EH 2002.733 A házi jog büntetőjogi védelme a lakáshasználót megilleti a lakás tulajdonosával szemben abban az esetben is, ha az utóbbi - bizonyos mértékben méltányolható okból - a lakás használatának megszüntetésére és a lakás átadására hívta fel [Btk. 176. § (1), (2) és (4) bek.].
Az eljárt bíróságok Sz. Gy. terheltet a Btk. 176. §-a (1) és (2) bekezdésébe ütköző és a (4) bekezdése szerint minősülő magánlaksértés bűntettében mondták ki bűnösnek, s ezért őt 120 napi tétel pénzbüntetésre ítélték. Az egynapi tétel összegét 200 forintban állapították meg.
A jogerős határozatokban rögzített tényállás lényege a következő.
A terhelt a házasságának felbontása előtt elköltözött a különvagyonként tulajdonában levő közös lakásból, s megállapodott a feleségével, a sértettel - aki családtagként lakott a lakásban -, hogy a terhelt vásárol egy lakást a közös gyermekük részére, s ha ez megtörtént, a sértett a gyermekkel együtt köteles a közös lakásból kiköltözni és azt kiürítve a terheltnek átadni. Ezt követően az 1999. január 5. napján tartott bontóperi tárgyaláson megegyeztek abban, hogy a volt közös lakást kizárólagosan a sértett jogosult használni.
A terhelt a lakást 1999. július 23-án eladta, majd három lakást is felkínált a sértettnek, hogy megveszi, de nem tudtak megegyezni, mivel a sértett elutasító magatartást tanúsított.
A lakást a terheltnek 1999. szeptember 30-ig kellett a vevő részére átadni, ezért felszólította a sértettet, hogy ürítse ki, és adja át a lakást.
Miután a sértett nem költözött el, a terhelt 1999. szeptember 18-án nyolc személlyel megjelent a lakásnál, hogy a sértettet az ingóságaival együtt kiköltöztesse.
A sértett nem engedte be őket, mire a terhelt az ajtózárakat megfúrta, a kémlelőablak üvegét betörte, s az ajtót berúgva a vele lévő emberekkel együtt bement a lakásba és a sértett ingóságait összecsomagolva elszállította a sértettet szüleihez.
A jogerős határozatok ellen a terhelt védője nyújtott be felülvizsgálati indítványt a Be. 284. § (1) bekezdés a) pontjára hivatkozással.
Az indítvány szerint a magánlaksértés bűncselekményének két előfeltételét: egyrészt, hogy az elkövető bemenetele jogellenes volt-e, másrészt, hogy a bent tartózkodónak volt-e ehhez érvényes jogcíme a polgári jog szabályai alapján kell megítélni.
A jelen esetben a sértett szívességi lakáshasználat jogcímén tartózkodott a terhelt tulajdonát képező lakásában, ezért a terheltnek joga volt oda bemenni, és joga volt ahhoz is, hogy a használati jogot visszavonja. A lakás elhagyására felszólító levél kézhezvételével a sértett lakáshasználati joga megszűnt, s ettől kezdve nem volt jogcíme a benntartózkodáshoz. Mindez azt jelentette, hogy a terhelt a jogellenes lakáshasználat megszüntetése végett, jogos önhatalom alkalmazásaként is jogosan bemehetett a lakásba.
A magánlaksértés bűncselekményének mindkét előfeltétele hiányzott, tehát ezért az eljárt bíróságok a büntető anyagi jog szabályainak megsértésével állapították meg e bűntettben a terhelt bűnösségét.
A legfőbb ügyész a megtámadott határozat hatályában fenntartását indítványozta.
A felülvizsgálati indítványban kifejtett jogi álláspont téves, ennek folytán az indítvány alaptalan.
A bírói gyakorlat kezdettől fogva egységes és következetes abban, hogy ha a lakás használója jogszerűen költözött a lakásba és ott is lakik, akkor megilleti a lakás használatához való jog, még akkor is, ha a benttartózkodásának jogcíme időközben megszűnt, így igényt tarthat az ún. házijog büntetőjogi védelmére akár a lakás tulajdonosával szemben is. Az ő engedélye nélkül a hasonló módon ott lakón kívül más személy csak tűzoltás vagy más hasonló súlyú és szükségességű segítségnyújtás jogcímén mehet be a lakásba; a bemenetel minden más esetben jogellenes, függetlenül attól, hogy van-e a behatolónak valamilyen jogcíme erre vagy nincs.
Mindebből az következik, hogy az ott nem lakó - legyen az bár maga a lakás tulajdonosa - az esetleg meglévő jogos érdekét is csak más módon érvényesítheti jogszerűen.
A jelen esetben a sértett, mint házastárs lakott a lakásban, nyilvánvaló ebből, hogy a beköltözése is jogszerű volt. A tényállásból kitűnően folyamatosan a lakásban lakott, a terhelt viszont a házasságuk felbomlása előtt végleges jelleggel elköltözött és előbb szóban, majd a bontóperi tárgyaláson a bíróság előtt olyan megállapodást kötöttek, mely szerint kizárólagos joggal a sértett használja a lakást.
Mindez azt jelenti, hogy a sértettnek nemcsak a beköltözése volt jogszerű, hanem az elkövetéskor is érvényes jogcíme volt a lakás - büntetőjog szempontjából e nélkül is - jogszerű használatára. A terhelt számára viszont az elköltözésétől kezdve ez a lakás "másnak a lakása" volt, s a sértett esetleges rosszhiszemű, a terhelt jogos érdekeit sértő magatartása nem volt elegendően erős jogcím az önkéntes bemenetelre, vagyis a bemenetele jogellenes volt.
Az elbírált esemény büntetőjogi megítélését tehát nem érinti az a körülmény sem, hogy - a tényállás szerint - a terhelt a sértettel történt megállapodás teljesítése érdekében komoly tevékenységet fejtett ki azáltal, hogy a cselekmény elkövetése előtt több lakást is felajánlott a sértettnek.
A szóban levő bűncselekmény jogi tárgya a házijog; a büntetőjogi védelem a lakás tényleges használóját, birtokosát megilleti még abban az esetben is, ha a használat jogszerűsége a cselekmény elkövetésekor már megszűnt (természetesen abban az esetben, ha a használat eredetileg jogszerű volt).
Az eljárt bíróságok tehát a terhelt bűnösségét a büntető anyagi jogi rendelkezéseknek megfelelően állapították meg a Btk. 176. §-a (1) és (2) bekezdésébe ütköző, valamint a (4) bekezdés szerint minősülő magánlaksértés bűntettében.
A Legfelsőbb Bíróság ezért a felülvizsgálati indítványt nem fogadta el, s a Be. 291. § (7) bekezdése alapján a megtámadott határozatokat hatályukban fenntartotta. (Legf. Bír. Bfv. III. 791/2002. sz.)