A Legfelsőbb Bíróság Pfv.21115/2008/6. számú határozata tulajdonjog megállapítása tárgyában. [1952. évi IV. törvény (Csjt.) 27. §]

Pfv.II.21.115/2008/6. szám

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága ügyvéd által képviselt felperesnek ügyvéd által képviselt alperes ellen tulajdonjog megállapítása iránt a Zala Megyei Bíróságnál 4.P.22.004/2005. számon megindított és a Győri Ítélőtáblának Pf.III.20.199/2007/4. számú ítéletével befejezett perében az említett számú másodfokú ítélet ellen a felperes által 33. sorszám alatt előterjesztett felülvizsgálati kérelem folytán a 2009. február 24. napján megtartott tárgyalás alapján meghozta a következő

í t é l e t e t :

A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartja.

Kötelezi a felperest, hogy fizesse meg az alperesnek tizenöt napon belül 744.000 (hétszáznegyvennégyezer) forint felülvizsgálati eljárási költséget, melyből 620.000 (Hatszázhúszezer) forint az ügyvédi munkadíj és 124.000 (Százhuszonnégyezer) forint az Áfa, továbbá az államnak - külön felhívásra - 1.448.000 (Egymillió-négyszáznegyvennyolcezer) forint felülvizsgálati eljárási illetéket.

I n d o k o l á s :

A felperes módosított keresetében elsődlegesen a felek között létrejött "önálló épület feltüntetésére irányuló okirat"-ként címzett szerződés érvénytelenségének, másodlagosan pedig annak megállapítását kérte, hogy a h-i 1372/A hrsz.-ú 469 m2 térmértékű lakóház az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel ellentétben 1/2-1/2 arányban képezi a felek tulajdonát, és erre tekintettel kérte az arra való feljogosítását, hogy az eladási árként az ingatlan helyébe lépett készpénzből a letétbe helyezett 24.800.000 forintot ő vehesse fel.

Az alperes az érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.

Az első fokú bíróság az ítéletével a felperes keresetét elutasította és kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperes képviseletét ellátó ügyvéd részére 1.785.600 forint perköltséget, az államnak pedig 900.000 forint kereseti illetéket.

Az ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a peres felek 1984. szeptember 29-étől élettársakként éltek együtt, 1985. december 25-én pedig házasságot kötöttek. Az 1990. április 5-én kötött eltartási szerződéssel - egymás közt egyenlő arányban - szerezték meg a H., V. utcai ingatlant, amelyen 1996-ban lakóházas felépítményt építettek és azt panzióként működtették. 1997. december 15. napján a felek "önálló épület feltüntetésére irányuló okirat" megnevezéssel szerződést kötöttek, melyben megállapodtak a felépítmény önálló ingatlanként való telekkönyveztetéséről. Szerződésbe foglalták, hogy az épületen nem egyenlő mértékben, hanem a különvagyoni körülményeket is figyelembe véve, a tényleges hozzájárulás arányában a felperes 1/3, míg az alperes 2/3 arányban szerez tulajdont. A szerződés - melyet ügyvéd készített és ellenjegyzett - a tulajdonszerzés jogcímeként ráépítést és eredeti felvételt jelöl meg.

A felek életközössége 2004. április 29-én megszakadt, majd a házasságukat a városi Bíróság a 2005. február 15. napján kelt és ugyanezen a napon jogerőre emelkedett P.20.032/2005/3. számú ítéletével felbontotta. A bíróság végzésével jóváhagyott egyezségükben a felek kijelentették, hogy az ingatlan közös értékesítését folyamatba tették, a vételárból szóbeli megállapodás alapján kialakított arányok szerint kívánnak részesedni. Rögzítettek azt is, hogy az egyezség mellékletét képező megállapodásban felsorolt ingóságokat megosztották, és ezzel összefüggésben további igényt egymással szemben nem támasztottak.

A felek a jelen per tartama alatt a közös ingatlant 11.200.000 forint telekáron és 148.800.000 forint felépítményi áron értékesítették. A telek vételárát 1/2-1/2 arányban, valamint a felépítmény vételárának a személyenkénti 1/3-1/3 részét mindketten egyaránt felvették, a vitatott további 1/3 rész felét pedig az alperes ugyan felvette, annak a másik fele, tehát 24.800.000 forint azonban letétbe helyezésre került.

