EH 2008.1778 I. A büntetőeljárással összefüggő kártalanítási és kártérítési igénynek nem azonos a jogalapja; közöttük nem áll fenn érvényesítési rangsor vagy sorrend, a megállapított kártalanítás azonban kártérítésként már nem követelhető [Be. 580. § (1) bek., Ptk. 339. § (1) bek., 349. § (1) és (3) bek.].
II. Ha közvádas ügyben a bíróság a vádlottat felmenti, az eljárásban felmerült készkiadásait, továbbá védőjének az eljárás során nem előlegezett díját és költségét az állam büntetőeljárás keretében téríti meg [Be. 74. § (1) bek., 339. § (3) bek.].
A felperes a módosított keresetében a Magyar Állam I. r. és a megyei bíróság II. r. alperest egyetemlegesen 5 millió forint nem vagyoni kár, 4 125 000 forint elmaradt jövedelem, 60 000 forint költség, védői díjként 500 000 forint, és ezen összegek késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni. A keresetét az I. r. alperessel szemben a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 580. § (1) bekezdés II/A. pontja szerinti kártalanítás, a II. r. alperessel szemben pedig a Ptk. 339. § (1) bekezdése, és 349. §-ának (1) és (3) bekezdése alapján bírósági jogkörben okozott kár jogcímén terjesztette elő.
A kereset ténybeli alapjaként előadta, hogy ellene embercsempészet bűntette miatt indult büntetőeljárás, amelynek során 2001. november 21. napjától 2002. október 16-áig előzetes letartóztatásban volt, majd 2003. október 30-áig lakhelyelhagyási tilalom alatt állt. Az ügyészség ellene bűnszövetkezet megbízásából elkövetett embercsempészet bűntette miatt emelt vádat, amely alól a bíróság első fokon jogerőre emelkedett ítéletével bizonyítottság hiányában felmentette. Az ítéleti tényállás szerint a felperes 2001. november 21-én tehergépkocsival Budapestre ment, ahol egy ismeretlen személyazonosságú férfi megbízásából M. térségébe szállított 34 külföldi állampolgárt. A felperes az embercsempészésben részt vett, de nem volt kétséget kizáróan bizonyítható, hogy azt vagyoni haszonszerzés végett tette. A felperes álláspontja szerint a bíróságok jogellenesen és felróhatóan megsértették az előzetes letartóztatásnak a Be. 92. §-ának (1) bekezdésében meghatározott feltételeit és ugyanezen okból jogellenesen rendelték el a lakhelyelhagyási tilalmat is. Az eljárásban a felperes mindvégig arra hivatkozott, hogy a bűncselekmény egyik tényállási eleme, a vagyoni haszonszerzési célzat nem áll fenn, ezért hiányzik a kényszerintézkedés elrendelésének általános feltétele, vagyis a bűncselekmény alapos gyanúja.
Az I. r. alperes a kártalanítási kötelezettség jogalapjának fennállását nem vitatta, a nem vagyoni kártalanítás összegét 8-900 000 forintban tartotta indokoltnak megállapítani. Egyebekben a kereset elutasítását kérte és vitatta, hogy egyetemleges marasztalásnak lehet helye.
A II. r. alperes ellenkérelme a kereset teljes elutasítására irányult. Álláspontja szerint a kártérítési igény jogalapja nem áll fenn, mert a bíróságok terhére a kényszerintézkedésekkel kapcsolatban jogszabálysértés nem állapítható meg.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében az I. r. alperest 1 700 000 forint, a II. r. alperest pedig 1 200 000 forint és késedelmi kamat megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A döntés indokolásában kifejtette, hogy a jogalap eltérő voltára figyelemmel az alperesek egyetemleges felelőssége nem állhat fenn. A felperes kártalanításként a saját, az előzetes letartóztatás miatt felmerült vagyoni és nem vagyoni kárát érvényesítheti, a II. r. alperestől pedig az ezt meghaladó kár követelhető a Ptk. 349. §-a alapján. A kártalanítás körében az elsőfokú bíróság nem vagyoni kárként 1 500 000 forintot tartott indokoltnak megállapítani, a vagyoni kártalanítást illetően viszont a keresetet túlnyomó részben alaptalannak ítélte. Álláspontja szerint az elmaradt jövedelem bizonyítása nem vezetett sikerre, a tanúk vallomása csak feltételezésen alapult abban a tekintetben, hogy a felperes élettársa kereskedőként mekkora jövedelemre tett szert. Olyan hitelt érdemlő bizonyítékot, pl. adóbevallást azonban a felperes nem csatolt, amelyből a letartóztatást megelőzően elért akár közös, akár önálló jövedelem megállapítható lett volna, figyelemmel arra is, hogy a felperes korábban jövedelempótló járadékban részesült. A csomagok küldésével, a látogatásokkal és a kapcsolattartással összefüggő költség nem a felperesnél merült fel, ezért ezeket kártalanítás jogcímén nem érvényesítheti. A meghatalmazott védő díjának összegét a letartóztatás időtartamára mérlegelés útján 200 000 forintban állapította meg, és annak ellenére kötelezte az I. r. alperest ennek megtérítésére, hogy a védői díjat a felperes még nem fizette meg.
