62001CJ0164_SUM[1]

A Bíróság (második tanács) 2004. október 28-i ítélete. G. van den Berg kontra az Európai Unió Tanácsa és az Európai Közösségek Bizottsága. Kártérítési kereset - Szerződésen kívüli felelősség - Tej - Kiegészítő illeték - Referencia-mennyiség - Értékesítés-megszüntetési kötelezettséget vállalt termelők - SLOM-termelők - Az üzem megváltozatása - Különleges referencia-mennyiség juttatásának megtagadása. C-164/01. P. sz. ügy

C-164/01. P. sz. ügy

G. van den Berg

kontra

az Európai Unió Tanácsa és

az Európai Közösségek Bizottsága

"Kártérítési kereset - Szerződésen kívüli felelősség - Tej - Kiegészítő illeték - Referenciamennyiség - Értékesítésmegszüntetési kötelezettséget vállalt termelők - SLOM-termelők - Az üzem megváltozatása - Különleges referenciamennyiség juttatásának megtagadása"

Az ítélet összefoglalása

1. Fellebbezés - Jogalapok - Az ítélet rendelkező részének megalapozásához nem szükséges indokolással szemben felhozott jogalap - Hatástalan jogalap

2. Mezőgazdaság - Közös piacszervezés - Tej és tejtermékek - Tejre vonatkozó kiegészítő illeték - Az illeték alól mentes referenciamennyiségek kiosztása - Az értékesítésmegszüntetési vagy átállási jövedelemtámogatási rendszer alapján az értékesítéseit felfüggesztő, üzemét pedig ezt követően átruházó termelő - Nemzeti közigazgatási gyakorlat, amely alapján az üzem átruházása esetén az ilyen termelő megtarthatja különleges referenciamennyiségét - A bizalomvédelem elve - Megszegés - Hiány

(764/89 rendelet által módosított 857/84 tanácsi rendelet)

3. Fellebbezés - Jogalapok - Az ítélet közösségi jogot sértő indokolása - Egyéb jogi indokok alapján megalapozott rendelkező rész - Elutasítás

1. A fellebbezés keretén belül az Elsőfokú Bíróság valamely ítéletének mellőzhető indokolásával szemben felhozott kifogásokat azonnal el kell utasítani, mivel ezek nem eredményezhetik az ítélet hatályon kívül helyezését.

(vö. 60. pont)

2. A tej kiegészítő illetéke alól mentes referenciamennyiségeknek a 764/89 rendelettel módosított 857/84 rendelet alapján történt kiosztása során a tejtermelő kizárólag abban az esetben várhatja el olyan nemzeti közigazgatási gyakorlat alkalmazását, amely lehetővé teszi számára, hogy eredeti üzeme átruházását követően megtartsa a különleges referenciamennyiséget, ha a vonatkozó közösségi szabályrendszer ilyen jogosultságot biztosít az illetékes nemzeti hatóságok részére, vagy maga a Közösség teremtett korábban olyan helyzetet, amely erre vonatkozóan jogos bizalmat alapoz meg. A nemzeti közigazgatási gyakorlat létezése önmagában nem támaszthatja alá a termelő ahhoz fűzött jogos bizalmát, hogy a Közösség bánásmódja meg fog felelni e gyakorlatnak.

(vö. 69. pont)

3. Ha az Elsőfokú Bíróság valamely ítéletének indokolása sérti a közösségi jogot, de az ítélet rendelkező része egyéb jogi indokok alapján megalapozottnak tűnik, a fellebbezést el kell utasítani.

(vö. 95. pont)

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)

2004. október 28. (*)

"Kártérítési kereset - Szerződésen kívüli felelősség - Tej - Kiegészítő illeték - Referenciamennyiség - Értékesítésmegszüntetési kötelezettséget vállaló termelők - SLOM-termelők - Az üzem megváltoztatása - Különleges referenciamennyiség juttatásának megtagadása"

A C-164/01. P. sz. ügyben,

G. van den Berg (lakóhelye: Dalfsen [Hollandia], képviseli: E. H. Pijnacker Hordijk ügyvéd)

felperesnek

a Bíróság alapokmányának 49. cikke alapján 2001. április 13-án benyújtott fellebbezése tárgyában,

a többi fél az eljárásban:

az Európai Unió Tanácsa (képviseli: A.-M. Colaert, meghatalmazotti minőségben)

és

az Európai Közösségek Bizottsága (képviseli: T. van Rijn, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)

alperesek az elsőfokú eljárásban,

A BÍRÓSÁG (második tanács),

tagjai: C. W. A. Timmermans tanácselnök, J.-P. Puissochet és N. Colneric (előadó) bírák,

főtanácsnok: C. Stix-Hackl,

hivatalvezető: R. Grass,

tekintettel az írásbeli szakaszra,

a főtanácsnok indítványának a 2003. november 20-i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1 Fellebbezésével G. van den Berg az Elsőfokú Bíróság által a T-143/97. sz., Van den Berg kontra Tanács és Bizottság ügyben 2001. január 31-én hozott ítélet (EBHT 2001., II-277. o., a továbbiakban: megtámadott ítélet) megsemmisítését kéri, amelyben az Elsőfokú Bíróság az EK-Szerződés 178. cikkének és 215. cikke második bekezdésének (jelenleg az EK 235. cikk és az EK 288. cikk második bekezdése) alkalmazásával elutasította a Közösség szerződésen kívüli felelősségének megállapítása iránti keresetét.

A jogi háttér

A referenciamennyiségek rendszere

2 A tej és tejtermékek piaci értékesítésének megszüntetését, valamint a tejelő állomány átállítását támogató jövedelemtámogatási rendszer bevezetéséről szóló, 1977. május 17-i 1078/77/EGK tanácsi rendelet (HL L 131., 1. o.) értékesítésmegszüntetetési jövedelemtámogatás vagy átállítási jövedelemtámogatás folyósítását írja elő azon termelők számára, akik vállalják, hogy vagy öt éves időszakra megszüntetik a tej és tejtermékek piaci értékesítését, vagy megszüntetik a tej és tejtermékek piaci értékesítését, és ötéves átállítási időszak alatt tejelő állományukat hústermelésre állítják át.

3 A tej- és tejtermékpiac közös szervezéséről szóló, 804/68/EGK tanácsi rendeletet módosító, 1984. március 31-i 856/84/EGK tanácsi rendelet (HL L 90., 10. o.) és a 804/68/EGK rendelet 5c. cikkében említett illetéknek a tej- és tejtermékágazatban történő alkalmazására vonatkozó általános szabályok elfogadásáról szóló, 1984 március 31-i 857/84/EGK tanácsi rendelet (HL L 90., 13. o.) 1984. április 1-jétől bevezette az egyes vevők részére a tagállamoknak biztosított összmennyiség keretein belül meghatározott referenciamennyiséget meghaladóan szállított tej után fizetendő kiegészítő illetéket. A kiegészítő illeték alól mentes referenciamennyiség a tagállam által választott megoldástól függően a termelő által a referenciaév - Hollandia esetében 1983 - során szállított, vagy a tejüzem által vásárolt tej vagy tejjel egyenértékű termék mennyiségének felelt meg.

4 A referenciamennyiség juttatásából kizárták azon termelőket, akik az érintett tagállam által meghatározott referenciaév alatt az 1078/77 rendelet alapján vállalt kötelezettségük teljesítése következtében nem szállítottak tejet. E termelőket közösen "SLOM-termelőknek" nevezik.

5 A 120/86. sz. Mulder-ügyben (EBHT 1988., 2321. o., a továbbiakban: a Mulder I.-ügyben hozott ítélet) és a 170/86. sz. Von Deezten-ügyben (EBHT 1988., 2355. o.) 1988. április 28-án hozott ítéleteivel a Bíróság hatályon kívül helyezte az 1984. május 16-i 1371/84/EGK bizottsági rendelet által módosított, a 804/68/EGK rendelet 5c. cikkében említett illetéknek a tej- és tejtermékágazatban történő alkalmazására vonatkozó általános szabályok elfogadásáról szóló 857/84/EGK tanácsi rendeletet (HL L 132., 11. o.) abban a tekintetben, hogy az nem rendelkezett referenciamennyiség juttatásáról azon termelők részére, akik az 1078/77 rendelet alapján vállalt kötelezettségük teljesítése következtében az érintett tagállam által meghatározott referenciaév alatt nem szállítottak tejet.

6 A fenti ítéleteket követően a Tanács 1989. március 20-án elfogadta a 857/84 rendeletet módosító és 1989. március 29-én hatályba lépő 764/89/EGK rendeletet (HL L 84., 2. o.) annak érdekében, hogy a SLOM-termelők különleges referenciamennyiségben részesülhessenek, amely e termelők által az 1078/77 rendelet alapján vállalt értékesítésmegszűntetési, illetve átállítási kötelezettséget megelőző tizenkét hónapban az általuk elért termelés 60 %-ának felelt meg.

