10. számú Irányelv

a házassági vagyonjogi igények rendezéséről

A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény módosítása és egységes szövege tárgyában alkotott 1974. évi I. törvény (Csjt.) számos új rendelkezést tartalmaz a házassági vagyonjogra vonatkozóan is. A törvény most már rendezi a közös vagyonból a különvagyonba, illetőleg a különvagyonból a közös vagyonba történő beruházások és egyéb költekezések megtérítésére irányuló igényeket és ezáltal jogszabályi szintre emelte a Legfelsőbb Bíróságnak a házassági vagyonjogi igények rendezéséről szóló 5. számú Irányelve több tételét. Az irányelv azonban tartalmaz olyan iránymutatásokat is, amelyeket a törvény nem érinti. A Legfelsőbb Bíróság az 5. számú Irányelven kívül számos más polgári kollégiumi és tanácselnöki értekezleti állásfoglalásban adott útmutatást a házassági vagyonjogi rendelkezések alkalmazásánál követendő ítélkezési szempontokról. A törvény ezek egy részét is jogszabályi szintre emelte.

Az 1974. évi I. törvénybe felvett házassági vagyonjogi szabályokra tekintettel indokolttá vált annak átfogó felülvizsgálata, hogy a házassági vagyonjogi viták rendezését érintő 5. számú Irányelv mely tételei maradtak továbbra is hatályban, illetőleg a korábbi legfelsőbb bírósági állásfoglalások közül melyekkel indokolt a házassági vagyonjogi viták rendezéséről szóló irányelv kiegészítése.

Ennek megfelelően az ítélkezési gyakorlat szilárd alapokra helyezése és egységességének biztosítása érdekében a Legfelsőbb Bíróság Teljes Ülése megvitatta a házassági vagyonjogi igények rendezésénél követendő általános szempontokat, és az Alkotmány 47. §-ában biztosított jogkörében a bíróságok számára kötelező irányelvként az alábbiakat állapította meg.

1. A Csjt. a házastársak vagyoni jogviszonyai rendezésének alapjává a teljes egyenjogúság elvének megfelelően a házastársi vagyonközösség intézményét teszi. E családjogi intézmény jellegéből, a házastársak kölcsönös támogatási kötelezettségének jogi és erkölcsi tartalmából következik, hogy a házastársak vagyoni jogviszonyainak rendezésénél a közös vagyon védelmét fokozottan szem előtt kell tartani.

A Csjt. 27. §-a értelmében a házasság megkötésével a házastársak között a házassági életközösség idejére házastársi vagyonközösség keletkezik. Ennek megfelelően a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit az életközösség fennállása alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve a különvagyonhoz tartozó vagyontárgyakat.

E rendelkezés lényegében azt jelenti, hogy a törvény a közös vagyon mellett vélelmet állít fel. E vélelem szerint az életközösség fennállása alatt szerzett, illetőleg annak megszűnésekor meglevő vagyontárgyakat a házastársak közös tulajdonának kell tekinteni, hacsak különvagyoni jellegét nem bizonyítják. Ebből következik, hogy ha valamely kötelezettséget az életközösség fennállása alatt teljesítettek, az ellenkező bizonyításáig úgy kell tekinteni, hogy a teljesítés a közös vagyonból történt. Ugyanezt kell vélelmezni akkor is, ha a vagyonközösség tartama alatt akár közös vagyontárgyra, akár különvagyontárgyra, valamilyen értéket fordítottak (beruházás, kezelés, fenntartás).

A közös vagyon védelmét szolgáló szemléletnek érvényesülnie kell a házassági együttélés megszűnését követő vagyonmegosztás során is.

A házassági vagyonjogi igények perben történő rendezése során figyelembe kell venni, hogy a házastársak családi kötelékben együttélő személyek, akiket számadási kötelezettség nem terhel. Életközösségüknek belső eseményei - ideértve a vagyoni vonatkozásokat is - annál nehezebben bizonyíthatók, minél harmonikusabb volt az együttélésük.