A II. r. alperes kártérítési felelősségét illetően az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy az alapos gyanú ugyan a nyomozás elrendelésekor fennállt, annak folyamán azonban nem sikerült olyan bizonyítékot felderíteni, amely a felperes tagadása ellenében a vagyonszerzési célzatot megerősítette volna. A bíróságok a kényszerintézkedések elrendelésének általános feltételét nem vizsgálták, tehát felróhatóan jártak el a döntéseik meghozatala során. A II. r. alperes tehát a kártalanítással meg nem térült kárért felel, ezért 500 000 forint nem vagyoni kárt és 100 000 forint védői díjat köteles megfizetni.
Az elsőfokú ítélet ellen mindegyik fél fellebbezéssel élt. A felperes a keresetét a vagyoni kár (költségek) tekintetében
1 339 6000 forintra felemelve az alpereseknek az ekként módosított kereset szerinti marasztalását kérte. Az I. r. alperes fellebbezése a nem vagyoni kártalanítás összegének 900 000 forintra történő leszállítása és a vagyoni kárigény elutasítására, a II. r. alperes fellebbezése pedig a kereset teljes elutasítására irányult.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet részben megváltoztató ítéletében az I. r. alperes marasztalását 1 500 000 forintra és kamatára leszállította, a II. r. alperes elleni keresetet pedig teljes egészében elutasította.
A jogerős ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, tévesen következtetett azonban arra, hogy a II. r. alperes kártérítési felelőssége fennáll, továbbá indokolatlanul kötelezte az I. r. alperest az ügyvédi költség részbeni megtérítésére.
A másodfokú bíróság kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság fordított és ezért téves logika alapján vizsgálta az egyes alperesekkel szembeni kereseteket. Álláspontja szerint ugyanis elsődlegesen a kártérítési igény fennállása tekintetében kell dönteni, mert az I. r. alperest jogerősen elrendelt előzetes letartóztatás esetén terheli kártalanítási kötelezettség, míg a II. r. alperes kártérítési felelőssége felróható magatartáson alapulhat, de ugyanazon előzetes letartóztatás nem lehet alapja egyszerre kártalanításnak és kártérítésnek.
A II. r. alperessel szembeni kereset kapcsán a másodfokú bíróság a tényállást kiegészítve megállapította, hogy a 2001. november 19-ei cselekmény során előállított személyek közül (akik a tiltott határátlépést kívánták megvalósítani) a nyomozás során többet tanúként hallgattak ki. E személyek előadták, hogy azon gépjármű vezetőjének, amelyből a felperes által vezetett járműre átszálltak, 500 dollárt fizettek ki. Az így kiegészített tényállás alapján a másodfokú bíróság eltérő következtetésre jutott, amelyet azzal indokolt, hogy a felperest bűnszervezetben elkövetett cselekménnyel gyanúsították és vádolták, ami legalább három személy részvételét feltételezte. Ez az eljárás során feltárt tényeknek megfelelt, és legalább az egyik személy tekintetében bizonyíték állt a rendelkezésre az anyagi haszonszerzés célzatra. A felperessel szembeni gyanú a tanúvallomások alapján mindvégig fennállt, ezért a vele szemben elrendelt kényszerintézkedések egyike sem volt jogszabályba ütköző, tehát a II. r. alperes kártérítési felelőssége nem áll fenn.