7 A 764/89 rendelet alkalmazásával a 804/68/EGK tanácsi rendelet 5c. cikkében említett kiegészítő illeték alkalmazásának részletes szabályainak megállapításáról szóló, az 1546/88 bizottsági rendeletet módosító, 1989. április 20-i 1033/89/EGK bizottsági rendelet (HL L 110., 27. o.) a 3a. cikkel egészítette ki a módosított rendeletet, amelynek (1) bekezdése első albekezdése szerint:

"A 857/84/EGK rendelet 3a. cikkének (1) bekezdésében foglalt [különleges referenciamennyiség iránti] kérelmet az érdekelt termelő a tagállam által kijelölt illetékes hatósághoz a tagállam által meghatározott részletes szabályok szerint és azzal a feltétellel nyújthatja be, ha bizonyítja, hogy részben vagy teljes egészében ugyanazt az üzemet működteti, amelyet az 1391/78/EGK bizottsági rendelet 5. cikkének (2) bekezdésében foglalt támogatás iránti kérelmének jóváhagyásakor működtetett." [nem hivatalos fordítás]

Referenciamennyiség az üzem átruházása esetén

8 Ami az üzem átruházásának a referenciamennyiségre gyakorolt hatását illeti, az 1985. február 26-i 590/85/EGK tanácsi rendelet (HL L 68., 1. o.) által módosított 857/84 rendelet 7. cikkének (1) és (4) bekezdése ekként rendelkezik:

"(1) Valamely üzem értékesítés, bérbeadás vagy öröklés útján történő átszállása esetén a megfelelő referenciamennyiség a még meghatározandó részletes szabályok szerint részben vagy teljes egészében a vevőre, a bérlőre vagy az örökösre száll át.

A földek hatóságokra történő és/vagy közérdekű célú átruházása esetén, a (3) bekezdés második albekezdésének sérelme nélkül a tagállamok akként rendelkezhetnek, hogy az átruházás tárgyát képező üzemre vagy az üzem adott részére irányadó referenciamennyiség egy részét vagy egészét a volt termelő részére jóváírják, amennyiben az a tejtermelést folytatni kívánja.

[...]

(4) Abban az esetben, ha a földhaszonbérlet futamideje lejár, és a bérlő nem jogosult a bérlet hasonló feltételek szerinti meghosszabbítására, a tagállamok akként rendelkezhetnek, hogy a bérlet tárgyát képező üzemre irányadó referenciamennyiség egy részét vagy egészét a volt bérlő részére jóváírják, amennyiben a tejtermelést folytatni kívánja." [nem hivatalos fordítás]

9 A 804/68/EGK rendelet 5c. cikkében említett kiegészítő illeték alkalmazásának részletes szabályait meghatározó, 1988. június 3-i 1546/88/EGK bizottsági rendelet 7. cikkének első bekezdése szerint:

"A 857/84/EGK rendelet 7. cikkének alkalmazása szempontjából és e cikk (3) bekezdésének sérelme nélkül a termelők és vevők által az A és B képletek alkalmazásával szerzett referenciamennyiségek és a közvetlenül fogyasztásra értékesítő termelők referenciamennyiségei az alábbi feltételek mellett szállnak át:

1) az üzem egészének értékesítés, bérbeadás vagy öröklés útján történő átszállása esetén a megfelelő referenciamennyiség arra a termelőre száll át, aki átveszi az üzemet;

[...]

3) az 1. és 2. pont, valamint a negyedik albekezdés rendelkezései analógia útján, a különböző nemzeti szabályozásoknak megfelelően a termelők számára hasonló joghatásokat eredményező, átruházást megvalósító egyéb esetekre is alkalmazandók;

4) a 857/84/EGK rendelet 7. cikke (1) bekezdése második albekezdésének és (4) bekezdésének alkalmazása esetén, amely egyrészről a földnek hatóságokra történő és/vagy közérdekű célú átruházására, másrészről a lejárt futamidejű és hasonló feltételek szerint meg nem hosszabbítható földhaszonbérletre vonatkozik, az esettől függően az átruházás vagy a bérlet tárgyát képező üzemre vagy az üzem egy részére irányadó referenciamennyiség egy részét vagy egészét az érintett termelő részére kell jóváírni, amennyiben a termelő a tejtermelést folytatni kívánja, feltéve, hogy a referenciamennyiség ily módon jóváírt összege és az azon üzemekre vonatkozó ilyen összeg, amelyet átvesz vagy amelyen a termelést folytatja, nem haladja meg azt a referenciamennyiséget, amellyel a föld átruházása vagy a földhaszonbérlet lejárta előtt rendelkezett." [nem hivatalos fordítás]

A kártérítés és elévülés szabályai

10 A C-104/89. és C-37/90. sz., Mulder és társai kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 1992. május 19-én hozott közbenső ítéletével (EBHT 1992., I-3061. o., a továbbiakban: a Mulder II.-ügyben hozott ítélet) a Bíróság megállapította az Európai Közösségnek az azon tejtermelők által elszenvedett kárért való felelősségét, akik az 1078/77 rendelet alapján kötelezettséget vállaltak, majd ezt követően a 857/84 rendelet alkalmazása megakadályozta őket abban, hogy tejet értékesítsenek.

11 Ezen ítéletet követően a Tanács és a Bizottság az Európai Közösségek Hivatalos Lapjának 1992. augusztus 5-i számában közzétette a 92/C 198/04. sz. közleményt (HL C 198., 4. o., a továbbiakban: az 1992. augusztus 5-i közlemény). E közlemény szerint:

"Az Európai Közösségek Bíróságának a C-104/89. sz. (Mulder) és a C-37/90. sz. (Heinemann) egyesített ügyekben 1992. május 19-én hozott ítéletét követően a közösségi intézmények szükségesnek ítélik, hogy az érdekeltek részére a következőket közöljék:

1) A Bíróság megállapította, hogy az EK-Szerződés 215. cikke alapján a Közösség szerződésen kívüli felelőssége fennáll a 857/84 rendelet 12. cikkének c) pontjában meghatározott azon termelőkkel szemben, akiket a fent hivatkozott ítélet értelmében kár ért amiatt, hogy az 1078/77/EGK rendelettel megteremtett rendszerben való részvételüket követően a szükséges időben nem juthattak tejkvótához, és akik ténylegesen megfelelnek a fenti ítéletből következő követelményeknek és feltételeknek.

2) Az intézmények az 1. pontban említett valamennyi termelővel szemben kötelezettséget vállalnak arra, hogy a 3. pont szerinti határidő lejártáig lemondanak arról, hogy a Bíróság alapokmánya 43. cikkének rendelkezéseiből következő elévülési kifogást emeljenek, amennyiben a kártérítési igény a jelen közleménynek az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában való megjelenése időpontjában vagy abban az időpontban, amikor a termelő valamelyik intézményhez fordult, még nem évült el.

3) Az 1992. május 19-i ítélet érvényesülésének teljes biztosítása érdekében az intézmények gyakorlati szabályokat fogadnak el az érintett személyek kárainak megtérítésére vonatkozóan, beleértve a kamatokat is.

Az intézmények részletesen meghatározzák, hogy a kérelmeket mely hatóságokhoz és mely határidőn belül kell benyújtani. A termelők részére biztosított, hogy jogaik érvényesíthetősége nem sérül, amennyiben e határidő megkezdődése előtt nem jelentkeznek közösségi intézmények vagy nemzeti hatóságok előtt." [nem hivatalos fordítás]

12 Az 1992. augusztus 5-i közleményt követően a Tanács elfogadta a tevékenységük folytatásában átmenetileg akadályozott tej- vagy tejterméktermelők kárainak megtérítésére vonatkozó ajánlatról szóló, 1993. július 22-i 2187/93/EGK rendeletet (HL L 196., 6. o.).

13 A fenti rendelet 8. cikke ekként rendelkezik:

"(1) A kártérítés csak azon időszakra jár, amelyre vonatkozóan a kártérítési igény nem évült el.

(2) Azon időszak meghatározása során, amelyre vonatkozóan kártérítés jár:

a) a Bíróság alapokmányának 43. cikkében meghatározott ötéves elévülési idő megszakadásának azt az időpontot kell tekinteni, amikor a Közösség valamelyik intézményéhez a kérelmet benyújtották vagy - a Bírósághoz benyújtott kereset esetén - amikor a keresetlevelet Bíróság Hivatala nyilvántartásba vette, de legkésőbb 1992. augusztus 5-ét, azaz azt a napot, amikor az intézmények közleményét az Európai Közösségek Hivatalos Lapjának C 198. számában közzétették;

[...]"[nem hivatalos fordítás]

14 A 2187/93 rendelet 10. cikke (2) bekezdése szerint:

"A termelőnek kérelmét az illetékes hatósághoz kell benyújtania. A termelő kérelmének elutasítás terhe mellett legkésőbb 1993. szeptember 30-ig kell az illetékes hatósághoz megérkeznie.

A Bíróság alapokmányának 43. cikkében foglalt elévülési idő valamennyi termelő szempontjából az első albekezdésben foglalt időponttól kezdődően újra megindul, ha az e bekezdésben említett kérelmet nem ezen időpontot megelőzően nyújtották be, kivéve, ha az elévülési idő a Bíróság alapokmánya 43. cikkének megfelelően a Bírósághoz benyújtott keresetlevél miatt szakadt meg." [nem hivatalos fordítás]

15 A Bíróság alapokmányának 43. cikke ekként rendelkezik:

"A szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre vonatkozó ügyekben a Közösségek elleni eljárás megindításának joga az erre okot adó esemény felmerülésétől számított öt év alatt évül el. Az elévülési idő megszakad, ha a Bírósághoz keresetet nyújtottak be, vagy ha a károsult fél az eljárás megindítása előtt követelésével a Közösségek megfelelő intézményéhez fordult. Ez utóbbi esetben az eljárást az EK-Szerződés 173. cikkében előírt két hónapos határidőn belül kell megindítani; adott esetben az EK-Szerződés 175. cikke második bekezdésének rendelkezéseit kell alkalmazni."