A házastársak vagyoni viszonyait sokkal inkább befolyásolják bensőséges elemek, erkölcsi, érzelmi és célszerűségi megfontolások, mint a tulajdonostársaknak a Polgári Törvénykönyvben (Ptk.) szabályozott polgári jogi kapcsolatát. A Ptk-ban szabályozott vagyoni közösségnél a fő kapocs a tulajdon, amely merőben vagyoni kapcsolat. A házasságban azonban a hangsúly az érzelmi és erkölcsi kapcsolatokon van, s a vagyoni megoldások általában másodlagosak és az előbbiek által befolyásoltak. A házassági vagyonjog körében tehát a családi kapcsolatok által befolyásolt sajátos jogviszonyról van szó. E jogviszony rendezésére ezért alapvetően a Csjt. rendelkezései az irányadók. Más jogágnak - így a Ptk-nak - a szabályai csak ott és annyiban alkalmazhatók, ahol és amennyiben valamely részletkérdést a Csjt. nem szabályozott, s a más jogágbeli szabály alkalmazása nem áll ellentétben a családjogi viszonyok sajátos jellegével. Más jogág tételes rendelkezéseinek kisegítő jellegű alkalmazása nem vezethet a Csjt. alapelveivel és részletes szabályaival ellentétes eredményre.

Az elmondottakból következik, hogy a házassági vagyonjogi perekben folytatott ítélkezési gyakorlatnak a családi kötelékben élő állampolgárok körében a közös vagyon fokozott védelme és következtetés érvényre juttatása útján az együvé tartozás érzésének erősítése és e réven is a család intézményének szilárdítása irányában kell hatnia. A fenti elveknek a házassági vagyonjogi igények rendezésénél való érvényre juttatása arra ösztönöz, hogy a házassági kötelékben élők a vagyonukat a legcélszerűbb módon és önzetlenül használják fel a családi közösség érdekében, és adott esetben ne legyen közöttük kicsinyes, az együttélés jó légkörét megzavaró mérlegelés tárgya, hogy a különvagyonból vagy a közös vagyonból költekeznek-e a közös célra.

2. Az életközösség átmeneti jellegű megszakadása - ha vagyonmegosztás nem történt - a vagyonközösséget nem szünteti meg, s ezért a házassági vagyonjogi igények rendezésénél a vagyonközösséget egységesnek és folyamatosnak kell tekinteni.

Ha a felek a közös vagyont az életközösség megszakadásakor megosztották, az életközösség helyreállításakor visszavitt vagyontárgyak tekintetében általában azt kell vélelmezni, hogy azokat a felek a közös vagyonba visszautalták.

Ugyanilyen vélelem szól az életközösség helyreállítása esetén az egyes különélések ideje alatt szerzett és a Csjt. 28. §-a szerint különvagyonnak nem minősülő vagyontárgyaknak a közös vagyonba utalása mellett is.

A Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése értelmében a házassági életközösség megszűnésekor a vagyonközösség véget ér, és bármelyik házastárs követelheti a közös vagyon megosztását. Nem volna azonban életszerű, s nem állana a családi viszonyok természetével összhangban ennek a rendelkezésnek olyan értelmezése, hogy a házassági életközösség csupán átmeneti jellegű megszakadásával az életközösség mindenképpen megszűnik, s ennek folytán a vagyonközösség is minden esetben véget ér. A házassági együttélés során a házastársak viszonyában keletkezhetnek - s nemegyszer keletkeznek is - olyan zavarok, amelyek az életközösség átmeneti jellegű megszakadásához vezetnek ugyan, utóbb azonban a házastársak az életközösséget visszaállítják. Az életközösség megszakadásának gyakran a meggondolatlanság, a hirtelen indulat a forrása. Később azonban - az indulatok csillapodásának és a józanabb mérlegelésnek eredményeként - a házastársak viszonya rendeződik. Az életközösség említett megszakadása rendszerint nem is jár együtt a közös vagyon megosztásával. Ebből is arra lehet következtetni, hogy az életközösség megszakítását maguk a házastársak is csak átmenetinek tartják, s ezért nem is tesznek semmit annak érdekében, hogy vagyoni viszonyaikat rendezzék.

