EH 2004.1130 A pszichiátriai megbetegedésben szenvedő, de cselekvőképes személy önrendelkezési joga nem sérül azáltal, hogy a bíróság a veszélyeztető magatartás fennállása esetén a személyi szabadságát korlátozó kötelező pszichiátriai gyógykezelését elrendeli [1997. évi CLIV. tv. 2. §, 188. §, 196. §, 199. §, 200. §].

A bíróság kiegészített jogerős végzésével az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (továbbiakban: Eü. tv.) 199. §-ának (1)-(7) bekezdései, valamint a 201. §-ának (1)-(8) bekezdéseiben foglaltak alkalmazásával elrendelte J. G.-né kérelmezett kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelését, és annak végrehajtására a Sz. J. Kórház Pszichiátriai Osztályát jelölte ki. A bíróságnak az volt az álláspontja, hogy a kérelmezett olyan pszichiátriai megbetegedésben szenved, amely feltétlenül intézeti gyógykezelést igényel, az állapota ugyanis csak így javítható. A beteg az orvosi segítséget és a szükséges gyógyszereket visszautasítja, ezáltal a saját egészségét veszélyezteti.

A jogerős végzés ellen a kérelmezett nyújtott be felülvizsgálati kérelmet és azt a Pp. 270. §-a (2) bekezdésének b) pontja ba) alpontjára alapította. Arra hivatkozott, hogy az Eü. tv. 20. §-ának (1) bekezdése értelmében a cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának a joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné. Miután ő cselekvőképes, visszautasíthatta az orvosi ellátást, és a bíróság őt - akarata ellenére - nem kötelezhette volna intézeti gyógykezelésre. Az ő esetében ugyanis a kötelező intézeti gyógykezelés feltételei nem állanak fenn, mert az Eü. tv. 3. §-ának j) pontjában meghatározott veszélyeztető állapot nem állott fenn. A Pszichiátriai Intézet gondozottja, és csak azért utasította vissza egy idő után az orvosi segítséget, mert megingott a bizalma az orvosokban. A különböző hatóságokhoz írott - esetenként sértő hangvételű - levelei az igazságkeresésbe belefáradt ember kitöréseiként értékelhetők, de közvetlen veszélyeztető magatartás megállapítására, és így az azonnali pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vételre nem adtak alapot. Arra pedig semmiféle adat nem merült fel, hogy mások élete, egészsége, közvetlen veszélyben lett volna. Az önegészségét veszélyeztette csupán, de cselekvőképes személyként az őt megillető önrendelkezési jogával szemben [Eü. tv. 2. § (1)-(2) bek.] nem érvényesülhetett a hatóságok személyi szabadságot korlátozó intézkedése. Ebben az elvi jelentőségű jogkérdésben a Legfelsőbb Bíróság még nem hozott közzétett elvi határozatot, és a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében szükséges a jogerős végzés felülvizsgálata.

A Legfelsőbb Bíróság a Pfv. E. 20.838/2003/10. számú végzésével a felülvizsgálati eljárás lefolytatását elrendelte.

Az Eü. tv. a pszichiátriai betegek esetében önálló szabályrendszert tartalmaz. A jogi szabályozás a betegség természete miatt speciális rendelkezések összefüggő rendszere. Ezeket a rendelkezések - egyebek mellett - a személyes szabadság megvonását is tartalmazzák kellő törvényi garanciák mellett.

Az Eü. tv. értelmében a pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésbe vételére három esetben kerülhet sor, így: ha a beteg abba beleegyezett, a beteg veszélyeztető állapotban van, ezért sürgősséggel kell intézeti gyógykezelésbe venni, illetőleg, ha a kötelező intézeti gyógykezelést a bíróság határozatával elrendelte (Eü. tv. 196. §).