Az I. r. alperes a törvény értelmében az előzetes letartóztatásért tartozik kártalanítási kötelezettséggel. A nem vagyoni kártalanítás összegét az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, annak felemelésére vagy leszállítására nem volt indok. Helytállóan utasította el az elsőfokú bíróság az elmaradt jövedelem megtérítésére irányuló igényt. A felperes az előzetes letartóztatást megelőzően igazolt jövedelemmel nem rendelkezett, volt élettársa vállalkozásából eredő jövedelem pedig oly mértékben bizonytalan, hogy arra marasztaló döntés nem alapítható. E jövedelem tényleges összege ismeretlen, a hasonló tevékenységet folytató vállalkozók által becsült jövedelem tényként nem vehető figyelembe, az élettársi vagyonszerzési aránya pedig feltáratlan maradt. Nem terheli kártérítési kötelezettség az I. r. alperest a költségek tekintetében sem, mert ezek nem a felperes vagyonának terhére merültek fel, illetve részben olyan jellegű kiadások, amelyek a fogva tartás nélkül is jelentkeztek volna. Tévesnek ítélte azonban másodfokú bíróság az ügyvédi munkadíj részbeni megítélésére vonatkozó döntést. Álláspontja szerint az I. r. alperes helytállóan hivatkozott arra, hogy ez az igény a Be. 339. §-ának (3) bekezdése alapján és 30 napos jogvesztő határidővel érvényesíthető, továbbá a felszámítás módja sem felelt meg a jogszabályoknak. A megtérítési kötelezettség [Be. 74. § (1) bek.] ugyanakkor nem közvetlenül az I. r. alperest terheli, mert a megállapított összeg kiutalása az illetékes megyei bíróság gazdasági szervének feladata.
A jogerős ítélet ellen a felemelt kereset szerinti marasztaló döntés meghozatala érdekében a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet.
A felülvizsgálati kérelem indokolása szerint téves a másodfokú bíróság jogi álláspontja a kártalanítási, illetve a kártérítési igény érvényesíthetőségének sorrendjét illetően, és sérti az anyagi jogszabályokat a keresetet túlnyomó részben elutasító döntés. Téves jogértelmezéssel következtetett arra, hogy a felperessel szemben az alapos gyanú fennállt. A kényszerintézkedése elrendelésének feltételeit minden egyes gyanúsított vonatkozásában külön-külön kell vizsgálni, a büntetőjog még társas bűnelkövetés esetén sem ismeri a kollektív felelősséget. Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a vagyoni haszonszerzésre vonatkozó gyanú a felperessel szemben nyilvánvalóan nem áll fenn, és erre nézve a nyomozás során bizonyítás nem folyt. Téves és a Ptk. 339. és 349. §-ába ütköző a II. r. alperessel szembeni keresetet elutasító döntés.
A nem vagyoni kárigény körében a bíróságok a perben feltárt tényeket nem mérlegelték kellő súllyal, és ezáltal indokolatlanul alacsony összeget állapítottak meg, a hosszú fogvatartási idő miatt a felperes által elszenvedett sérelmek és hátrányok kompenzálására a megítélt összeg nyilvánvalóan nem alkalmas. A Ptk. 357. §-ába és a Pp. 206. §-ába ütközik az elmaradt jövedelemre vonatkozó igény elutasítása. Az ilyen követelést nem csak adóbevallással lehet igazolni, és nyilvánvaló, hogy a felperes nem a jövedelempótló támogatásból élt, hiszen élettársával együtt megfelelő anyagi fedezettel rendelkezett. A perbeli bizonyítékok alapján mérlegelés útján megállapítható a kárként jelentkező elmaradt jövedelem összege. Jogszabálysértő a költségek megtérítésére vonatkozó igény elbírálása is, mert az élettársi kapcsolatra figyelemmel csak arra lehetett következtetni, hogy azok a közösen megszerzett jövedelmet terhelték, így nem minősülhetnek harmadik személytől származónak. A másodfokú bíróság az ügyvédi költség megtérítésére vonatkozó igény elbírálása során tévesen értelmezte az ítéletben felhívott jogszabályokat, amelyek egyrészt csak a megtérítés lehetőségét biztosítják, másrészt nem minden költségre vonatkoznak. Téves az az értelmezés is, hogy ilyen igény jogvesztő határidőn belül érvényesíthető. Az ügyvédi megbízásban kikötött díj nem térült meg, ezért kétség esetén a tényállást a büntetőügyben eljárt bíróság megkeresésével kellett volna tisztázni.
Az alperesek ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A Pp. 270. §-ának (2) bekezdése értelmében a felülvizsgálati kérelem jogszabálysértésre alapítható. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felülvizsgálati kérelem csak annyiban alapos, amennyiben a védői díj megtérítésére irányuló kereseti kérelmet a bíróság érdemben bírálta el.
A kártalanítás és a kártérítés iránti igények érvényesítésének sorrendjét illetően a Legfelsőbb Bíróság nem osztotta a másodfokú bíróság jogi álláspontját. Az ítélkezési gyakorlat által kialakított jogértelmezés szerint a kártalanítási és a bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránti igénynek nem azonos a jogalapja. Közöttük nem áll fenn rangsor, a kapcsolatuk csak annyiban áll fenn, hogy a megállapított kártalanítás kártérítésként már nem érvényesíthető. A jogerős ítélet ettől eltérő jogi álláspontja azonban az érdemi döntésre nem volt kihatással, továbbá helytálló az az álláspont, hogy egyetemleges marasztalásnak nem lehet helye.