Az ilyen átmeneti jellegű megszakadásokat nyilván a törvényhozó sem kívánta az életközösség olyan megszűnésének tekinteni, amelyhez a Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése jogkövetkezményként a vagyonközösség megszűnését fűzi. Az életközösségnek az ilyen múló zavarok nyomán bekövetkező átmeneti jellegű megszakadása ezért a házastársi vagyonközösséget nem bontja meg.

Ehhez képest az életközösség később bekövetkező végleges megszakadása után a házassági vagyonjogi igények rendezésénél a vagyonközösséget egységesnek és folyamatosnak kell tekinteni.

Ha a házastársak az életközösség megszakadásakor a közös vagyont megosztják, ez ugyan általában az életközösség végleges megszüntetésének szándékára utal, az életközösség újbóli visszaállításának tényét azonban ilyenkor sem lehet figyelmen kívül hagyni a házassági vagyonjogi viszonyok későbbi végleges rendezésénél. Ha ugyanis a házastársak az életközösséget - a házasélet utóbb mégis csak múlónak bizonyult zavarának megszűnése folytán - ismét helyreállítják, ebben ilyenkor is általában az jut kifejezésre, hogy az életközösség megszakadását maguk is csak átmeneti jellegűnek tartották, folytatni kívánják a korábbi életközösségüket, s a közös vagyon addigi megosztottságát is fel kívánják számolni. Ezért az életközösség helyreállításakor a közös gazdálkodásba visszavitt vagyontárgyak tekintetében vélelmezni kell, hogy azokat a házastársak a közös vagyonba visszautalták. A vélelmet természetesen meg lehet dönteni.

Az életközösség megszakadása és visszaállítása közti időben a megosztott vagyonban a házastársak rendelkezése folytán olyan változás állhat be, amelyre tekintettel a vélelem érvényesülése igazságtalan eredményre vezetne. Ha pl. az egyik házastárs a megosztás folytán neki jutott vagyontárgyakat eltékozolta, vagy azokat egyébként nem a megélhetésére használta fel, a másik házastárs viszont a neki jutott vagyontárgyakat megőrizte, e vagyontárgyaknak a közös vagyonba való visszautalása mellett szóló vélelem folytán ez utóbbi házastárs a közös vagyon később bekövetkező végleges megosztásénál nyilvánvalóan hátrányos helyzetbe kerülne. Ez a közös vagyonba történő visszautalás mellett szóló védelem megdöntésére irányuló bizonyítás körében nem hagyható figyelmen kívül. Adott esetben tehát az életközösség visszaállításakor fennálló körülményekből - kifejezett nyilatkozat hiányában is - következtetni lehet á különvagyoni jelleg fenntartására.

Azonos elbírálás alá esnek az életközösség átmeneti jellegű megszakadásától annak visszaállításáig eltelt idő alatt szerzett és a Csjt. 28. §-a szerint különvagyonnak nem minősülő vagyontárgyak is. Vélelmezni kell ezért, hogy a házastársak ezeket a vagyontárgyakat is beutalják a közös vagyonba. Az ellenkező bizonyításának hiányában tehát a különélés alatt szerzett említett vagyontárgyak is osztják a közös vagyon korábbi megosztása folytán a házastársak rendelkezése alá került, de az életközösség visszaállításakor a közös gazdálkodásba visszavitt vagyontárgyak jogi sorsát.