16 Az EK-Szerződés 175. cikkének első és második bekezdése (jelenleg az EK 232. cikk első és második bekezdése) értelmében:

"Ha az Európai Parlament, a Tanács vagy a Bizottság e szerződést megsértve elmulasztja a döntéshozatalt, a tagállamok és a Közösség többi intézménye keresettel fordulhatnak a Bírósághoz a jogsértés megállapítása iránt.

A kereset csak akkor elfogadható, ha az érintett intézményt előzetesen felkérték, hogy járjon el. Ha a felkéréstől számított két hónapon belül az érintett intézmény nem foglal állást, a keresetet további két hónapon belül lehet megindítani."

17 A Mulder II.-ügyben hozott ítélet tárgyát képező, C-104/89. és C-37/90. sz., Mulder és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben 2000. január 27-én hozott ítéletben (EBHT 2000., I-203. o.) a Bíróság rendelkezett a felperesek által kért kártérítés összegéről.

A holland szabályozás

18 A 764/89 és 1033/89 rendeletek alkalmazásával a Holland Királyság 1989. május 16-án meghozta az ún. "Beschikking Superheffing SLOM-deelnemers" határozatot (az állatok vágási vagy tejtermelési célú átállítási programjában résztvevőkre vonatkozó kiegészítő illetékről szóló határozat, a továbbiakban: BSD). A BSD 3. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a BSD alapján ideiglenes referenciamennyiség csak abban az esetben osztható ki, ha "a kérelem benyújtása időpontjában a termelő tulajdonosként, földhaszonbérlőként vagy bérlőként részben vagy teljes egészében birtokolja, és ilyen címen saját számlájára és kockázatára hasznosítja azon üzemet, amelyre a piaci értékesítésmegszüntetési kötelezettségvállalás vonatkozik [...]."

A jogvita alapját képező tényállás

19 A megtámadott ítélet 14-21. pontjában ismertetett, G. van den Berg fellebbezése alapjául szolgáló tények a következők:

"14 A felperes hollandiai tejtermelő. Mivel az 1078/77 rendelet keretében értékesítésmegszüntetési kötelezettséget vállalt, amely 1985. február 23-án járt le, a 857/84 rendelet alapján megállapított referenciaévben nem termelt tejet. Ennek következtében e rendelet hatálybalépését követően nem juttattak részére referenciamennyiséget.

15 A felperes 1985. május 1-jén megszerzett egy üzemet Dalfsenben (Hollandia), amelyet egy évig a Wijheben (Hollandia) lévő eredeti üzemével párhuzamosan működtetett. Wijhei üzemét 1986. május 13-án értékesítette.

16 Ügyvédje 1989. március 31-én kelt levélében a felperes és további 351, közösen SLOM-termelőnek nevezett és e levél mellékletében felsorolt termelő, akik az 1078/77 rendelet alapján vállalt kötelezettségük teljesítése miatt a referenciaévben nem szállítottak tejet, közölték az [Európai Unió] Tanácsával és az [Európai Közösségek] Bizottságával, hogy a Közösséget teszik felelőssé azért a kárért, amely őket a 857/84 rendeletnek a Bíróság által a Mulder I.-ügyben hozott ítéletben megállapított érvénytelensége miatt érte. Az intézmények nem válaszoltak a levélre.

17 A Mulder I.-ügyben hozott ítéletet és a 764/89 rendelet elfogadását követően a felperes 1989 júniusában újra kérte, hogy számára juttassanak kvótát. Ezt a kérelmet 1989 augusztusában azzal az indokkal utasították el, hogy a felperes már nem ugyanazt az üzemet működteti, mint az értékesítésmegszüntetési kötelezettség idején.

18 A felperes eredménytelenül támadta meg ezt az elutasító határozatot a nemzeti bíróságok előtt. A határozat ezért hatályban maradt.

19 A felperes jogi képviselője 1992. július 14-i levelében előadta, hogy a felperes és az 1989. március 31-i levél mellékletében említett termelők szempontjából az elévülési idő ez utóbbi levél napjával megszakadt. A Tanács Jogi Szolgálatának főigazgatója 1992. július 22-i levelében azt a választ adta, hogy az elévülési idő újra megindult a felperest is magában foglaló azon 348 termelő tekintetében, akik nem nyújtottak be keresetet. A főigazgató mindazonáltal elismerte, hogy az 1992. július 14-i levél e termelők részéről a Bíróság alapokmányának 43. cikke értelmében újabb előzetes igényérvényesítésnek minősülhet. Közölte ezenkívül, hogy a Tanács eltekint attól, hogy az e nap és 1992. szeptember 17-i közötti időszakra vonatkozóan az elévülésre hivatkozzon, feltéve, hogy az érintett személyek kártérítési igényei 1992. július 14-én még nem évültek el. Végezetül kijelentette, hogy:

»Ez idő alatt az intézmények törekednek arra, hogy a Bíróság ítéletének megfelelően közösen meghatározzák a kártérítés gyakorlati szabályait.

Ezért tehát a két időpont között az elévülés megszakadásának fenntartása érdekében szükségtelen a Bírósághoz keresetet benyújtani.

Amennyiben e szabályokat a következő év szeptember 17-éig [nem állapítják meg], a Tanács tájékoztatni fogja Önöket arról, hogy azt követően miként [kell] eljárniuk.«

20 Az egyes termelők kárainak a 2187/93 rendelet keretében történő megtérítéséről szóló, 1993. szeptember 10-i levelében a Bizottság az alábbiakról tájékoztatta a holland hatóságokat:

»Mellékelve küldjük azon SLOM-kérelmezők listáját, akik tekintetében a közösségi intézmények által kibocsátott 1992. augusztus 5-i általános közlemény értelmében a kártérítés iránti kérelmeikre vonatkozó elévülési idő megszakadt, mivel e személyek a Bizottsághoz, a Tanácshoz vagy a Bírósághoz fordultak.«

21 A felperes neve szerepelt e listán, és számára az 1992. augusztus 5-i közlemény értelmében az elévülési idő megszakadásának időpontját 1989. március 31-ben jelölték meg."

Az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás és a megtámadott ítélet

20 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 1997. április 29-én érkezett keresetlevelével a Szerződés 178. cikkére és 215. cikkének második bekezdésére hivatkozva G. van den Berg a Közösség szerződésen kívüli felelősségének megállapítása iránt keresetet indított a Tanács és a Bizottság ellen.

21 Az Elsőfokú Bíróság 1997. június 24-i végzésével a Bíróságnak a C-104/89. sz., Mulder és társai kontra Tanács és Bizottság, valamint a C-37/90. sz., Heinemann kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyeket lezáró ítélethozataláig felfüggesztette az eljárást. A feleknek az 1998. szeptember 30-án tartott tárgyaláson kívüli összejövetelen történő meghallgatását követően az Elsőfokú Bíróság negyedik tanácsa elnökének 1999. március 11-i végzése alapján folytatódott az eljárás.

22 Keresetében G. van den Berg azt kérte, hogy az Elsőfokú Bíróság kártérítés címén kötelezze a Közösséget 606 315 NLG-nek és ezen összeg - a keresetlevelének beérkezésétől számított évi 8 %-os kamatlábbal számolt - késedelmi kamatainak részére történő megfizetésére.

23 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletével elfogadhatatlanság címén elutasította a keresetet, és G. van den Berget kötelezte a költségek viselésére.

A Közösség felelősségéről

24 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 38. pontjában emlékeztetett azon körülményekre, amelyek mellett a Közösség felelőssége fennáll. Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 39. és 40. pontjában megállapította, hogy a bizalomvédelem elvének megsértése alapján a Közösségnek a SLOM-termelőkkel szembeni felelőssége fennáll.

25 Az 1985. február 23-a és az érintett SLOM-üzem - amelyre vonatkozóan az 1078/77 rendelet alapján G. van den Berg értékesítésmegszüntetési kötelezettséggel vállalt - e termelő általi 1986. május 13-án történt értékesítésének időpontja közötti időszakra vonatkozó kártérítés iránti kérelmet illetően az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 42. pontjában megállapította, hogy vitathatatlan, hogy a 857/84 rendelet alkalmazása megakadályozta a felperest abban, hogy tejet szállítson, és e kár a Közösségnek felróható.

26 A megtámadott ítélet soron következő pontjaiban az Elsőfokú Bíróság megvizsgálta, hogy az 1986. május 13-át követő időszakban elszenvedett kár milyen mértékben volt annak tulajdonítható, hogy a felperes részére a kvóta juttatását először 1985-ben tagadták meg.

27 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 44-46. pontjában kimondta:

"44 Emlékeztetni kell arra, hogy a felperes gazdasági hatékonysági megfontolásból 1986-ban SLOM-üzemét átruházta, és termelési tevékenységét egy másik üzembe helyezte át. Ebből egyértelműen kitűnik, hogy a felperes e döntése, amelyet önként hozott meg, semmilyen összefüggésben nincs azzal, hogy értékesítésmegszüntetési kötelezettségének 1985-ös megszűnésekor megtagadták részére a kvóta juttatását.