A sürgősségi gyógykezeléshez (Eü. tv. 199. §) a közvetlen veszélyeztető, a kötelező intézeti gyógykezeléshez (Eü. tv. 200. §) pedig a veszélyeztető magatartás fogalmát kapcsolja. A közvetlen veszélyeztető és a veszélyeztető magatartást előidéző körülményeket a beteg pszichés állapotának akut zavara, illetőleg pszichés állapotának zavara szerint különbözteti meg. Ha a beteg pszichés állapotának akut zavara következtében saját, vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent (közvetlen veszélyeztető magatartás), illetőleg, ha a beteg pszichés állapotának zavara következtében saját, vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelenthet és a megbetegedés jellegére tekintettel a sürgős intézeti gyógykezelésbe vétele nem indokolt, akkor a bíróság rendelheti el a kötelező intézeti gyógykezelést [Eü. tv. 188. § b), c) pontjai].

Az Eü. tv. azonban az intézeti gyógykezelésbe vétel mindhárom esetében - még önkéntes gyógykezelés esetén is - kellő jogi garanciát tartalmaz és a bíróság eljárását, valamint döntését írja elő a gyógykezelés indokoltsága és a beleegyezés érvényességének vizsgálata körében [Eü. tv. 197. § (3) bek.], ha pedig a beteget sürgősséggel vették fel, a bíróságnak a beszállítás indokoltságáról és a gyógykezelés elrendeléséről [199. § (2) bek.] kell határoznia, míg a kötelező intézeti gyógykezelést a bíróság rendelheti el [200. § (1) bek.].

Az Eü. tv. 199. §-ának a sürgősségi gyógykezelésre vonatkozó szabályai valójában a bírósági döntést megelőző részére vonatkoznak, azzal azonban, hogy annak előírt feltételei vannak, és a (4) bekezdés szerinti szakmai tevékenység végezhető. A 199. és 200. § alkalmazhatósága szempontjából tehát nem fokozatosságról, még kevésbé a betegség súlyosságának a fokáról van szó, hanem az ellátás sürgőssége adja meg a különbségtételt.

A bíróság jogerős végzésében tévesen hívta fel a döntés indokaként az Eü. tv. 199. §-ának (1)-(7) bekezdéseiben foglaltakat, mert kötelező intézeti gyógykezelést rendelt el, amelynek az Eü. tv. 200. §-ában írt feltételeit vizsgálta. Ez a tévedés azonban önmagában nem alapozza meg a felülvizsgálati kérelem előterjesztésének a lehetőségét, miután a pszichiátriai beteg esetében a betegségének megfelelő intézeti gyógykezelésről jogszabálysértés nélkül rendelkezett. A beteg önrendelkezési joga, személyes szabadsága nem sérült, mert éppen az állapotának megfelelő - intézetben végrehajtandó - kezelésről kellett rendelkezni, azzal, hogy az előzőleg önkéntesen igénybe vett kezelésekre a beteg miatt, a sürgősségi gyógykezelésre pedig a feltételek hiánya folytán nem kerülhetett sor.

A döntés meghozatalához szükséges veszélyeztető magatartás a beteg esetében a szakértői vélemény és az intézeti szakember véleménye szerint fennállott, ugyanis a betegség belátásának hiánya miatt az intézetet mintegy fél évig nem kereste fel. Az állapotrosszabodása ugyanakkor orvosilag várható volt a kezelés hiánya miatt, amely nem vitásan a tartós állapot visszafordítását fel sem vetette.

A beteg saját egészségét veszélyeztető magatartása ebben áll, s nem sérülhet az egyébként cselekvőképes személy önrendelkezési joga annak folytán, hogy az eljárás bíróság előtt folyik, a határozatot is a bíróság hozza meg a jogszabály jogi garanciákat tartalmazó rendelkezései szerint.

Miután a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott felülvizsgálati ok nem áll fenn, a Legfelsőbb Bíróság a jogerős végzést a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése szerint tárgyaláson kívül hozott határozatával a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.

(Legf. Bír. Pfv. III. 20.304/2004. sz.)