Nem vonatkozik ez természetesen azokra a vagyontárgyakra, amelyek már az életközösség megszakadása előtt is valamelyik házastárs különvagyonához tartoztak (Csjt. 28. §-a), vagy amelyeket a különélés alatt oly módon szereztek, hogy azok az együttélés alatti szerzés esetén is az egyik fél különvagyonába kerültek volna. Ezek tehát megtartják különvagyoni jellegüket.

3. Abból a ráutaló magatartásból, hogy a házastársak a házasságkötés előtti élettársi együttélésük során a közösen szerzett vagyontárgyakat továbbra is közösen használják és kezelik - ellenkező megállapodás hiányában - arra kell következtetni, hogy azokat a házastársi vagyonközösség részévé kívánták tenni.

Sajátosan alakul a helyzet, ha a házastársak már a házasság megkötése előtt - élettársként - életközösségben éltek együtt. A Csjt. 27. §ában foglalt rendelkezés szerint a vagyonközösség csak a házasságkötés időpontjával keletkezik. Nincs azonban jogi akadálya annak, hogy a házastársak különvagyonuk egyes tárgyait a közös vagyon elemeivé tegyék. Éppen ezért abból a ráutaló magatartásból, hogy a házastársak a házasságkötés előtti együttélésük során a közösen szerzett vagyontárgyakat továbbra is közösen használják és kezelik - ellenkező megállapodás hiányában - arra kell következtetni, hogy azokat a házastársi vagyonközösség részévé kívánták tenni. Vagyonjogi vonatkozásban tehát a házasságot megelőző életközösség a házassági életközösséggel egységbe olvad, s ezért az életközösség megszűnésekor - a vagyoni viszonyok méltányos rendezése érdekében - a házasság vagyonjogi hatásait az életközösség tényleges kezdetének időpontjától kell számítani.

4. Az 1. pontban foglalt elvet a közös vagyon és a különvagyon közötti megtérítési igények elbírálásánál is érvényesíteni kell, abból kiindulva, hogy a közös vagyont a házastársaknak az életközösség idején, a család érdekében végzett együttes munkája, szorgalma és takarékossága hozza létre.

A házastársi közös vagyon megosztásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni a vagyonok vegyülésének időpontjában elhangzott nyilatkozatokat, illetőleg nem lehet mellőzni annak a szándéknak a vizsgálatát, amely a házasfeleket a vagyonaik feletti rendelkezésben vezette.

Az egészséges családi viszonyok között élő házastársaknál, akiknél a gazdálkodás a család közös céljait szolgálja, a közös vagyon és a különvagyon sokkal gyakrabban vegyül egymással, mint ahogy a törvény a különvagyon felhasználását [Csjt. 29. § (3) bek., 32. § (2) bek.] kötelezővé teszi. A házastársak együttélése során a házasságba hozott vagy az együttélés alatt keletkezett különvagyonok igen gyakran összeolvadnak a közös vagyonnal. Ez a vegyülés olyan mértékű lehet, hogy a házasságkötés utáni vagyonmozgás nyomon követése - főként huzamos együttélés után - szinte lehetetlenné válik.

A házastársakat általában a józan gazdálkodás szabályain alapuló célszerűségi meggondolások vezetik vagyoni rendelkezéseikben. Akkor is felhasználják különvagyonukat a közös vagyonba történő beruházásra, a közös vagyon tárgyainak kezelésére, fenntartására vagy éppen a közös háztartás céljára, amikor a közös vagyon a költségek fedezésére képes lenne ugyan, de a különvagyon felhasználása az adott esetben ésszerűbbnek látszik, jobban szolgálja a család érdekeit. Így például a házastársak a közös vagyonba tartozó házingatlanuk fenntartási és kezelési költségeit nemritkán a különvagyonukból fedezik, mert bár a közös jövedelemből is kitelnének a kiadások, de nem kívánják megszokott életszínvonalukat csökkenteni. Természetesen kimeríthetetlen változatokban fordul elő a közös vagyon és a különvagyonok keveredése.