45 Ezenkívül az 590/85/EGK tanácsi rendelet által módosított 857/84 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének és az 1546/88/EGK rendelet [...] 7. cikkének együttes olvasatából az következik, hogy - még az értékesítésmegszüntetési vagy átállítási kötelezettséget nem vállaló tejtermelő esetében is - az üzem kvótájának másik üzemre történő átvitele kizárólag a föld hatóságokra történő és/vagy közérdekű célú átruházása esetén [7. cikk, (1) bekezdés] vagy a lejárt futamidejű, meg nem hosszabbítható földhaszonbérlet esetén [7. cikk, (4) bekezdés] volt lehetséges.

46 Ezért, még ha helytálló is lenne annak feltételezése, hogy 1985-1986-ban a referenciamennyiséggel rendelkező termelők a holland közigazgatási gyakorlat szerint átruházhatták referenciamennyiségüket, ez a körülmény nem a közösségi jogalkotónak tulajdonítható, és így a holland hatóságok feladata, hogy az adott esetben a felperes részére hátrányos megkülönböztetéstől mentes elbánást biztosítsanak."

28 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 47. pontjában megállapította, hogy a 764/89 rendelet hatályba lépését követően G. van den Bergnek az e rendelet alapján történő kvóta megadása iránti kérelmét az 1033/89 rendelettel módosított 1546/88 rendelet 3a. cikkének (1) bekezdése értelmében utasították el, amely a különleges referenciamennyiség juttatását annak bizonyításától tette függővé, hogy a termelő a kérelem időpontjában részben vagy teljes egészében működteti-e SLOM-üzemét.

29 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 48. pontjában e rendelkezést a következőképpen értékelte:

"Márpedig a felperes állításával szemben - amint azt a Bíróság már több ízben megállapította (lásd különösen a C-98/91. sz. Herbrink-ügyben 1994. január 27-én hozott ítéletet [EBHT 1994., I-223. o.]) - e követelmény pusztán a különleges referenciamennyiségekre vonatkozóan terjeszti ki a 857/84 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésében foglalt azon elvet, miszerint a referenciamennyiség azzal a földdel együtt száll át, amelyre tekintettel azt juttatták (13. pont). Ilyen körülmények között a felperes nem állíthatja, hogy e követelmény alkalmazása vele szemben a bizalomvédelem elvének megsértésével járt, mivel SLOM-üzemének átruházásakor nem láthatta előre, hogy később ilyen rendelkezés születik."

30 A megtámadott ítélet 49. és 50. pontjaiban az Elsőfokú Bíróság az alábbi következtetésekre jutott:

"49 Mivel a felperes nem annak következtében értékesítette SLOM-üzemét, hogy 1985-ben részére jogtalanul megtagadták a kvóta juttatását, és mivel az értékesítésre nem a 857/84 rendeletben az átruházási lehetőségekre megállapított feltételeknek megfelelően került sor, sem az nem róható fel a Közösségnek, hogy a felperes a 764/89 rendeletnek megfelelően nem volt képes kvótát szerezni, sem pedig az ebből következő kár.

50 Következésképpen csak azon károkat lehet a referenciamennyiség megtagadása miatt elszenvedett kárnak tekintetni, amelyek 1986. május 13-ig keletkeztek."

Az elévülésről

31 A megtámadott ítélet 58-60. pontjában az Elsőfokú Bíróság megvizsgálta azon körülményeket, amelyek alapján az elévülés vitatható. Kifejtette, hogy a Közösség elleni kártérítési igény valamennyi feltétele 1985. február 23-tól, a 857/84 rendelet G. van den Berggel szembeni alkalmazásától kezdődően teljesült, és az elévülés ezen időponttól indult meg. Megállapította, hogy a jelen ügyben a kártérítési igény azon egymást követő időszakokra vonatkozik, amelyek kezdő napján az értékesítés nem volt lehetséges.

32 A Bíróság alapokmányának 43. cikke alapján az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 61. pontjában kiemelte, hogy 1991. május 13-án, öt évvel 1986. május 13-át, azaz a SLOM-üzem értékesítését követően, az elévülés megtörtént, kivéve, ha az elévülési idő ezen időpont előtt megszakadt.

33 Az elévülési idő lehetséges megszakadását illetően az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 63. pontjában úgy ítélte meg, hogy a fenti 43. cikkben foglalt elévülési idő megszakadását a felperes nem alapozhatja az intézményeknek elküldött 1989. március 31-i levélre, mivel ezt követően nem nyújtott be keresetet az Elsőfokú Bírósághoz.

34 A megtámadott ítélet 65-67. pontjában az Elsőfokú Bíróság a következő módon utasította el G. van den Berg azon érvelését, miszerint tekintettel arra, hogy az 1992. augusztus 5-i közleményt rá alkalmazni kell, a Tanács és a Bizottság vállalta, hogy 1989. március 31-től kezdődően - amely időpontban ő ezen intézményekhez fordult - nem hivatkoznak az elévülésre:

"65 E tekintetben ki kell emelni, hogy az 1992. augusztus 5-i közlemény - amelyben az intézmények lemondtak az elévülésre való hivatkozás jogáról - egyoldalú jognyilatkozat volt, amely a bírósági keresetek számának csökkentése érdekében arra irányult, hogy a termelőket ösztönözze arra, hogy azok várják be a 2187/93 rendeletben foglalt átalány-kártérítési rendszer bevezetését (a T-222/97. sz. Steffens kontra Tanács és Bizottság ügyben [1998. november 25-én] hozott ítélet [EBHT 1998., II-4175. o.] 38. pontja).

66 E közlemény kifejezetten azon termelők számára készült, akiknek a kártérítési igénye még nem évült el, amikor a közleményt a Hivatalos Lapban közzétették, vagy amikor valamely intézményhez fordultak [...]. Ez utóbbi fordulattal az alperesek azon termelőkre utaltak, akik a Mulder II.-ügyben hozott ítéletre alapozott kártérítési igényük érvényesítésével a fenti közlemény közzététele előtt fordultak az intézményekhez, és akiktől azt kérték, hogy az átalány-kártérítést megállapító rendeletet bevárva ne nyújtsanak be kártérítés iránti keresetet. E fordulat célja ugyanis e termelők kártérítési igényének fenntartása volt.

67 Márpedig meg kell állapítani, hogy az 1989. március 31-i levélre az alperesek sohasem válaszoltak, és következésképpen e napon semmilyen kötelezettséget nem vállaltak a felperessel szemben. Ilyen körülmények mellett a felperes nem hivatkozhat az 1992. augusztus 5-i közleményre.

35 A megtámadott ítélet 68-70. pontjában az Elsőfokú Bíróság elutasította G. van den Berg arra alapított érvelését, hogy neve szerepelt a Bizottságnak a holland hatóságok részére elküldött 1993. szeptember 10-i - vagyis a 2187/93 rendelet hatályba lépését követő - levelében, amely felsorolta azon termelőket, akikkel szemben az 1992. augusztus 5-i közleményben az intézmények vállalták, hogy nem hivatkoznak elévülésre (a továbbiakban: az 1993. szeptember 10-i lista).

36 E tekintetben a megtámadott ítélet 69. pontjában az Elsőfokú Bíróság kiemelte:

"[...] e listát a nemzeti hatóságok részére küldték meg annak érdekében, hogy - arra az esetre, ha a 2187/93 rendelet által előirányzott kárrendezés keretén belül a kártérítés iránti kérelmeket e hatóságokhoz címeznék - jelezzék, hogy a kérelmekre vonatkozó elévülés mely időponttal szakadt meg. A lista nem tett különbséget a SLOM-termelők - akik részére végleges referenciamennyiséget osztottak szét, és akikre így a 2187/93 rendelet keretén belüli kiegyezéses ajánlat kiterjedt - és azon termelők között, akik a felpereshez hasonlóan nem szereztek kvótát, és ennélfogva nem estek a kárrendezés alkalmazási körébe. Ebből következően a felperes neve tévedésből szerepelt a listán."

37 A megtámadott ítélet 70. pontjában az Elsőfokú Bíróság világosan kimondta, hogy e tévedés nem volt olyan jellegű, amely a felperesben azt a benyomást kelthette, hogy rá kiterjed az 1992. augusztus 5-i közleményben szereplő kötelezettségvállalás, és hogy kérelmének elévülése 1989. március 31-én megszakadt. Ugyanis az Elsőfokú Bíróság szerint az 1993. szeptember 10-i lista megküldése időpontjában a felperes már tudatában volt annak, hogy a 2187/93 rendeletben foglalt kárrendezési ajánlat rá nem vonatkozik, és hogy ennélfogva a fenti kötelezettségvállalás őt nem érinti.

38 A megtámadott ítélet 71. pontjában az Elsőfokú Bíróság elutasította a felperes hátrányos megkülönböztetésre alapított érvelését, megállapítva, hogy a Tanácsnak és a Bizottságnak a kereset elévülésével kapcsolatos álláspontja nem képez a felperessel szemben hátrányosan megkülönböztető bánásmódot a Bizottságnak azon SLOM-termelőkre vonatkozó álláspontjához képest, akik kártérítésre vonatkozó ajánlatot kaptak, mivel a felperes helyzete eltért a 2187/93 rendelet kedvezményezettjeinek helyzetétől.

