A Szombathelyi Törvényszék Bf.352/2014/7. számú határozata rágalmazás vétsége tárgyában. [1978. évi IV. törvény (Btk.) 37. §, 179. §, (1) bek., 182. §, 1998. évi XIX. törvény (Be.) 2. §, (3) bek., 10. §, 82. §, (1) bek. b) pont, 348. §, (1) bek., 351. §, (2) bek., 352. §, (1) bek. a) pont, (3) bek., 371. §, (1) bek., 494. §, (1) bek., (2) bek., Magyarország Alaptörvénye (Alaptörvény) VI. cikk (2) bek., IX. cikk, XV. cikk (1) bek.] Bírók: Rácz József, Szabó Erika, Varsányi Gábor

A Szombathelyi Törvényszék, mint másodfokú bíróság a Szombathelyen, 2014. november 18. napján megtartott fellebbezési nyilvános ülés alapján, a 2014. november 27. napján megtartott tanácsülésen meghozta és 2014. december 2. napján kihirdette a következő

V É G Z É S T :

A rágalmazás vétsége miatt V ellen indított büntetőügyben a Szombathelyi Járásbíróság 2014. július 1. napján kihirdetett 35.B.175/2013/24. számú ítéletét helybenhagyja azzal, hogy a bűncselekmény minősítésénél az 1978. évi IV. törvény 179. § (1) bekezdésének I. fordulatát hívja fel.

I N D O K O L Á S :

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlott és védője jelentettek be fellebbezést az ok és a cél megjelölése nélkül, de értelemszerűen a vádlott bűncselekmény hiányában történő felmentése végett.

A vádlott és védője a fellebbezésük írásbeli indokolásában a következőket adták elő:

A vádlott érdemi védekezésének kiinduló álláspontja az, hogy "a sérelmezett cikkekhez konkrét személy nem köthető", a védő az ezzel kapcsolatos álláspontját már az elsőfokú eljárás során is kifejtette a rendőrségi adatszolgáltatási megkereséssel kapcsolatban, mégpedig hogy a Be. 82. § (1) bekezdésének b) pontja alapján sem a vádlott - mint a webcím1 főszerkesztője -, sem pedig a szerkesztőség bármely tagja nem kötelezhető arra, hogy magára vagy hozzátartozójára nézve terhelő tanúvallomást tegyen. Ezzel tehát a terhelt a tanúvallomást megtagadta, egyúttal kifejtette azon álláspontját is, miszerint a vád tárgyává tett cselekmény miért nem bűncselekmény, ezért indítványozta az eljárás megszüntetését, egyébként pedig álláspontja szerint a nyomozás során - például az IP-címek ellenőrzésével - felderíthetőek lettek volna az újságcikkek szerzői, azonban a megszüntetés iránti indítvánnyal éppen azt próbálta meg elérni, hogy ne kerüljenek büntetőeljárás hatálya alá.

Ugyan az elsőfokú bíróság többször is hivatkozott ítéletében az ezen iratban kifejtettekre, viszont ebből nem a helyes következtetéseket vonta le. Ezen iratból, az állítmányok használatából nem lehet arra az álláspontra jutni, hogy ezzel a vádlott elismerte azt, hogy a cikkeket ő írta, mivel a vádlott a szerkesztőség nevében járt el, így a leírtak alanyaként nem V főszerkesztőt kell érteni.

Mind a Szombathelyi Járásbíróság, mind a magánvádló kiemelt jelentőséget tulajdonított annak, hogy a vádlott akként nyilatkozott, hogy "az internetes sajtótermékben megjelent tartalom egy kollektív szerkesztői munka, nevezetesen a szerkesztőség tevékenységének eredményeképpen jön létre", az elsőfokú bíróság kiemelt jelentőséget tulajdonított annak is, hogy a főszerkesztő tud a cikkek hátteréről, ismeri a szerkesztőség tagjainak a cikkeket előkészítő munkáját. Abban nincs semmi különleges, hogy a megjelent cikksorozat egy kollektíva munkájának eredménye, azonban nem került az eljárás során bizonyításra az, hogy a szerkesztőség összes tagja, köztük a főszerkesztő részt vett a tárgybeli cikkek elkészítésében, így a terhelt mint főszerkesztő társtettessé nyilvánítása súlyosan jogszerűtlen.