Ennek célszerűségi szempontokon kívül egyéb okai is lehetnek. A házastársak a különvagyonukat a család sorsa iránti felelősségérzettől vezérelve, érzelmi és nem csupán célszerűségi okokból - gyakran törvényi kötelezettség nélkül is - közös célra vagy éppen a másik házastárs különvagyonára fordítják.

A házastársak a család közös céljainak megvalósítása érdekében nemegyszer olyan jognyilatkozatokat tesznek, amelyek tartalmilag a másik fél javára szóló ajándékozást, közös vagyonba utalást vagy éppen a megtérítési igényről való lemondást juttatják kifejezésre. Erre tekintettel a házassági vagyonjogi igények rendezésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni a házastársaknak a vagyonukról történt rendelkezés időpontjában elhangzott nyilatkozatait. Az egyes vagyonrészek felhasználását azonban a házastársak részéről igen gyakran nem kíséri a megtérítési igénnyel kapcsolatos jognyilatkozat. Ezért nem lehet mellőzni annak a szándéknak a vizsgálatát sem, amely a házasfeleket a vagyonuk feletti rendelkezésben vezette. Erre annál is inkább szükség van, mert a Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése kifejezetten úgy rendelkezik, hogy nincs helye megtérítésnek, ha a kiadás a lemondás szándékával történik. A szándék vizsgálatánál az egészséges erkölcsi felfogású, a család sorsáért felelősséget érző házasfelek magatartásából kell kiindulni.

Ez a szándék általában a családi élet gazdaságos, célszerű, de mindenesetre a felek által indokoltnak vélt vitelére irányul a vagyonok egybeolvasztása útján. Ezért ilyenkor alaposan lehet következtetni arra, hogy a felhasználás a megtérítési igényről való lemondás szándékával történt. Ilyen szándékra lehet következtetni például akkor, ha a házastársak magasabb életszínvonalon élnek, mint amelyet keresetük vagy közös vagyonuk biztosítana számukra, és evégből különvagyonukat is felhasználják.

Hasonló szándékra utal a különvagyonnak az egész életre élményt jelentő utazásokra, költséges szórakozásokra vagy éppen gyermeküknek magasabb színvonalon való neveltetésére történt felhasználása is.

Előfordul az is, hogy a házastársak különvagyonának beruházási, fenntartási, kezelési költségeit a közös vagyonból fedezik. A megtérítési kötelezettség ez esetben is fennáll. Ha azonban a felek akként nyilatkoztak, vagy a körülmények arra engednek alapos következtetést, hogy a közös vagyonból való ráfordítás a megtérítés igénye nélkül vagy a beruházás a különvagyonba utalás szándékával történt, akkor ugyancsak nincs helye megtérítésnek. Ez az eset például olyankor, amikor a házastársak a különvagyont közösen használják (a hasznait közösen szedik), a különvagyonra fordított költekezés előnyeit együtt élvezik. Ha viszont a különvagyont kizárólag a tulajdonosa használja az eset körülményei már indokolhatják a költekezésnek a közös vagyon javára történő megtérítését.

A kifejtettek megfelelően irányadók akkor is, amikor a különvagyon felhasználása a másik fél különvagyona érdekében történt.

A Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése kimondja azt is, hogy a közös életvitel körében elhasznált vagy felélt különvagyon megtérítésének csak különösen indokolt esetben van helye. A közös életvitel körébe tartoznak mindenekelőtt azok a kiadások, amelyeket a házastársak a közös felhasználásra szánt fogyasztási javak (élelmiszer, tüzelőszer, ruházati cikkek stb.), továbbá a tartós használat során értéküket vesztő vagyontárgyak (kerékpár, hűtőszekrény, televízió, mosógép, rádió stb.) beszerzésére fordítanak. Az említett szabály alkalmazása lehetővé teszi, hogy a házastársi közös vagyon megosztása iránti perekben háttérbe szoruljanak azok a szocialista erkölcsi felfogást sértő vonások, amelyek kicsinyességüknél és túlzott anyagiasságuknál fogva megütközést keltenek az állampolgárok többségében.