39 Ami G. van den Berg azon állítását illeti, miszerint a Bizottság Jogi Szolgálatának egyik munkatársa jogi képviselője részére telefonon megerősítette, hogy az 1989. március 31-i levél elévülést megszakító cselekménynek minősül, az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 72. pontjában megállapította, hogy ezt semmilyen bizonyíték nem támasztja alá.

A felek kérelmei és a megsemmisítés alátámasztására megjelölt jogalapok

40 G. van den Berg fellebbezésében azt kéri, hogy a Bíróság:

- semmisítse meg a megtámadott ítéletet;

- határozathozatalra utalja vissza az ügyet az Elsőfokú Bírósághoz; és

- kötelezze a Tanácsot és a Bizottságot mind az első- mind a másodfokú eljárás költségeinek viselésére.

41 A Tanács azt kéri, hogy a Bíróság:

- a fellebbezést mint részben elfogadhatatlant, de mindenképpen mint teljes egészében megalapozatlant utasítsa el, és

- kötelezze a felperest a költségek viselésére.

42 A Bizottság:

- elsődleges kérelmében azt kéri, hogy a Bíróság nyilvánítsa a fellebbezést megalapozatlannak;

- másodlagos kérelmében azt kéri, hogy a Bíróság nyilvánítsa a kártérítés iránti keresetet elfogadhatatlannak; és

- kötelezze a felperest a költségek viselésére.

43 A megtámadott ítélet megsemmisítése iránti kérelme alátámasztásra G. van den Berg három jogalapot jelöl meg.

44 Az általa megjelölt első jogalap keretében a Szerződés 215. cikke második bekezdésének megsértésére, a bizalomvédelem elvének és az indokolási kötelezettség megsértésére, valamint az ok-okozati összefüggés téves értelmezésére hivatkozik abban a tekintetben, hogy mivel az Elsőfokú Bíróság kimondta, hogy a felperes által az 1986. május 13-át követően állítólagosan elszenvedett károk nem róhatók fel a Közösségnek, az Elsőfokú Bíróság nem helytállóan ítélte meg a Közösség felelősségét.

45 Az általa megjelölt második és harmadik jogalap keretében G. van den Berg azt állítja, hogy mivel az elévülés kérdésének megítélésében lényeges tényekről nem vett tudomást, vagy azokat nyilvánvalóan tévesen ismertette, az Elsőfokú Bíróság megsértette az egyenlőség, a jogbiztonság és a bizalomvédelem elvét, valamint az indokolási kötelezettséget. E tekintetben a felperes hangsúlyozza, hogy az Elsőfokú Bíróság elmulasztotta annak megállapítását, hogy a Bizottság lemondott azon jogáról, hogy egyes SLOM-termelőkkel - köztük a felperessel - szemben az elévülésre hivatkozzon, és hibásan ítélte úgy, hogy kérelme teljes egészében elévült.

A fellebbezésről

Az első jogalapról

46 Az első jogalap útján G. van den Berg az Elsőfokú Bíróságnak a megtámadott ítélet 43-50. pontjában előadott jogi értékelését kifogásolja, amelyekben azt a kérdést tárgyalta, hogy a Közösségnek a felperessel szembeni kötelezettsége abban az időpontban és azon okból szűnik meg, hogy eredeti üzemét áthelyezte.

47 Ezen első jogalap keretében G. van den Berg három kifogást hoz fel. A kifogásokat a felperes először is a Közösség és a tagállamok végrehajtó szervei közötti feladat- és hatáskörmegosztásnak az Elsőfokú Bíróság általi téves értékelésére, másodszor a bizalomvédelem elvének megsértésére, valamint a fent hivatkozott Herbrink-ügyben hozott ítéletnek az 1033/89 rendelet azon feltételeinek alkalmazását illető téves értelmezésére, amely szerint a SLOM-termelőknek részben vagy egészben az eredeti üzemmel még rendelkezniük kell, és harmadszor az ok-okozati összefüggés feltételeinek téves alkalmazására alapítja.

48 A Bíróság az első és a harmadik kifogást, amelyeket együttesen kell vizsgálni, a jelen ítélet 49-62. pontjában, míg a második kifogást annak 63-73. pontjában tárgyalja.

Az első és a harmadik kifogásról

- G. van den Berg érvei

49 A Közösség és a tagállamok végrehajtó szervei közötti feladat- és hatáskörmegosztás téves értékelésére alapított első kifogás körében G. van den Berg különösen az Elsőfokú Bíróságnak a "rendes" - vagyis a referenciamennyiségben részesített - termelőkre vonatkozó "szabályrendszert" illetően a megtámadott ítélet 46. pontjában kifejtett álláspontját kifogásolja. A felperes jogainak megítélése szempontjából érdektelen, hogy a kérdéses szabályok közvetlenül közösségi rendelkezésekben vagy nemzeti végrehajtási intézkedésekben szerepelnek-e, tekintettel arra, hogy ez utóbbiak a közösségi szabályozással összhangban voltak.

50 A megválaszolandó kérdés az, vajon a közösségi intézmények a SLOM-termelők részére juttatandó különleges referenciamennyiségre vonatkozóan a 764/89 és az 1033/89 rendeletben foglalt szabályozás elfogadásakor jogilag kötelesek voltak-e a SLOM-termelőket - amennyire csak lehet - más belföldi termelőkkel azonos elbánásban részesíteni.

51 G. van den Berg előadja, hogy nem érti az Elsőfokú Bíróságnak a megtámadott ítélet 46. pontjában szereplő azon állítását, miszerint "a holland hatóságok feladata, hogy az adott esetben a felperes részére hátrányos megkülönböztetéstől mentes elbánást biztosítsanak". Az önmagában igaz, hogy a holland hatóságoknak hátrányos megkülönböztetéstől mentes elbánásban kellett volna részesíteniük a felperest, azonban a kérdés az, hogy a közösségi szabályozás biztosítja-e ennek lehetőségét a fenti hatóságok részére. A felperes állítása szerint pontosan ez hiányzik. Álláspontja szerint a fenti kijelentés mögött az a jogilag helytelen feltételezés húzódik meg, hogy a 764/89 és a 1033/89 rendeletek végrehajtása során a hatóságok felhatalmazással rendelkeztek arra, hogy a felperes részére az egyenlőség elve alapján referenciamennyiséget juttassanak.

52 Harmadik kifogásában a felperes azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a referenciamennyiség jogtalan megtagadása és az állítólagos kár közötti ok-okozati összefüggés feltételét. G. van den Berg előadja, hogy ellentétben az Elsőfokú Bíróság megállapításával, a különleges referenciamennyiség juttatásának megtagadását 1989-ben nem üzeme áthelyezésének, hanem annak a vonatkozó közösségi szabályozásnak kell tulajdonítani, amelynek következtében ő e tekintetben a "rendes termelőtől" eltérő elbánásban részesült. Az üzem áthelyezése - ahogyan azt a felperes megvalósította - elvben nem járt negatív következménnyel az ilyen termelő számára.

53 G. van den Berg többek között egy állítólagos holland közigazgatási gyakorlatra hivatkozik, amely lehetővé teszi azon tejtermelők számára, akik a 857/84 rendelet alkalmazásával referenciamennyiséghez jutottak, hogy referenciamennyiségük elvesztése nélkül üzemüket más területre helyezzék át, feltéve, ha e két üzem legalább egy évig egy és ugyanazon tejüzem részét képezi. Álláspontja szerint e gyakorlat a közösségi joggal összeegyeztethető. Azt állítja, hogy ezen összeegyeztethetőség következtében a közösségi intézményeknek róható fel az az állítólagos kár, amely őt az eredeti üzem értékesítését követően a 764/89 rendelet hatályba lépéséig érte.

54 A különleges referenciamennyiség juttatását 1989-ben e rendelet alkalmazásával nem azért tagadták meg a felperestől, mert üzemét áthelyezte. Ennek megtagadását annak a vonatkozó közösségi szabályozásnak kell tulajdonítani, amelynek következtében ő SLOM-termelőként e tekintetben a "rendes termelőtől" eltérő elbánásban részesült.

55 G. van den Berg előadja, hogy nem érti az Elsőfokú Bíróság ok-okozati összefüggésről kialakított álláspontját. Az Elsőfokú Bíróság az ok-okozati összefüggést a kiegészítő illetékre vonatkozó eredeti szabályozás és az 1986-os üzemáthelyezés közötti kapcsolatra alkalmazza, amely természetesen nem létezik. A felperes szerint az ok-okozati összefüggésnek a közösségi törvényhozó jogtalan aktusa és az ő elmaradt haszna között kell fennállnia.

- A Bíróság álláspontja

56 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 43. pontjában joggal jegyezte meg, hogy azt a kérdést kell megvizsgálni, hogy az 1986. május 13-át követő időszakban állítólagosan elszenvedett kár milyen mértékben volt annak a következménye, hogy a felperes részére a kvóta juttatását először 1985-ben tagadták meg. Az Elsőfokú Bíróság azon állítását, miszerint a SLOM-üzem értékesítésére nem a kvóta megtagadása következtében került sor, úgy kell érteni, hogy az értékesítést a kvóta megtagadása által előidézett események láncolatában nem lehet láncszemnek tekintetni.

