BH 1981.6.230 A házastársi tartás mértéke a jogosult megélhetéséhez szükséges összeg, amely azonban nem jelenthet szűkös tartást [Csjt. 21. § (1) bek., 65. §, 8. sz. irányelv 7. pont].

A peres felek 1945. április 7-én kötöttek házasságot, amelyet a bíróság 1976-ban bontott fel. A házasságból négy - ma már nagykorú - gyermek származott. A felperes a gyermekneveléssel reáháruló terhek miatt hosszabb időn át nem állott munkaviszonyban, az öregségi résznyugdíjhoz szükséges szolgálati időt azonban megszerezte. A felperes egészségi állapota is megrendült, a házassága felbontását követően 40%-os munkaképesség-csökkenését állapították meg. Lakóhelyén egészségi állapotának és képzettségének megfelelő munkát nem talált, így életkorára tekintettel átmeneti segélyezésben részesült a nyugdíjkorhatár betöltéséig. Segélyének összegét annak idején 1070 forintban állapították meg, ez az időközbeni emelésekkel és a jövedelempótló és kiegészítő juttatásokkal ez évre 1510 forintra emelkedett. Az alperes nyugdíjas, nyugdíjának összege 1978-ban 5065 forint volt, amellett nyugdíjasként részmunkaidőben dolgozott. Új házastársának havi 3500 forint körüli jövedelme van, háztartásukban egy nagykorú gyermek él.

A felperes már a bontóperben kérte házastársi tartásdíj megállapítását, majd ettől a kérelmétől az egyéb kérdésekben kötött egyezségre tekintettel elállott. Amikor azonban az addig vele lakó fia katonai szolgálatának teljesítésére bevonult, keresetet nyújtott be az alperes ellen és havi 1000 Ft házastársi tartásdíj megfizetésére kérte kötelezni.

Az alperes a kereseti kérelem elutasítását kérte. Álláspontja szerint a felperes munkavállalásának nincs akadálya, ezen kívül a bontóperben neki jutott lakás egyik szobáját albérletbe adással hasznosíthatja, az épülethez tartozó garázs kiadásából is jövedelme származhat és a kertet is művelheti.

Az első fokú bíróság megállapította, hogy a felperes koránál és egészségi állapotánál fogva nem köteles munkaviszonyba lépni, rászorultsága fennáll, az alperes megfelelő jövedelemmel rendelkezik, és ezért az alperest havi 700 forint házastársi tartásdíj megfizetésére kötelezte. Fellebbezés folytán az ítéletet a másodfokú bíróság felülvizsgálta és a felperes keresetét elutasította.

Az ügyben emelt törvényességi óvásnak a Legfelsőbb Bíróság helyt adott, a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.

A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az ismételt orvosszakértői vélemény szerint a felperes 40%-os munkaképesség-csökkenése ugyan nem romlott tovább, de egészségi állapotára tekintettel igen szűkre korlátozott azoknak a munkáknak a köre, amelyeket a felperes még el tudna látni. A SZOT társadalombiztosítási igazgatósága nyilvánvalóan erre tekintettel állapította meg az akkor 51 éves felperes részére az átmeneti segélyt, annál is inkább, mivel a felperes az utolsó munkában töltött év alatt több hónapon át betegállományban volt, majd fizetés nélküli szabadságot is igénybe vett, így munkáját gyakorlatilag nem tudta elvégezni. Ezért a felperestől ma már nem várható el, hogy maradék munkaerejének hasznosításával mentesítse az alperest a tartási kötelezettsége alól.

Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy a másodfokú bíróság nem tárta fel megfelelően a felperes egyéb lehetséges jövedelemforrásait. Az tisztázódott, hogy a lakás két szobája nem különbejáratú, így a felperes albérlet létesítésére nem köteles. Azt azonban a bíróság nem vizsgálta, hogy a házhoz tartozó kertből milyen jövedelem származhat és a garázs állapota lehetővé teszi-e annak bérbeadását. Ezért új eljárás lefolytatását rendelt el, s e kérdések tisztázása után a bíróságot új határozat hozatalára utasította.

A törvényességi határozatot követő eljárásban a másodfokú bíróság szakértői bizonyítást folytatott. A mezőgazdasági szakértő véleménye szerint a felperes a kert művelésével - ha erre képes - évi 492 forint jövedelemre tehet szert. Idegen munkaerő ilyen kis földterület művelésére nem áll rendelkezésre. A garázsra vonatkozóan a szakértő azt állapította meg, hogy az szakszerűtlenül, engedély nélkül épült, szigetelése hiányos, beázásból eredő foltok látszanak rajta. A rendeltetésszerű használathoz - ha a fennmaradására engedélyt adnak - legalább a tetőszigetelés elvégzésére szükség van, ennek várható költségét 10 000 forintban határozta meg. Végül nyilatkozott arra, hogy a szakszerűen épített garázsok bérleti díja a városban havi 200 forint, a perbeli garázs így legfeljebb 150 forintért volna hasznosítható. A vizsgálat idején egyébként a felperes a garázst tüzelője tárolására használta.

A másodfokú bíróság ebben az eljárásban ismét vizsgálta a felperes rendelkezésére álló munkalehetőségeket, végül igazolást szerzett be a felperes szociális segélyének az 1980. évben folyósított összegéről, majd ítéletet hozott és ebben az első fokú ítélet megváltoztatásával a felperes keresetét ismét elutasította. Megállapította a bíróság, hogy a felperes a tartásra nem szorul rá, mert megélhetését az 1510 forintos járadéka fedezi. Ha magasabb életszínvonalat kíván magának biztosítani, akkor lehetősége van a munkavállalásra, jövedelmét a kert megművelésével is emelheti, valamint a garázst is hasznosíthatja, amellyel kapcsolatban az alperes úgy nyilatkozott, hogy havi 200 forintot ő is hajlandó fizetni érte, de más megfizetne havi 300 forintot is és a szigetelést is megcsináltatná. A perben beigazolódott hogy kifejezetten csökkent munkaképességű nők számára is van munkalehetőség, így a felperes az elvárhatóság határain belül is tud a maga számára olyan életszínvonalat biztosítani, mint amelyet a házasságban élvezett. Ezért az alperes tartásdíj fizetésére nem kötelezhető.

A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.

A Csjt. 21. §-ának (1) bekezdése értelmében a házasság felbontása esetén volt házastársától tartást követelhet az, aki arra önhibáján kívül rászorul, kivéve ha arra a házasság alatt tanúsított magatartása miatt érdemtelenné vált. Tartást csak olyan mértékben lehet követelni, hogy az ne veszélyeztesse a volt házastársnak és annak megélhetését, akinek eltartására a volt házastárs a tartást igénylővel egysorban köteles.

A felperes érdemtelenségére az alperes sem hivatkozott és nem állította azt sem, hogy a tartást csak a saját és felesége megélhetésének veszélyeztetésével tudná szolgáltatni. Védekezése az volt, hogy a felperes nem szorul rá a tartásra, és ezért alaptalan a tartás iránt támasztott igénye.

A másodfokú bíróság az alperes védekezését helytállónak találta és a felperes keresetét rászorultság hiányában utasította el.