencvenes évek második felétől kezdve fokozatosan kialakultak egy egységes európai uniós nemzetközi magán- és eljárásjog körvonalai. A nemzetközi öröklési jognak ez az érintetlensége a kétezres évek első évtizedének végéig tartott. Az Európai Bizottság által 2009 októberében napvilágra hozott tervezet alapulvételével mintegy két és fél éves jogalkotási folyamat eredményeként 2012 nyarán elfogadásra került a rövidített elnevezéssel európai öröklési rendelet néven emlegetett 650/2012/EU rendelet, amely - 2015. augusztus 17. napjától kezdődően - teljesen új alapokra helyezte a külföldi elemet tartalmazó öröklési viszonyok rendezését.

A rendelet előkészítésében volt szerencsém közreműködni a Tanács Polgári Jogi Munkacsoportjának (Committee on Civil Law Matters) tagjaként, sőt a 2011. első félévi magyar elnökség idején a Munkacsoport elnökeként kissé a politikai döntéshozatali folyamatba is belekóstolhattam az Európai Parlament illetékes szakbizottságával (JURI) folytatott rendszeres tárgyalások és az egyes tagállamokkal való kétoldalú egyeztetések révén. Meggyőződésem: az, hogy a rendelet egy viszonylag zökkenőmentes, két és fél éves jogalkotási folyamat eredményeként 2012 közepére elfogadásra kerülhetett, annak ellenére is jelentős sikerként értékelhető, hogy a szabályozás vitathatatlanul tartalmaz nem túlzottan kiérlelt és kevésbé szerencsés megoldásokat. Rendkívüli mértékben eltérő öröklési anyagi és eljárási jogi kultúrák számára kellett ui. közös nevezőt megteremteni.

A polgári ügyek nagy része tekintetében a joghatósági, valamint elismerési és végrehajtási szabályokat a tagállamok között az immár fél évszázada formálódó "Brüsszel-I-szabályrendszer" rendezi, amelynek hatálya alá alapvetően a polgári jogvitás eljárások tartoznak. Utóbbiaknak az egyes tagállami jogokban - a különböző perjogi kultúrák ellenére is - sokkal több közös vonásuk van, mint ami megkülönbözteti őket egymástól: a bíróságnak két ellentétes érdekpóluson elhelyezkedő fél közötti jogvitát kontradiktórius eljárásban kell elbírálnia, döntése pedig rendszerint anyagi jogerőhatásra képest határozatban jelentkezik.

Mindez a viszonylagos egyöntetűség jóval kevésbé mondható el az öröklési viszonyok rendezésére irányuló eljárásokról, amelyek Európán belül is hihetetlenül változatos képet mutatnak. Magát az "eljárás" kifejezést is csak erős kiterjesztéssel használhatjuk, miután az európai jogrendszerek jelentős része a jogvita nélküli öröklési ügyek rendezéséhez nem is kívánja meg a mi hagyatéki eljárásunkhoz hasonló, formalizált eljárás lefolytatását. Igen eltérőek a nemzeti jogok anyagi öröklési szabályai közötti különbségek annak kérdésében, hogy mi az a "jogi folyamat", amelynek eredményeként a hagyatéki vagyonból részesülő kedvezményezettek az örökhagyó halálát követően megszerzik a javukra a végakarat vagy a törvény alapján rendelt juttatást: törvény erejénél fogva áll-e be a jogszerzésük vagy szükség van hozzá netán bizonyos jogcselekményekre. A jogrendszerek némelyike az örökhagyótól közvetlenül történő jogszerzést nem is ismeri, hanem a tőle hátramaradt hagyatéki vagyontömeg átmenetileg más személy kezelése alá kerül. Nagyfokú változatosság jellemző a tekintetben is, hogy az öröklési viszonyok rendezésében milyen szervnek vagy személynek (bíróság, közjegyző, hagyatéki gondnok, végrendeleti végrehajtó stb.) jut a "főszerep", és mi a közreműködés módja. Ugyanolyan típusú szerv vagy személy bizonyos jogrendszerekben az állami közhatalom birtokában, pártatlan hatósági jogalkalmazóként, másutt viszont inkább az érdekeltek - a hagyatékból részesülő kedvezményezettek, hitelezők - megbízottjaként jár el.