57 Amint azt a főtanácsnok indítványának 55. és 56. pontjában kifejtette, a közösségi intézmények jogi aktusát akkor lehet valamely kár okának tekinteni, ha közvetlen ok-okozati összefüggés állapítható meg e jogi aktus és az elszenvedett kár között. A megkívánt ok-okozati összefüggés nem áll fenn, ha a kár a közösségi intézmények szóban forgó jogi aktusa hiányában is bekövetkezett volna.

58 Márpedig, ha G. van den Berg a 857/84 rendelet alkalmazásával referenciamennyiséget szerzett volna, azt az üzem értékesítésekor, a megtámadott ítélet 45. pontjában ismertetett okokból nem lett volna képes egy másik üzemre átvinni. Ezért az eredeti üzem értékesítését követően keletkezett kár a jelen esetben nem abból ered, hogy az értékesítésmegszüntetési kötelezettségvállalás megszűnésekor jogtalanul tagadták meg a referenciamennyiség juttatását.

59 Az állítólagos holland közigazgatási gyakorlatra alapított érvet el kell vetni. E gyakorlatot ugyanis a G. van den Berg üzemének értékesítésére alkalmazandó kiegészítő illetékre vonatkozó közösségi szabályozás egyáltalán nem támasztja alá.

60 Ami az Elsőfokú Bíróság azon állítását illeti, miszerint a holland hatóságok feladata lenne, hogy a felperes részére hátrányos megkülönböztetéstől mentes elbánást biztosítsanak, a megtámadott ítélet 46. pontjából világosan kitűnik, hogy ezen érvelés mellőzhető. Márpedig az Elsőfokú Bíróság valamely ítéletének mellőzhető indokolásával szemben felhozott kifogásokat azonnal el kell utasítani, mivel ezek nem eredményezhetik az ítélet megsemmisítését (lásd a C-82/01. sz., Aéroports de Paris kontra Bizottság ügyben 2002. október 24-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-9297. o.] 41. pontját).

61 Ami G. van den Berg azon állítását illeti, miszerint a különleges referenciamennyiség juttatását 1989-ben nem üzeme áthelyezésének tulajdoníthatóan tagadták meg, ezen érvelés is azon a feltételezésen alapul, miszerint az állítólagos holland közigazgatási gyakorlat alapján a termelők még eredeti üzemük értékesítésekor is megtarthatták a részükre juttatott referenciamennyiséget. Márpedig, ahogy az már a jelen ítélet 59. pontjából is kitűnik, e gyakorlatot a közösségi szabályozás egyáltalán nem támasztja alá.

62 A fenti megfontolásokból következően a G. van den Berg által fellebbezése első jogalapjának alátámasztására felhozott első és harmadik kifogást el kell utasítani.

A második kifogásról

- G. van den Berg érvei

63 Második kifogásában G. van den Berg azt rója fel az Elsőfokú Bíróságnak, hogy a megtámadott ítélet 48. pontjában megsértette a bizalomvédelem elvét. A felperes szerint az Elsőfokú Bíróság úgy ítélhette meg, hogy a felperes nem hivatkozhat a bizalomvédelem elvére, mivel elvárása nem érdemel ilyen fokú védelmet.

64 G. van den Berg kiemeli, hogy ahhoz fűzött elvárására hivatkozik, hogy a referenciamennyiséghez jutott termelőkhöz képest ne részesüljön eltérő elbánásban, vagyis ne állítsanak fel számára külön akadályokat kizárólag abból az okból, hogy ő SLOM-termelő. A Bíróság pontosan ezen elvárás védelmének jogosságát mondta ki a fent hivatkozott Herbrink-ügyben. E tekintetben G. van den Berg különösen ezen ítélet 15. pontjára hivatkozik.

65 A felperes hangsúlyozza, hogy üzeme áthelyezésének időpontjában ezenfelül jogosan várhatta el, hogy ezt követően 1989-ben ne részesüljön visszamenőleges hatállyal a "rendes termelőtől" eltérő elbánásban.

- A Bíróság álláspontja

66 A Mulder I.-ügyben hozott ítélet 24. pontjából kitűnik, hogy G. van den Bergnek jogos volt ahhoz fűzött elvárása, hogy részére ne támasszanak olyan akadályokat, amelyek őt kifejezetten azért érintették, mivel igénybe vette a közösségi szabályozás által nyújtott lehetőségeket, vagyis az 1078/77 rendelet által a tejre és tejtermékekre vonatkozóan megállapított értékesítésmegszüntetetési jövedelemtámogatási rendszert.

67 Ugyanis, mivel az eredeti üzemük értékesítését követően a 857/84 rendelet alkalmazásával referenciamennyiségben ténylegesen részesült termelőkre ugyanazon következmények vonatkoztak, mint amelyeket G. van den Berg kifogásol, a felperes számára nem kifejezetten SLOM-termelői minőségéből adódóan álltak fenn a szóban forgó körülményekből fakadó akadályok.

68 A fent hivatkozott Herbrink-ügyben hozott ítélet semmit nem változtat ezen az értékelésen. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a szóban forgó ítélet 15. pontjában a Bíróság a bizalomvédelem elvének alkalmazása körében elismerte a volt bérlő azon jogát, hogy továbbra is különleges referenciamennyiségben részesüljön, feltéve, hogy azt a tagállam számára olyan felhatalmazás alapján engedélyezte, amelyet a közösségi szabályozás ír elő valamely hasonló helyzetben lévő olyan bérlő esetére, akinek részére a 857/84 rendelet 2. cikke értelmében referenciamennyiséget juttattak.

69 Márpedig az állítólagos holland közigazgatási gyakorlat nem támasztja alá a termelő ahhoz fűzött jogos elvárását, hogy a Közösség bánásmódja meg fog felelni e gyakorlatnak. G. van den Berg kizárólag abban az esetben várhatta volna el az általa igényelt bánásmódot, amely lehetővé tette volna számára, hogy eredeti üzeme átruházását követően megtartsa a különleges referenciamennyiséget, ha a fent hivatkozott Herbrink-ügyben hozott ítéletben felmerült szabályozáshoz hasonlóan a vonatkozó közösségi szabályrendszer ilyen jogosultságot biztosított volna az illetékes nemzeti hatóságok részére, vagy ha maga a Közösség teremtett volna olyan helyzetet, amely erre vonatkozóan ilyen jogos elvárást alapozhatott volna meg (lásd a C-22/94. sz., Irish Farmers Association és társai ügyben 1997. április 15-én hozott ítélet [EBHT 1997., I-1809. o.] 19. pontját és a C-107/97. sz., Rombi és Arkopharma ügyben 2000. május 18-án hozott ítélet [EBHT 2000., I-3367. o.] 67. pontját). Azonban jelen esetben nem erről van szó.

70 G. van den Berg jogos elvárása 1989-ben sem sérült.

71 Ugyanis az 1033/89 rendelettel módosított 1546/88 rendelet 3a. cikkének (1) bekezdésében foglalt azon feltétel, miszerint az érdekelt termelőnek részben vagy teljes egészében még ugyanazt a SLOM-üzemet kell működtetnie, mint amelyet a támogatás iránti kérelme jóváhagyásának időpontjában működtetett, olyan szabály, amely - amint azt a megtámadott ítélet 45. és 48. pontjában az Elsőfokú Bíróság joggal megállapította - valamennyi tejtermelőre vonatkozik. E szabály alapján a referenciamennyiség elvben azzal a földdel együtt száll át, amelyre tekintettel azt juttatták (lásd különösen a fent hivatkozott Herbrink-ügyben hozott ítélet 13. pontját), és az üzem kvótájának másik üzemre történő átvitelére csak kivételes esetekben kerülhet sor.

72 Ebből az következik, hogy a szóban forgó feltételt nem lehet visszaható hatályúnak tekintetni, azonban figyelemmel a referenciamennyiségben részesült termelőkkel való azonos bánásmódra, a SLOM-termelőknek a fenti feltétel érvényesülésével számolniuk kellett.

73 Ezért a második kifogásnak nem lehet helyt adni.

74 A fenti megfontolásokból következően a G. van den Berg által fellebbezése alátámasztására felhozott első jogalapot megalapozatlanság címén el kell utasítani.

A második és harmadik jogalapról

G. van den Berg érvei

75 G. van den Berg kifejti, hogy az általa megjelölt második jogalap kizárólag az 1992. augusztus 5-ig terjedő időszakot érintő követelésének elévülésére vonatkozik. Állítása szerint a Bizottság lemondott elévülésből származó jogainak érvényesítéséről a SLOM-termelők egy bizonyos csoportjával szemben, amelybe ő is beletartozik, de legalábbis saját eljárása következtében elveszítette azon jogát, hogy a felperessel szemben az elévülésre hivatkozzon. A felperes érvelését ezenkívül az elévülést megszakító jogi aktusra, vagyis arra az 1989. március 31-i levélre alapozza, amelyben a felperes és 351 egyéb holland és ír SLOM-termelő kijelentette, hogy a Közösséget teszik felelőssé azért a kárért, amely őket a 857/84 rendeletnek a Bíróság által a Mulder I.-ügyben hozott ítéletben megállapított érvénytelensége miatt érte.