Érthető a járásbíróság jogi dilemmája: ha nem kerül felderítésre az a személy, aki a cikket konkrétan írta, attól még a cikk írója a valóságban létezik és nem bújhat el a szerkesztőség mögé. Ha ez elég lenne, akkor soha többet nem adja senki a nevét a "rázósabb" cikkhez és máris büntetlenül lehetne jogsértő közléseket tenni. Egyrészt lehetőség van a Be. szerint szemle keretében a szerkesztőség számítógépeinek tartalmát, levelezéseit megtekinteni, másrészt egy olyan szerkesztőség esetében, mint a webcím1, ahol az újságírók többsége "home office" jelleggel dolgozik, azaz nem a szerkesztőségben, hanem otthonról, vagy éppen egy mérkőzésről a helyszínről tudósítva végzi munkáját, aprólékos munkával, az IP-címek elemzésével is felderíthető lehetett volna az elkövető, harmadrészt tanúként meghallgathatóak lettek volna a szerkesztőség tagjai. Tehát érdemi nyomozás keretében a tényleges elkövető személyazonossága felderíthető lehetett volna, az el nem végzett nyomozati munkát, a hiányos vádiratot, a le nem folytatott bizonyítási eljárást nem lehet bírói megérzéseken alapuló, de súlyos jogi aggályokat felvető mérlegeléssel helyettesíteni.

"Veszélyes útra" lépett a Szombathelyi Járásbíróság azzal, hogy a főszerkesztőt büntetőjogi értelemben felelőssé teszi a szerkesztőség egy tagja által írt cikk vonatkozásában mint társtettest. Ha az a bírói gyakorlat alakulna ki, hogy a magánvádló "sikerrel" emelhet vádat nem csak a sérelmezett cikket jegyző újságíróval, hanem a médiatartalom-szolgáltató főszerkesztőjével/napi szerkesztőjével/rovatvezetőjével szemben arra való hivatkozással, hogy ők is ismerték a sérelmezett cikket, az súlyos következménnyel járna a sajtószabadságot érintően, ugyanis extrém módon vonná maga után az öncenzúrát. Ki az a főszerkesztő, aki saját büntetőjogi fenyegetettségének terhe alatt adna zöld utat oknyomozó újságírójának állami korrupciót leleplező cikkének? Így a jövőben nem is lesz szükség arra, hogy a magánvádló vagy a bíróság által nyomozásra utasított rendőrhatóság kiderítse, ki írta azt a cikket, ahol konkrét szerző nincs feltüntetve, elég lesz az impresszumból kimásolni a főszerkesztő nevét, máris lesz vádlottja az eljárásnak.

Az állítólagos becsület csorbítására alkalmas tényt az a személy vagy személyek állították, akik a tárgybeli cikket megírták és a szerkesztőségi internetes felületen maguk élesítették, semmilyen bizonyíték nincsen arra vonatkozóan, hogy a vádlott részt vett volna a tárgybeli cikkek megírásában, illetve azokat a szerkesztőségi internetes felületen élesítette volna. Ezen utóbbinak akkor lenne jelentősége a társtettesség szempontjából, ha a cselekmény kétmozzanatú lenne: a megírás és a nyilvánosság számára a hozzáférés biztosítása az élesítéssel. Önmagában az a tény, hogy a főszerkesztő ismeri a megjelenésre váró cikkek tartalmát, adott esetben még egyet is ért azzal, nem lehet tényállásszerű magatartás. A terhelt akkor lenne szándékegységben a fel nem derített újságíró kollégáival, ha tudata átfogta volna, hogy szerkesztőségének tagjai szándékosan Mv becsületét akarják csorbítani valótlan tényállításokkal, a járásbíróságnak ezzel kapcsolatban kifejtett okfejtése alaptalan, a közös szerkesztőségi munkából ugyanis még nem következik ezen konkrét ügyben az egymás tevékenységének kölcsönös tudata, az pedig végképp nem, hogy a terhelt tisztában lett volna az elkövető(k) magatartásával és ezen magatartás társadalomra veszélyes voltával. A védő álláspontja szerint a szándékosságot kizárja az a tény is, hogy a cikkekben közölték azt is, hogy "az ügyészség ezen szálon nem indult el, Mv Vezetéknév neve a bundaügyben nem merült fel".