5. A közös vagyonból a különvagyonba, valamint a különvagyonból a közös vagyonba, úgyszintén az egyik különvagyonból a másik különvagyonba történt beruházás összegét, a kezelési és fenntartási célokra fordított költekezést olyan mértékben kell megtéríteni, amilyen mértékben a vagyontárgy forgalmi értéke változott (növekedett vagy csökkent).

A házastársi vagyonközösség megszüntetése során a megtérítési igények elbírálásánál általában az életközösség megszűnésének időpontjában fennállott vagyoni helyzetből kell kiindulni, a közös vagyon megosztásáig terjedő időben történt értékváltozást azonban figyelembe kell venni, ha az nem vezethető vissza a felek tevékenységére.

A Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése szerint bármelyik házastárs igényelheti a közös vagyonból a különvagyonba, illetőleg a különvagyonból a közös vagyonba történt beruházások, továbbá a kezelési és a fenntartási költségek megtérítését. Ez természetesen irányadó az egyik házastárs különvagyonából a másik házastárs különvagyonába történt beruházás, a kezelési és a fenntartási költség megtérítése tekintetében is.

A megtérítési igény elbírálása szempontjából azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy mi lett a sorsa a megtéríttetni kívánt vagyonnak. Ha például az a vagyontárgy, amelyre a másik vagyonból költekezés történt, a közös használat folytán elhasználódott (különösen ez a helyzet a tartós fogyasztási cikkek huzamos használata esetében), a megtérítési igényt általában nem lehet jogszerűnek elismerni, mert azt kizárja a gazdagodás elenyészése. Az el nem használt vagyontárgyak érdekében viszont - akár különvagyoni, akár közös vagyoni ráfordítás folytán, de ettől függetlenül is - jelentős emelkedés következhet be. Előfordulhat azonban az is, hogy a vagyontárgy értéke elhasználódás folytán vagy egyéb okból csökken. A vagyonmegosztás során ilyenkor a ráfordított vagyonnak olyan értékben kell megtérülnie, amely arányban áll a vagyontárgyban beállott értékváltozással.

A Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése szerint a vagyonközösség a házassági életközösség megszűnésekor ér véget. Ezért az értékelés szempontjából a megtérítési igények elbírálásánál általában az életközösség megszűnésének időpontját kell figyelembe venni. A vagyontárgyak értéke azonban az életközösség megszakadásának időpontjától a házastársi vagyonközösség felszámolásának rendszerint később bekövetkező időpontjáig változhat. Ha az értékváltozás nem valamelyik félnek a házassági életközösség megszakadását követő időben kifejtett tevékenysége nyomán állott elő, ezt a megtérítési igény elbírálásánál megfelelően figyelembe kell venni. Azt az értékváltozást azonban, amely valamelyik házastárs tevékenységének következménye, ennek a házastársnak a javára, illetőleg terhére kell elszámolni.

Ha pl. valamelyik házastárs különvagyonából a közös vagyonba értékemelkedést előidéző beruházás történt, a házastársi közös vagyon megosztásakor mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy a beruházás időpontjában - a vagyontárgy akkori értékéhez viszonyítva - a különvagyonból történt beruházás értéke hány százalékot tett ki. Ezt az arányt kell figyelembe venni a megtérítési igény elbírálásánál és a közös vagyon megosztásának időpontjában fennállott forgalmi értékből ugyanilyen százalékos értéket kell téríteni a felhasznált különvagyon javára, feltéve hogy az életközösség megszűnése és a közös vagyon megosztása közti időben bekövetkezett esetleges értékváltozás nem valamelyik fél tevékenységére vezethető vissza.

