BH 1992.4.234 A kényszerintézkedésekkel kapcsolatban a vádirat benyújtása előtti eljárásban az alapos gyanúnak mint az előzetes letartóztatás ún. általános feltételének meglétét az egyes bizonyítékok bizonyító erejének egybevetése nélkül kell tisztázni [Be. 379/A. §, 92. §].

Az ügyészség indítványozta a gyanúsított előzetes letartóztatásának az elrendelését.

Ez az ügyészi indítvány a bíróság álláspontja szerint nem megalapozott. Az ügyészség szerint a gyanúsított 1991. áprilisában K. Sz. sértettet erőszakkal a lakásába vitte, és ott fenyegetéssel arra kényszerítette, hogy vele közösüljön. A gyanúsított a bűncselekmény elkövetését végig határozottan tagadta. A sértett törvényes képviselője az 1991 áprilisában állítólag elkövetett bűncselekmény miatt 1991. szeptember 9. napján terjesztett elő magánindítványt. A sértett előadását semmi egyéb bizonyíték eddig nem támasztotta alá, így a bűncselekmény alapos gyanúja sem bizonyítható. Eleve kétségessé teszi a sértetti előadást az is, hogy az állítólagos bűncselekmény elkövetését követően öt hónappal később tett bejelentést a hatóságnak. A gyanúsított még nem volt büntetve, rendezett körülmények között él, így vele szemben az előzetes letartóztatás elrendelésének az indokai nem állanak fenn, ezért a bíróság az ügyészi indítványt elutasította.

Az elsőfokú végzéssel szemben az ügyész fellebbezést jelentett be, melyben vitatta az alapos gyanú hiányát, a sértett késedelmével kapcsolatban arra is hivatkozott - ami a nyomozati iratok között nem szerepel -, hogy akkor merte elmondani a történteket, amikor húgával szemben is nemi erőszakot követtek el, és az elkövetők előzetes letartóztatásba kerültek.

Az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor vizsgálta az alapos gyanú kérdését, mely az előzetes letartóztatás általános feltétele, de tévedett, amikor annak a hiányát állapította meg. Az alapos gyanú közléséhez ugyanis nem szükséges bizonyosság, elegendő annak valószínűsítése, hogy bűncselekmény történt, és hogy annak elkövetője a gyanúsított. A helyzet tehát merőben eltér a büntetőeljárás tárgyalási szakától, amikor a bíróságnak azt kell megállapítania, hogy a bizonyítékok minden kétséget kizáróan igazolják-e a vádlott bűnösségét, és ebben a körben az összes bizonyítékot szabadon mérlegeli, szemben az eljárás jelen szakaszával, amikor ezt a hatóság nem teheti meg. Márpedig a városi bíróság lényegében ezt cselekedte, amikor a sértett vallomásának bizonyító erejét összevetette a gyanúsított tagadásával, és kifejtette, hogy a sértett vallomását semmiféle más bizonyíték nem támasztja alá, sőt az öt hónapos közlési késedelem önmagában is kétségessé teszi a vallomásának hitelét.