Az elsőfokú bíróság - az ítéletének indokolása szerint - elsődlegesen az 1997. december 15. napján kötött szerződés érvényességét érintő felperesi keresetet vizsgálta. Kiemelte, hogy 2005. október 18-ig a felek között a szerződés érvényességét senki nem kérdőjelezte meg, a felperes pert nem indított, a jogellenes fenyegetés, illetve kényszerhelyzet fennállását nem tudta igazolni. A Ptk. 236. § (2) bekezdés b) pontja szerint a megtámadási határidő a kényszerhelyzet megszűnésétől számítandó, a megtámadásra nyitva álló határidő tehát többszörösen eltelt. Mindezek alapján a szerződés érvényesnek minősül, ennek lényeges tartalmi elemét képezi, hogy a felek az egyenlő szerzés vélelmétől eltérően - ennek indokait a szerződésben is megjelölve - 1/3-2/3 szerzési arányt állapítottak meg. Az okirat egyértelműen tartalmazza az egyenlő arányú közös tulajdontól való eltérésre irányuló szándékot, így az alperesnek a házastársi vagyonközösségre alapított tulajdonjog megállapítása iránti kereseti kérelme is alaptalan.

Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt annak megváltoztatása és - a keresetének helyt adva - annak megállapítása iránt, hogy a h-i 1372/A. hrsz.-ú ingatlanon a felek egyenlő arányban szereztek tulajdont, és - erre tekintettel - az felépítmény vételárából a vitás 24.800.000 forint felvételére való feljogosítása iránt.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.

A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú ítéletet a per főtárgya tekintetében helybenhagyta, míg a felperes által az alperesnek fizetendő elsőfokú perköltség összegét 1.488.000 forintra leszállította. Kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 15 napon belül 744.000 forint másodfokú perköltséget.

A döntését azzal indokolta, hogy az első fokú bíróság a per eldöntéséhez szükséges körben lefolytatta a bizonyítási eljárást. A peradatok okszerű mérlegelésével helyes tényállást állapított meg, a döntése pedig érdemben helytálló.

Kiemelte a másodfokú bíróság, hogy a felperes az elsődleges kereseti kérelmében a felek között 1997. december 15-én létrejött szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte, hivatkozva arra, hogy azt kényszer, illetve fenyegetés hatására írta alá. Kifejtette emellett, hogy a szerződés érvényessége esetén sem teszi indokolttá az egyenlő szerzés vélelmétől való eltérést. Erre figyelemmel a másodlagos kereseti kérelmében a felek között egyenlő arányban kérte megosztani az önálló ingatlannak minősülő felépítmény tulajdonjoga, illetve az értékesítésből befolyt vételára tekintetében a közös vagyont.

Ez a kereseti kérelem határozta meg az elsőfokú eljárás kereteit és az ebben hozott döntés felülbírálata képezte a másodfokú eljárás tárgyát.

Téves az a fellebbezési érvelés, hogy az elsőfokú ítéleti döntés nem terjed ki a másodlagos kereseti kérelemre. Az elsőfokú ítélet mindkét kereseti kérelmet számba vette és mind az elsődleges, mind a másodlagos kereseti kérelem elutasításának indokait tartalmazza, ezért a döntés nem sérti a Pp. 213. § (1) bekezdésében foglaltakat.

Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy az 1999. december 15-i szerződés megtámadására nyitva álló határidőt a felperes elmulasztotta. A Ptk. 236. § (1) bekezdésében meghatározott egy éves megtámadási határidő a (2) bekezdés b) pontja értelmében jogellenes fenyegetés esetében a kényszerhelyzet megszűntekor kezdődik. A felperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy - az általa állított, de megfelelően nem bizonyított - kényszerhelyzet a felek közti házassági kötelék felbontásáig fennállott. Az ezzel kapcsolatos felperesi álláspontot cáfolja az a tény, hogy 1999-ben a szerződésben foglaltakhoz képest eltérő tulajdoni illetőség tárgyában végrendelkezett, ennek érdekében a végrendelet elkészítésére ügyvédet keresett fel. Ebből a tényből és a végrendeletet szerkesztő jogi képviselő tanúvallomásából kitűnik, hogy - bár a per tárgyát képező szerződés megtámadásának az időmúlás vagy egyéb ok akadályát képezte - a felperesnek lehetőségében állt jogi lépéseket tenni a szerződéssel kapcsolatosan, kényszerhelyzet a felperest nem korlátozta. Mindezek ellenére az egy éves megtámadási határidőt elmulasztotta, erre tekintettel a megtámadásra alapított elsődleges kereseti kérelem további érdemi vizsgálata szükségtelen, az ebben a körben felhozott felperesi állítások a per eldöntése szempontjából már nem relevánsak, az elsődleges kereseti kérelem elutasításának volt helye.