Az I. r. alperessel szemben érvényesített kártalanítási igény tekintetében - az ügyvédi munkadíjat kivéve - a másodfokú bíróság a jogszabályoknak megfelelő és kellően megindokolt döntést hozott. Egyetértve a jogerős ítélet indokolásában foglaltakkal, a felülvizsgálati kérelemre figyelemmel azonban a Legfelsőbb Bíróság az alábbiakat tartotta szükségesnek kiemelni.
A nem vagyoni kár mértékét jogszabály nem határozza meg, a nem vitatott sérelem kompenzálásához szükséges összeg bírói mérlegelés tárgya. A mérlegelés viszont csak akkor jogszabálysértő, ha a bíróság az annak alapjául szolgáló lényeges körülményeket figyelmen kívül hagyott, vagy a mérlegelés eredménye kirívóan okszerűtlen. Az ügyben eljárt bíróságok azonban e vonatkozásban a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat nem sértették meg, a jogerős ítélet ebben a részében nem jogszabálysértő.
Az elmaradt jövedelem megtérítésére irányuló igény elutasítása sem sérti a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat. Az nem kizárt, hogy a bíróság az elmaradt jövedelem összegét mérlegelés útján, a Ptk. 359. §-ának (1) bekezdése alkalmazásával általános kártérítésként állapítsa meg. Ehhez azonban elengedhetetlen az igényt megalapozó tények olyan szintű bizonyítása, amelynek következményeként csak az összegszerűség válik a mérlegelés tárgyává. A perbeli esetben azonban a felperes indítványára lefolytatott bizonyítás eredményeként még a valószínűség fokát el nem érően sem lehetett következtetést levonni arra, hogy a letartóztatást megelőzően a felperes olyan kereső foglalkozást folytatott, amelyből rendszeres és számottevő jövedelme származott.
Az ügyvédi munkadíjra vonatkozóan a másodfokú bíróság helyesen hivatkozott arra, hogy az igény, mely jogszabályok alapján érvényesíthető. A felhívott jogszabályokat azonban tévesen értelmezte és ennek következtében nem észlelte a hatáskörének hiányát. Az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 339. §-ának (3) bekezdésében írt rendelkezés a terhelt és a védő részére az egész büntetőeljárással felmerült készkiadások, továbbá a külön jogszabályokban meghatározott mértékű díj és költségek megtérítésének kötelezettségét írja elő. Az erre vonatkozó döntést a büntetőügyben eljárt bíróság hatáskörébe utalja, helyes értelmezése szerint hivatalbóli eljárás keretében. A 30 napos határidő a bíróságra vonatkozó eljárási, nem pedig a terheltre vonatkozó igényérvényesítési határidő. Annak "elmulasztása" nem jelenti sem a későbbi döntés lehetőségének kizártságát, sem pedig az igény megszűnését. Ezt az értelmezést tükrözi a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a Bírósági Határozatok 2004. évi 8. számában közzétett véleménye is. A polgári bíróságnak tehát sem a kártalanítási, sem pedig a kártérítési perben nem áll fenn hatásköre a meghatalmazott védő díjának megtérítésére irányuló igény elbírálására.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint nem sért jogszabályt a II. r. alperesre vonatkozó ítéleti döntés sem. A másodfokú bíróság a kiegészített tényállás alapján okszerűen következtetett arra, hogy a kényszerintézkedések elrendelése és fenntartása körében kártérítési felelősséget megalapozó magatartás nem állapítható meg. E vonatkozásban döntő jelentősége van annak, hogy a büntetőjogi felelősség kérdésében határozatot hozó bíróság a felperest az ellene emelt vád alól bizonyítottság hiányában mentette fel. A büntetőbíróság jogerős felmentő ítéletének rendelkező része, továbbá az azt megalapozó tények mind a kártalanítási, mind pedig a bíróság felróható magatartására alapított kártérítési perben eljáró bíróságot kötik. Nem okszerűtlen tehát a másodfokú bíróság azon következtetése, hogy a bűncselekmény alapos gyanúja, mint a kényszerintézkedés elrendelésének általános feltétele fennállt.
A fenti indokok alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet az I. r. alperessel szemben érvényesített ügyvédi munkadíj elbírálására vonatkozó részében a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alkalmazásával - figyelemmel a Pp. 274. § (1) bekezdése értelmében alkalmazandó 157. §-a a) pontjára és 251. §-ának (1) bekezdésére - hatályon kívül helyezte és e vonatkozásban a pert megszüntette, egyebekben pedig hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. V. 20.485/2007.)