76 A Tanács és a Bizottság különösen e levélre tekintettel tette közzé a Mulder II.-ügyben hozott ítéletet követően az 1992. augusztus 5-i közleményt. Egyfelől a felperes és a fenti 351 egyéb SLOM-termelő, másfelől a Tanács, valamint a Bizottság között ezen ítélet hatásairól ez időszakban folytatott tanácskozás során a SLOM-termelők nevében világosan kifejtették, hogy az intézmények nem hivatkozhatnak az elévülésre, mivel a Mulder II.-ügyben hozott ítélet hátterét adó ügyet a fenti típusú termelők egészére vonatkozó próbapernek tekintették. A fenti közlemény megfogalmazása szándékosan tágabb, mint a Bíróság alapokmányának 43. cikkének megfogalmazása, és annak az "amennyiben a kártérítési igény [...] abban az időpontban, amikor a termelő valamelyik intézményhez fordult, még nem évült el" fordulata az 1989. március 31-i levélre vonatkozik.

77 G. van den Berg úgy véli, hogy döntő jelentőssége van annak, hogy az 1992. augusztus 5-i közlemény nem tesz különbséget annak alapján, hogy a szóban forgó termelők először mely időpontban fordultak valamelyik közösségi intézményhez. E közlemény nem tesz különbséget aszerint, hogy a kapcsolatfelvételre először 1989-ben, 1990-ben, 1991-ben vagy 1992-ben került-e sor. Ebből a felperes azt vezeti le, hogy a fenti közlemény megfogalmazásából teljesen világos, hogy a Közösség megfosztotta magát azon jogától, hogy az 1992. augusztus 5-ét megelőző időszakra valamennyi olyan tejtermelővel szemben az elévülésre hivatkozzon, akik ezen időpont előtt valamelyik intézményhez fordultak, függetlenül attól, hogy kártérítés iránti kérelmüket mikor nyújtották be.

78 G. van den Berg szerint az 1992. augusztus 5-i közlemény szó szerinti értelmezésének megfelelően egyik, az 1993. szeptember 10-i listán szereplő olyan SLOM-termelővel szemben sem hivatkoztak elévülésre, akit a 2187/93 rendelet alapján a kiegyezéses rendezés körébe vontak.

79 G. van den Berg előadja, hogy mindent egybevéve kétségtelen, hogy a Közösség nem hivatkozott elévülésre az 1993-at követően azon SLOM-termelőkkel folytatott tárgyalások során sem, akik nem estek a 2187/93 rendelet alá, de akikkel szemben a Közösség mégis elismerte felelősségét, ha az adott SLOM-termelő szerepelt azon termelők listáján, akik az 1989. március 31-i levélben felvetették a Közösség felelősségét.Az Elsőfokú Bíróság mulasztást követett el, amikor a megtámadott ítéletében ezt a tényt nem említette. Az Elsőfokú Bíróság ugyancsak elmulasztotta megemlíteni, hogy a Bizottság az 1996. november 29-i végzéssel lezáruló T-179/96. sz., Antonissen kontra Tanács és Bizottság ügyben (EBHT 1996., P. II-1641. o.) benyújtott viszonválaszában visszavonta az elévülésre alapuló jogi érvet, miután a szóban forgó termelők ez ügyben eljáró jogi képviselője az 1989. március 31-i levél feltételeit felvetette.

80 Végezetül G. van den Berg a holland SLOM-termelők jogi képviselőjének és a Bizottság jogi szolgálata munkatársának a megtámadott ítélet 72. pontjában említett kapcsolatfelvételére vonatkozóan kifejtett okfejtés ellen tiltakozik. Szerinte az Elsőfokú Bíróság tévesen ítélte úgy, hogy egy tisztviselő kijelentéseit illetően a bizonyítási teher a felperesre hárul. A szóban forgó kijelentések tartalmát, amelyet a Bizottság az Elsőfokú Bíróság egy írásban feltett kérdésére adott válaszában foglalt össze, legalább közvetett elismerésnek kell tekintetni.

81 G. van den Berg kiemeli, hogy a harmadik jogalap az Elsőfokú Bíróság azon álláspontja ellen irányul, amely szerint az 1992. augusztus 5-ét követő időszakra vonatkozóan az elévülés megszakadása érdekében nem hivatkozhat az 1992. augusztus 5-i közleményre.

82 A megtámadott ítélet 62. és 63. pontjával kapcsolatban a felperes előadja, hogy az elévülés megszakadását nem a Bíróság alapokmányának 43. cikkére, hanem az 1992. augusztus 5-i közleményre alapítja. Tekintettel a közlemény megfogalmazására, a Közösség lemondott azon jogáról, hogy a felperessel szemben az elévülésre hivatkozzon, mivel őt illetően "a kártérítési igény [...] abban az időpontban, amikor a termelő valamelyik intézményhez fordult, még nem évült el", tekintve, hogy ő már 1989. március 31-én az intézményekhez fordult.

83 G. van den Berg azt is kifogásolja, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 66. illetve 67. pontjában figyelmen kívül hagyta egyfelől az 1992. augusztus 5-i közlemény és a fent hivatkozott 43. cikk szövege közötti eltérést, másfelől azt, ahogy a Bizottság az 1989. március 31-i levélben felsorolt SLOM-termelőkkel való kapcsolatában e közleményt értelmezte, illetve a gyakorlatban alkalmazta. Az Elsőfokú Bíróság különbséget tett azon "termelők, akik a Mulder II.-ügyben hozott ítéletre alapozott kártérítési igényük érvényesítésével a fenti közlemény közzététele előtt fordultak az intézményekhez, és akiktől [az alperesek] azt kérték, hogy az átalány-kártérítést előirányzó rendeletet bevárva ne nyújtsanak be kártérítés iránti keresetet", valamint azon termelők között, akikhez az intézmények nem fordultak ilyen kéréssel. A közlemény szövege azonban e különbségtételt nem teszi lehetővé.

84 Az Elsőfokú Bíróság az 1992. augusztus 5-i közlemény szövege, valamint annak az 1989. március 31-i levéllel összhangban történő gyakorlati alkalmazása helyett saját elképzeléseit helyezte előtérbe. Ezen eljárásával az Elsőfokú Bíróság G. van den Berggel szemben súlyosan megsértette az egyenlőség, a jogbiztonság és a bizalomvédelem elvét, valamint az indokolási kötelezettséget. Az Elsőfokú Bíróság a legcsekélyebb elfogadható magyarázatot sem adta arra nézve, hogy a felperesnek a többi SLOM-termelőhöz képest - akik számára a Bizottság világosan elismerte, hogy az elévülés megszakadása szempontjából mind az 1989. március 31-i levélre, mind az 1992. augusztus 5-i közleményre hivatkozhatnak - miért lehet vagy kell megkülönböztető bánásmódban részesülnie.

85 A megtámadott ítélet 68. és 69. pontjában az Elsőfokú Bíróság tévesen értékelte a Bizottság által a holland hatóságoknak megküldött 1993. szeptember 10-i listát. Ez további megerősítését jelenti annak a ténynek, hogy a Bizottság 1992. augusztus 5-i közleményével lemondott azon jogáról, hogy mindazokkal szemben az elévülésre hivatkozzon, akik nevében az 1989. március 31-i levelet küldték az intézményeknek. G. van den Berg elismeri ugyan, hogy a lista létezéséről nem volt tudomása, azonban előadja, hogy a SLOM-termelőket tájékoztatták arról, hogy a holland hatóságokkal folytatott levelezésében a Bizottság kifejezetten elismerte, hogy az elévülés az 1989. március 31-i levél alapján megszakadt.

86 E kijelentés fényében G. van den Berg a megtámadott ítélet 70. pontját is kifogásolja. E pont tartalmazza azt az elgondolást, miszerint azon SLOM-termelők, akik nem estek a 2187/93 rendelet alkalmazási körébe - függetlenül az 1989. március 31-i levél tartalmától -, jogukat visszamenőleges hatállyal semmiképpen nem alapozhatják az 1992. augusztus 5-i közleményre, mivel e közleményt csak azon termelők részére címezték, akiknek a kártérítési igényét a fenti rendeletben 1993-ban kifejezetten elismerték. Álláspontja szerint a szóban forgó közlemény ilyen értelmezése abszurd. Ugyanis, véleménye szerint nehéz azt belátni, hogy az (1992-ben) egyoldalúan tett ígéretet miként lehetne egy későbbi (1993-ban tett) nyilatkozattal semmissé nyilvánítani vagy korlátozni.

87 G. van den Berg úgy véli, hogy még az Elsőfokú Bíróság is - amely elismerte a Közösség felelősségét vele szemben - azt az álláspontot képviseli, hogy ő az 1992. augusztus 5-i közlemény hatálya alá esik.

88 Az Elsőfokú Bíróságnak, mivel tévesen élt azzal a feltételezéssel, hogy a felperes követelése 1993. szeptember 30-án teljes egészében elévült, nem volt lehetősége tárgyalni azt a kérdést, hogy az 1993. szeptember 30-a és a felperes kártérítés iránti keresete benyújtásának időpontja, vagyis 1997. április 29-e közötti időszakban bekövetkezett-e részleges elévülés, és ha igen, az adott esetben milyen mértékben. Az Elsőfokú Bíróságnak végül majd ezt a kérdést kell megvizsgálnia, miután a Bíróság visszautalta elé az ügyet.

