BH 2002.8.310 Az élettárssal kötött tartási szerződés semmisségének megállapítása a jó erkölcsbe ütközés alapján, ha annak megkötésére a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő élettárs halálának közeli bekövetkezése időpontjában kerül sor [Ptk. 200. § (1) bek., 578/G. § (1) bek.].

Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy az 1994. február 4. napján kelt tartási szerződés semmis. Megállapította továbbá, hogy a felperesek a perbeli ingatlan-illetőségeket öröklés jogcímén megszerezték. Az ítélet jogerőre emelkedése után megkeresni rendelte a földhivatalt, hogy a megjelölt ingatlanokról a tartási szerződésre vonatkozó széljegyet törölje, és egyidejűleg a felperesek tulajdonjogát jegyezze be, a II. r. alperest mindezek tűrésére, a felpereseket pedig arra kötelezte, hogy fizessenek meg az alperesnek (helyesen: az I. r. alperesnek) 15 napon belül 60 880 forint tőkét, valamint annak 1994. március 15-től a kifizetés napjáig járó évi 20 %-os kamatát. Megállapította, hogy a felperesek az ítéletben megjelölt ingatlanoknak az ott feltüntetett tulajdoni illetősége erejéig felelnek.

Az elsőfokú ítélet indokolása szerint az I. és II. r. felperesek a néhai H. J. örökhagyónak a volt házasságából született gyermekei, a II. r. alperes az örökhagyó édesapja, az I. r. alperes pedig a volt élettársa. Az örökhagyó és az I.r. alperes régóta ismerték egymást, majd 1991. nyarán közelebbi kapcsolatba kerültek; és a néhai az I. r. alperes lakásába költözött, de gyakran látogatta a közelben lakó II. r. alperest is. Az örökhagyó az I. r. alperessel való együttélésének a tartama alatt fűtőként dolgozott, és havi 12 000 forint körüli nettó átlagkeresettel rendelkezett. Az élettársi kapcsolat tartama alatt az örökhagyó gyakran betegeskedett: előbb 1991. októberében hosszabb ideig kórházi ápolás alatt állott, majd 1993. március 23-tól az 1994. március 11-én bekövetkezett haláláig daganatos megbetegedés miatt folyamatosan betegállományban volt.

1994. február 4-én az I. r. alperes olyan tartalmú tartási szerződést kötött az örökhagyóval, amellyel az örökhagyó a három ingatlan 1/2 illetőségének a tulajdonjogát tartás jogcímén az I. r. alperesre ruházta át, az I. r. alperes pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy ennek fejében az örökhagyót élete végéig tartja, gondozza, ápolja, halála esetén illő módon eltemetteti, és részére megfelelő síremléket állít. Rögzítették a szerződésben azt, hogy az eltartó és az eltartott korábban élettársak voltak, és jelenleg is élettársi kapcsolatban élnek az eltartó tulajdonát képező ingatlanban, úgyszintén azt is, hogy a szerződés tárgyát képező tartás 1993. júniusa óta ténylegesen is megvalósult, mert az örökhagyó a beteg állapota miatt rendszeres gondozást és ápolást igényelt. Feljogosította a szerződés az I. r. alperest arra, hogy az örökhagyó táppénzét felvegye, és azt a tartás költségeire fordítsa, anélkül, hogy e tekintetben őt elszámolási kötelezettség terhelné.

A felperesek, valamint a II. r. alperes az örökhagyó és az I. r. alperes között létrejött tartási szerződésről tudomással nem bírtak, arról csak a hagyatéki eljárás során értesültek. Az örökhagyót a kórházban a felperesek, a II. r. alperes, valamint a rokonai és ismerősei is látogatták, akik előtt az örökhagyó tagadta azt, hogy az I. r. alperes javára bármilyen intézkedést tett volna , vele szerződést kötött volna.