6. A 4. és 5. pontban foglalt elvek megfelelően irányadók a beruház si, fenntartási, kezelési és háztartási költekezések körében keletkezett adósság rendezésére felhasznált különvagyon megtérítésénél, úgyszint a különadósság rendezésére a közös vagyonból felhasznált összeg megtérítése tekintetében is.

A házassági életközösség fennállása alatt jelentősebb kiadások meri hetnek fel, amelyek esetleg adósság keletkezésével járnak. Így például családiház építése, társasházbeli lakás vagy szövetkezeti lakás vásárlás gépkocsi, hűtőszekrény és más tartós fogyasztási cikkek vétele során házastársak hitelt vehetnek igénybe. Az így keletkezett adósságok re dezésére az egyik vagy másik fél különvagyonát is felhasználhatják, lényegében ugyanolyan helyzetet eredményez, mintha a házastárs adósság keletkezése nélkül használnák fel különvagyonukat a család közös szükségleteinek kielégítésére.

Ebből következik, hogy azonos elbírálás alá kerül mindkét esetben ráfordítás, akár hitel igénybevételével, akár anélkül történt. A különvagyon megtérítésére irányuló igény elbírálásánál tehát ilyenkor is vizsgálni kell a feleknek a különvagyon felhasználásakor tett nyilatkozat illetőleg szándékát. Ha a felek nyilatkozata vagy a körülmények alapján arra lehet alaposan következtetni, hogy a különvagyont a megtérít igényről való lemondás szándékával használták fel a beruházási, fen tartási, kezelési költekezés körében keletkezett adósság törlesztésé megtérítésnek nincs helye. A közös életvitel során keletkezett adósság rendezésére felhasznált különvagyon tekintetében pedig megtérítésnek csak különösen indokolt esetben van helye.

Ha a felek valamelyik házastársnak a különadósságát a közös vagyonból fizették, az erre fordított összeget a vagyoni igények rendezése sor a közös vagyon javára kell elszámolni. Ennélfogva akinek a különadósságát a közös vagyonból fizették ki, annak a közös vagyoni illetősége a különadósságra fordított összeggel csökken. Nincs helye elszámolásnak z kor, ha a körülményekből alaposan következtethető, hogy a felek n< kívánták a közös vagyon javára történő megtérítést.

7. Annak érdekében, hogy a házassági vagyonjogi igények elbírálásnál egyik fél se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz, kivételes esetben a házassági vagyonjogi igények rendezése az előző pontokban foglalt vektől eltérően is történhet.

A Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése szerint a vagyonközösségi igény rendezésénél arra kell törekedni, hogy egyik házastárs se jusson m tánytalan vagyoni előnyökhöz.

Előfordulhatnak olyan tényállások, amelyekre az előző pontokban foglalt elvek merev alkalmazása - a házassági, családjogi viszonyok saját természetére is figyelemmel - méltánytalan eredményre vezetne.

Ezért alapvető szempont, hogy a házassági vagyonjogi igények rendezésénél egyik házastárs sem juthat a másik terhére olyan vagyoni előnyhöz, amely a méltányossággal nem fér össze. Adott esetben tehát ilyen igények rendezése eltérhet az általános elvektől.

8. A megtérítést igénylő házastársat terheli a bizonyítás abban a tekintetétben, hogy hiányzó különvagyonát megtérítésre alapot adó módon célra használták fel.

A Pp. 164. §-ában foglalt bizonyítási szabály a házassági vagyonjogi perekben is irányadó. Eszerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Ebből következően a megtérítést igénylő házastársat terheli a bizonyítás abban a tekintetben, hogy különvagyonát oly módon és olyan célra használták fel, amelynek alapján megtérítési igénye támadt.