89 G. van den Berg úgy véli, hogy annak elismerése, hogy követelése részben elévült, azt jelentené, hogy az nem évült el teljesen. Követelése a legkedvezőtlenebb esetben 3 év 6 hónap és 29 nap alatt évül el. Mivel kára 1985. február 23-tól kezdődően merült fel, legalább azon kárának megtérítésére jogosult, amelyek 1988. augusztus 24-e után érték. Mivel e károk őt jelenleg is érik, a Közösség felelőssége vele szemben folyamatosan fennáll.

A Bíróság álláspontja

90 A felperes a második és harmadik jogalapon belül felhozott lényegi érvét az 1992. augusztus 5-i közleménynek az Elsőfokú Bíróság általi állítólagos téves értékelésére alapozza. G. van den Berg lényegében azt kifogásolja, hogy az Elsőfokú Bíróság e közleményből jogilag helytelen következtetéseket vont le.

91 A fenti kérdés jogkérdés, és mint ilyet a Bíróság a fellebbezés keretében vizsgálhatja (lásd a Bíróság C-470/00. P. sz., Parlament kontra Ripa di Meana és társai ügyben 2004. április 29-én hozott ítéletének [EBHT 0000. o.] 41. pontját).

92 Ahogy az a megtámadott ítélet 66. és 67. pontjából következik, az Elsőfokú Bíróság akként értelmezte az 1992. augusztus 5-i közleményt azon termelőket illetően, akik kártérítési igénye abban az időpontban még nem évült el, amikor valamelyik intézmények fordultak, hogy az kizárólag azon személyekre irányul, akiktől az intézmények azt kérték, hogy az átalány-kártérítést előirányzó rendeletet bevárva ne nyújtsanak be kártérítés iránti keresetet.

93 Márpedig e feltétel az 1992. augusztus 5-i közleményből nem következik. Még ha feltételeznénk is azt, hogy a Tanács és a Bizottság ily módon kívánták volna korlátozni a szóban forgó közlemény hatálya alá eső termelők körét, e szándékukat a közlemény nem tükrözi. Ilyen körülmények között G. van den Berg jogosan vélhette úgy, hogy ő is azon termelők közé tarozik, akikkel szemben a fenti intézmények lemondtak azon jogukról, hogy a szóban forgó közlemény alapján az elévülésre hivatkozzanak.

94 Ebből következően az Elsőfokú Bíróság tévedett, amikor úgy ítélte meg, hogy G. van den Berg nem hivatkozhat az 1992. augusztus 5-i közleményre. Ezen értelmezési hibára tekintettel szükségtelen a felperes azon érveinek vizsgálata, amelyek szerint az 1993. szeptember 10-i lista és a Bizottság Jogi Szolgálatának egyik munkatársa megerősíti a közlemény felperes általi értelmezését.

95 Mindazonáltal, ha az Elsőfokú Bíróság valamely ítéletének indokolása sérti a közösségi jogot, de az ítélet rendelkező része egyéb jogi indokok alapján megalapozottnak tűnik, a fellebbezést el kell utasítani (lásd a C-30/91. P. sz., Lestelle kontra Bizottság ügyben 1992. június 9-én hozott ítélet [EBHT 1992., I-3755. o.] 28. pontja, a C-210/98. P. sz., Salzgitter kontra Bizottság ügyben 2000. július 13-án hozott ítélet [EBHT 2000., I-5843. o.] 58. pontja és a C-312/00. P. sz., Bizottság kontra Camar és Tico ügyben 2002. december 10-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-11355. o.] 57. pontja).

96 E tekintetben indokolt kiemelni, hogy az 1992. augusztus 5-i közlemény 2. pontjának szövege szerint az intézmények vállalják, hogy az "e közlemény 3. pontjában meghatározott határidő lejártáig" lemondanak arról, hogy a kártérítés iránti kérelemmel szemben elévülési kifogást emeljenek.

97 A közlemény 3. pontjában az intézmények megjegyzik, hogy gyakorlati szabályokat fogadnak el az érintett termelők kárainak megtérítésére vonatkozóan. E pont második mondata szerint "az intézmények részletesen meghatározzák, hogy a kérelmeket mely hatóságokhoz és mely határidőn belül kell benyújtani."

98 E szabályokat a 2187/93 rendelettel fogadták el, amelynek 10. cikke (2) bekezdése első albekezdése második mondata szerint: "[a] termelő kérelmének elutasítás terhe mellett legkésőbb 1993. szeptember 30-ig kell az illetékes hatósághoz megérkeznie".

99 Az 1992. augusztus 5-i közleményben szereplő elévülési kifogásról való lemondás tehát 1993. szeptember 30-ig volt érvényes. Ezt követően a közlemény már nem jelentette akadályát annak, hogy az intézmények a G. van den Berg által benyújtott kártérítés iránti kérelemmel szemben elévülési kifogást emeljenek. Jóllehet G. van den Berg nem tartozott azon termelők közé, akik a szóban forgó rendelet értelmében teljesítették a kártérítési ajánlat előnyeinek élvezetéhez szükséges feltételeket, semmilyen oka nem volt rá, hogy azt higgye, hogy az intézmények időbeli korlátozás nélkül lemondanak arról, hogy kártérítési igényével szemben az elévülésre hivatkozzanak. Egyébként az 1992. augusztus 5-i közlemény 2. pontja világosan kifejezi az intézmények azon szándékát, hogy csak korlátozott mértékben mondanak le az elévülésre való hivatkozásról lehetőségéről.

100 A szóban forgó közlemény következtében 1993. szeptember 30-tól nem kezdődött meg újabb ötéves elévülési idő. A közleményt inkább oly módon kell értelmezni, hogy a Tanács és a Bizottság úgy döntött, hogy amennyiben - ahogy a jelen esetben is - a 2187/93 rendelet 10. cikke (2) bekezdése első albekezdésének megfelelően a kérelem legkésőbb 1993. szeptember 30-ig nem érkezik meg az illetékes hatósághoz, az elévülési határidő számításánál nem veszi figyelembe azt az időszakot, amely eltelt azon időpont, amikor a termelő még el nem évült kártérítési igénye érvényesítése érdekében valamelyik intézményhez fordult, és 1993. szeptember 30-a között.

101 Ami a G Van den Berget a referenciamennyiség odaítélésének elmaradása miatt 1985. február 23-a és SLOM-üzeme értékesítésének időpontja, azaz 1986. május 13-a között ért károkra vonatkozó elévülési időt illeti, indokolt emlékeztetni arra, hogy - amint azt az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 60. pontjában megállapította - mivel a kártérítési igény azon egymást követő időszakokra vonatkozik, amelyek kezdő napján az értékesítés nem volt lehetséges, folyamatosan, naponta újrakezdődően bekövetkező károkról van szó. Ezért a Bíróság alapokmányának 43. cikkében foglalt ötéves elévülési idő az első napon - vagyis az 1985. február 23-án - keletkezett károkat illetően 1985. február 24-én, az utolsó napon - vagyis 1986. május 13-án - keletkezett károkat illetően pedig az azt követő napon, 1986. május 14-én kezdődött. Márpedig nem vitás, hogy G. van den Berg keresetét csak 1997. április 29-én nyújtotta be az Elsőfokú Bírósághoz. Ezért még az 1989. március 31-i levél kézbesítése és az 1993. szeptember 30-a közötti időszak figyelmen kívül hagyásával is már lejárt az ötéves elévülési idő keresete benyújtásának időpontjában.

102 G. van den Berg állításával szemben az 1989. március 31-i levél nem szakította meg tartósan az elévülési időt. Ugyanis, mivel e levelet követően a Bíróság alapokmányának 43. cikkében előírt határidőn belül nem került sor keresetindításra az Elsőfokú Bíróság előtt, az elévülés megszakadásának alátámasztása érdekében e levélre már nem lehet hivatkozni.

103 Ezért G. van den Berg kártérítési igénye már elévült, amikor keresetét benyújtotta az Elsőfokú Bírósághoz.

104 Amennyiben pedig G. van den Berg az egyenlőség elvének megsértésére hivatkozik, e kifogás azon érvei közé illeszkedik, amelyek célja annak igazolása, hogy jogosult az 1992. augusztus 5-i közleményre hivatkozni. A felperes nem állította, hogy a Bizottság eltekintett attól, hogy elévülési kifogást emeljen azon termelők esetében, akiknek a joga az 1992. augusztus 5-i közlemény joghatásai ellenére elévült, sem pedig azt, hogy az Elsőfokú Bíróság e tekintetben anyagi jogszabálysértést követett el.

105 A fenti megfontolások összességéből az következik, hogy a fellebbezést el kell utasítani.

A költségekről

106 A Bíróság eljárási szabályzata 122. cikkének 1. §-a előírja, hogy ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről. Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §-a alapján, amely rendelkezés az eljárási szabályzat 118. cikke értelmében a fellebbezési eljárásra is alkalmazandó, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel G. van den Berg pervesztes lett, a Tanács és a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

1) A fellebbezést elutasítja.

2) G. van den Berget kötelezi a költségek viselésére.

Aláírások

* Az eljárás nyelve: holland.