Az elsőfokú bíróság a felpereseknek a szerződés semmisségének a megállapítására irányuló kereseti kérelmét alaposnak találta. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a perbeli tartási szerződés a jó erkölcsbe ütközik, mert azt az I. r. alperes már az örökhagyó súlyos betegségének a tudatában és olyan időpontban kötötte meg, amikor számíthatott az örökhagyó közeli halálára. Az I. r. alperes a perben maga adta elő azt, hogy a szerződés megkötésekor egy ideig még bízott az örökhagyó felépülésében, a szerződés keltének - feltehetően januárról februárra történő - átjavítására azonban éppen akkor került sor, amikor már szinte előre látható volt a néhai halála. Az I. r. alperesnek a tartási kötelezettségét csak rövid ideig kellett teljesítenie, és az kizárólag az örökhagyó rövid ideig tartó otthoni ápolására korlátozódott, hiszen az örökhagyó jövedelemmel és táppénzzel rendelkezett, a betegségének java részét kórházban töltötte, a szerződés kelte és a kórházba történő bekerülése között pedig mindössze 12 nap telt el. A perbeli szerződés megkötésével az I. r. alperes a felperesek öröklési igényeit megrövidítette azzal a céllal, hogy ilyen módon illetéktelen vagyoni előnyhöz jusson, noha az örökhagyó ápolása és gondozása más módon is megvalósítható lett volna, hiszen legfeljebb csak az élete utolsó napjaiban lehetett valamilyen tudatot érintő zavartabb, magatehetetlen állapotban. Nem merült fel a perben arra vonatkozó adat, hogy az örökhagyó kórházba való bekerülését közvetlenül megelőző időszaktól eltekintve az I. r. alperes jelentősebb értékű szolgáltatásokat nyújtott volna az örökhagyónak, az viszont megállapítható volt, hogy az örökhagyó még a betegsége idején is különböző fizikai segítséget nyújtott az I. r. alperesnek. Az örökhagyó által nyújtott szolgáltatással szemben tehát ellenszolgáltatás nem áll, hiszen a szerződés megkötése és az örökhagyó halála között rendkívül rövid időszak telt el, az örökhagyó pedig a rokonok és ismerősök előtt egyaránt tagadta azt, hogy bármilyen szerződést kívánna kötni, illetve kötött volna az I. r. alperessel.

Mindezek miatt az elsőfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a perbeli szerződés a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése alapján semmis, és a szerződéskötés előtt fennállott helyzet Ptk. 237. §-ának (1) bekezdése értelmében történő visszaállítása körében megállapította, hogy az I. és II. r. felperesek öröklés jogcímén megszerezték az ítélet rendelkező részében megjelölt ingatlanok tulajdonjogát.

Az elsőfokú ítélet ellen az I. r. alperes fellebbezéssel élt.

A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének a fellebbezett részét helybenhagyta. Rámutatott a másodfokú bíróság arra, hogy az egységes bírói gyakorlat szerint a súlyosan beteg személy sem zárható el attól, hogy élete különösen nehéz utolsó időszakában a tartását és ápolását szerződéssel biztosítsa, a perbeli esetben azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az I. r. alperes a tartási szerződést a súlyosan beteg élettársával kötötte meg, és az élettársi kapcsolat lényege az, hogy az élettársak között háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben élve, vagyoni eszközeiket közös rendelkezésre bocsátva, egymást - jóban-rosszban - támogatják. Jogi akadálya nincs ugyan annak, hogy akár a házas, akár az élettársi kapcsolatban élők tartási szerződést kössenek egymással, az ilyen jellegű szerződések megítélése során azonban vizsgálni kell a tartási szerződés létrejöttének körülményeit, célját és azt is, hogy a tartást az eltartó a saját vagyona rovására és olyan módon valósítja-e meg, amely az élettársi kapcsolat fogalmi körén kívül esik. A rosszabbodó, súlyos betegségben szenvedő örökhagyó és az élettársa között bizonytalan időpontban és körülmények között, illetve céllal létrejött tartási szerződés ezért a jó erkölcsbe ütközik, tehát érvénytelen.