BH 2004.2.41 I. A rablási kísérlet során nyolc napot meg nem haladó gyógytartamú sérülés okozása esetén a könnyű testi sértés vétsége bűnhalmazatban nem állapítható meg [Btk. 12. § (1) bek., 170. § (1) bek., 321. § (1) bek.].

II. Az utazási igazolvány nem közokirat, mivel az azt kiállító vállalatnak nincs hatósági jogosítványa, ezért annak jogtalan megszerzése a közokirattal visszaélés vétségét nem valósítja meg [Btk. 277. § (1) bek.].

A megyei bíróság a 2001. március 7-én meghozott ítéletével bűnösnek mondta ki a vádlottat életveszélyt okozó testi sértés bűntettében, rablás bűntettében, 2 rb. rablás bűntettének kísérletében, szemérem elleni erőszak bűntettében, valamint 4 rb. közokirattal visszaélés vétségében, és halmazati büntetésül 8 évi börtönbüntetésre és végleges hatályú kiutasításra ítélte.

A megállapított tényállás lényege a következő.

A vádlott - aki külföldi állampolgár - 1999. december 13. és 2000. február 13. között az esti órákban négy alkalommal támadást hajtott végre utcán haladó magányos fiatal nők ellen.

December 13-án C. A.-et követte, utolérve megpróbálta a vállra akasztott táskáját lerántani, majd a védekező sértettet dulakodás közben egy késsel hátba szúrta. A szúrás közvetetten életveszélyes sérülést okozott. A sértett elesett, a vádlott pedig a földre esett táskát felkapta és elfutott. A táskában 4 közokiratnak minősülő irat is volt; az elvett dolgok kb. 28 ezer forintot értek.

December 14-én 22 óra körül B. N.-et követte, és a lakása közelében utolérve megpróbálta a táskáját a válláról lerántani. A sértett hanyatt esett, a vádlott felé rugdosva védekezett, az pedig a késével többször a combja felé csapott. A csapkodás közben a sértett combját egyszer megsebezte, két helyen pedig megkarcolta. Ezután a sikoltozó sértett egyik rúgása eltalálta a vádlottat, mire az felhagyott a támadással és elfutott. A sérülés gyógytartama 8 napon belüli volt.

2000. február 6-án 23 óra után Gy. M. sértettet követte, utolérve megragadta a ruháját, a száját befogta, és a kését mutatva felszólította, hogy maradjon csendben és haladjon előtte. A vádlott az engedelmeskedő sértettet egy bokros, füves területre vezette, ott felszólította, hogy vetkőzzön le és feküdjön hasra.

A sértett engedelmeskedett, a vádlott pedig beleharapott az emlőbimbójába, majd az ujját a hüvelyébe dugta, aztán a sértett könyörgésére hagyta, hogy felöltözzön és elszaladjon.

2002. február 12-én 21 óra körül K. M. sértettet követte, utolérve megpróbálta a válláról a táskát lerántani. A sértett védekezett, fogta a táskát, a vádlott pedig rángatta a táska szíját. Autóval járőröző rendőrök észrevették a dulakodást, és megindultak feléjük. Ezt látva, a vádlott elszaladt, de utolérték és elfogták.

Az ítélet ellen a vádlott és a védője az első három cselekmény vonatkozásában a tényállás téves megállapítása, és téves minősítés miatt felmentésért, az utolsó cselekmény vonatkozásában a büntetés enyhítéséért fellebbezett.

A legfőbb ügyész indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság a B. N. sérelmére elkövetett cselekmény miatt könnyű testi sértés vétségében is mondja ki bűnösnek a vádlottat, a közokirattal visszaélés vétségét 3 rendbelinek minősítse, egyebekben pedig hagyja helyben az ítéletet.

A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét felülbírálva megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a büntetőeljárási szabályokat betartva folytatta le az eljárást, ezért az ügy érdemi elbírálásának eljárásjogi akadálya nincs.

Az ítélet megalapozottságát vizsgálva az állapítható meg, hogy az ügy lehetséges mértékű felderítése megtörtént, és az ennek eredményeként rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az ügy elbírálásához szükséges tények megállapíthatóak voltak.

A vádlott az utolsó cselekmény elkövetését, amelyen tetten érték, mindvégig beismerte, csak az indítékra nézve adott valótlan magyarázatokat.

A nyomozás kezdetén a másik három cselekmény elkövetését is - részben a védője jelenlétében - beismerte, a helyszínelés során bemutatta, hol és hogyan követte el azokat.

A beismerő vallomását utóbb megváltoztatta, és azt állította, hogy a cselekményeket nem ő követte el. Nem adott azonban elfogadható magyarázatot arra, miképpen tudott részletes vallomásokat tenni az egyes eseményekről, ha a cselekmények idején nem is volt a helyszínen, ezenkívül a tagadó vallomásainak egyes részei bizonyítottan valótlanok voltak.

A vádlott beismerő vallomásai viszont nagymértékben egybeestek a sértettek vallomásaival, egyes részeit egyéb bizonyítékok is alátámasztották, ezenkívül G. M. sértett a vádlottban felismerte a támadóját.