Minthogy azonban a családon belüli gazdálkodásra általában a kölcsönös bizalom a jellemző, a bizonyítékok gyűjtögetése a bizalommal szemben hatna és ezért el sem várható. A bíróságnak ennélfogva a perben felmerült bizonyítékokat a házastársi és családi viszonyok sajátos jellegéhek figyelembevételével kell értékelnie. Abból kell kiindulni, hogy a házastársak a család boldogulására törekszenek, s ennek érdekében vagyoni vonatkozásban is teljes közösség alakul ki közöttük, különvagyonuk rendszerint összevegyül. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy különvagyonával mindegyik házastárs szabadon rendelkezik. A házassági vagyonjogi perben tehát elsősorban annak a házastársnak kell bizonyítania, hogy mi történt a hiányzó különvagyonnal, aki azzal rendelkezett és aki annak megtérítését követeli.

A Pp. 164. §-ával nem állna összhangban, ha a hiányzó különvagyonának megtérítését követelő házastárssal szemben a másik házastárs volna köteles a megtérítési kötelezettség alól mentesítő okokat bizonyítani, holott a hiányzó különvagyonnal nem rendelkezett s annak sorsától esetleg nem is tudhatott.

A hiányzó különvagyonnak a közös vagyonból vagy a másik fél különvagyonából való megtérítése tehát - az egyéb feltételek fennállása esetén is - csak akkor foghat helyt, ha bizonyítják, hogy a hiányzó különvagyon felhasználása oly módon és olyan célra történt, amely alapot ad a megtérítésre.

9. A házassági vagyonjogi perben valamennyi igény együttes és végleges rendezésére kell törekedni.

A házassági vagyonjogi viszonyok rendezése rendszerint valamennyi igény együttes és végleges elbírálását jelenti. Ezért a házassági vagyonjogi igényeket általában nem lehet csupán egyes vagyontárgyakra ki-szakítottan érvényesíteni, - hanem szükség esetén hivatalból is - fel kell deríteni a házastársak egész vagyoni helyzetét, tekintetbe véve minden olyan körülményt, amely a vagyoni rendezést befolyásolhatja.

Ha a kereset csupán természetben meglevő vagyontárgy kiadására irányul, ez az igény attól függetlenül elbírálható, hogy a házasfelek valamelyike követeli-e a közös vagyon megosztását vagy sem. Ha azonban e különvagyonra a közös vagyonból vagy a másik fél különvagyonából való költekezésre történik hivatkozás, a vagyonközösség teljes felszámolása már nem mellőzhető.

A házassági vagyonjogi igények teljes és végleges rendezéséhez vagyonmérleg felállítására van szükség. A vagyonmérlegben pontosan meg kell állapítani a megosztásra kerülő közös vagyon állagát és értékét, továbbá a házasfelek különvagyonának állagát és értékét, ezen belül a megtérítendő különvagyont.

Tisztázni kell, hogy a megosztás időpontjában milyen vagyontárgyak vannak a házastársak birtokában és ez a vagyoni állomány mennyiben tér el az életközösség megszűnésekori állapottól. A szükséghez képest vizsgálni kell a hiányzó vagyontárgyak sorsát, az esetleges közös adósság összegét és azt, hogy az életközösség megszakadása óta történt-e a tartozásokra fizetés, ha igen, melyik fél részéről és milyen vagyonból.

Csak a kölcsönös térítési igények tisztázása után lehet megállapítani a felek vagyonilletőségét, amely a megtérítés alá eső különvagyonból és a közös vagyon fele részéből áll.

A vagyontárgyak természetbeni megosztásánál arra kell törekedni, hogy pénzbeli értékkiegyenlítésre lehetőleg ne legyen szükség.

A bíróságnak a vagyonjogi kérdések elrendezésével is elő kell segítenie a társadalmi közfelfogás olyan irányú fejlesztését, hogy a családon belüli vagyoni viszonyokat az önzetlenség, a családi érdek szolgálata hassa át.

A Legfelsőbb Bíróság 5. számú Irányelve, valamint a legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 113. számú állásfoglalása hatályát veszti.