Nem véletlen tehát, hogy nemegyszer lehet találkozni a gyakorló jogászok részéről más jogrendszer öröklési eljárási és anyagi jogi intézményeivel kapcsolatos félreértésekkel, hiszen a szakemberek néha hajlamosak arra, hogy a saját hazai jogrendszerük fogalmi koordináta-rendszerében próbáljanak megérteni külföldi anyagi és eljárásjogi intézményeket. Ahogy hazai szakemberek időnként evidenciának tekintik pl. azt, hogy a hagyaték jogi sorsának rendezése másutt is hatósági leltározással kezdődik és a hagyaték formális határozattal történő átadásával ér véget, úgy találkozni lehet azzal is, hogy külföldi jogászok magától értetődőnek tekintik, hogy a hagyatéki ügyben eljáró magyar közjegyző egyfajta vagyonkezelő, aki a hagyatéki vagyon felett rendelkezési jogot gyakorolva jogosult a hagyaték terhére kiegyenlíteni valamely hitelező követelését. A nemzeti intézményekkel kapcsolatos kölcsönös félreértések az öröklési rendelet előkészítése során is tapasztalhatóak voltak.

Az európai öröklési rendelet 2015 augusztusa óta új kihívások elé állította nemcsak a hazai gyakorló jogászokat, hanem a többi uniós tagállamban működő kollégáikat is. Ilyen kihívás mindenekelőtt, hogy az állampolgárság megszokott és "jól bevált" kapcsolóelve helyett a szokásos tartózkodási hely meglehetősen képlékeny kapcsolódási pontja alapján kell az alkalmazandó jogot és a joghatóságot megállapítani, aminek folytán fokozottan áll fenn annak veszélye, hogy ugyanazon örökhagyó tekintetében párhuzamosan több uniós tagállamban indul öröklési eljárás. Nem kisebb gyakorlati kihívást jelent emellett, hogy a joghatóság immár kiterjed a külföldön lévő hagyatéki vagyonra is. Hiszen a rendelet folytán olyan "örök érvényűnek tűnő" axiómák dőltek meg, mint a fekvési hely szerinti tagállam kizárólagos eljárási jogosultsága az ingatlanhagyatékra nézve. A külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatban nem csupán az arra vonatkozó információk megszerzése okoz nem egy esetben nehézséget, hanem az egyes külföldi vagyontárgyakra vonatkozó okiratok - így különösen a külföldi telekkönyvi kivonatok, cégkivonatok - tartalmának értelmezése, az adott vagyontárgy azonosító adatainak helyes megállapítása is.

Nem kevés elgondolkodtató kérdést vet fel az európai öröklési bizonyítványnak a rendelet által bevezetett új intézménye, amellyel - jóllehet a rendelet alkalmazásának kezdete óta immár több mint öt év telt el - még ma is sok tekintetben csak ismerkednek a tagállami jogalkalmazók. Előzményei nincsenek, így alkalmazásával kapcsolatban nemcsak Magyarországon, de a többi tagállamban is sok még a nyitott kérdés; valójában mindenütt tart még annak folyamata, hogy megtalálják e bizonyítvány és a nemzeti jogok anyagi és eljárási jogi intézményeinek egymáshoz való súrlódásmentes illeszkedését.

A könyv műfaja egyfajta "rendhagyó kommentár", amelyben elsősorban az uniós rendelet szabályrendszerét kívántam magyarázatokkal bemutatni. Rendhagyónak amiatt nevezem, mert a joganyagot a saját - vállaltan szubjektív - szempontjaim szerint lényegesnek tartott csomóponti kérdések mentén dolgoztam fel, és nem követtem mindenütt pontosan a rendelet egyes cikkeinek sorrendjét. A könyv fő tagolási egységei mindazonáltal megegyeznek az uniós rendelet alapvető szabályozási tárgyköreivel.