A Legfelsőbb Bíróság Pfv.22183/2007/6. számú határozata végrendelet érvénytelenségének megállapítása tárgyában. [1959. évi IV. törvény (Ptk.) 17. §]

Pfv.II.22.183/2007/6.

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága ügyvéd által képviselt I. r. és II. r. felpereseknek ügyvéd által képviselt alperes ellen végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránt a Pest Megyei Bíróságon 10.P.28.446/2002. számon megindított és másodfokon a Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.474/2006/18. számú ítéletével befejezett perében az említett másodfokú határozat ellen a felperesek részéről 98. sorszám alatt benyújtott felülvizsgálati kérelem folytán az alulírott napon - tárgyaláson kívül - meghozta a következő

í t é l e t e t :

A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit hatályában fenntartja.

Kötelezi a felpereseket, hogy 15 napon belül fizessenek meg az alperesnek személyenként 786.000 (hétszáznyolcvanhatezer) forint felülvizsgálati eljárási költséget és külön felhívásra az államnak személyenként 1.886.870 (egymillió-nyolcszáznyolcvanhatezer-nyolcszázhetven) forint le nem rótt felülvizsgálati eljárási illetéket.

I n d o k o l á s

A 2002. május 20-án elhunyt Sz. J. örökhagyónak a felperesek a gyermekei, az alperes az örökhagyó 1998. október 14-én kelt írásbeli magánvégrendeletében nevezett általános örököse. Az örökhagyó végrendeletében a tulajdonát képező minden ingó és ingatlan vagyonának örököseként az alperest jelölte meg, és gyermekeit kötelesrészre szorította.

A hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát (10 tétel alatt felvett hagyatéki vagyont) 63.092.690 forint értékben, ideiglenes hatállyal az alperes részére adta át.

A felperesek keresetükben elsődlegesen annak megállapítását kérték, hogy az örökhagyó írásbeli végrendelete érvénytelen és a hagyatékot a törvényes öröklés rendje szerint 1/2-1/2 arányban megszerezték, másodlagos kérelmük kötelesrész kiadására irányult. A végrendelet érvénytelenségét eredményező okot az örökhagyó cselekvőképtelen állapotára, a végrendeleten lévő aláírásnak nem az örökhagyótól származására, a Ptk. 649. § (1) bekezdés c) pontjára és a Ptk. 631. § a) pontjára alapították, állítva, hogy az egyik végrendeleti tanú a végrendelkező személyt azonosítani nem tudta.

Az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság ítéletében néhai Sz. J. 1998. október 14. napján kelt végrendelete érvénytelenségének megállapítása és a hagyaték kiadása iránt keresetet elutasította, egyéb rendelkezéssel a kötelesrész kiadására kötelezte az alperest.

Az ítélet indokolása szerint az örökhagyót 2001. január 24-én meghozott másodfokú ítélettel a bíróság cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezte. Erre figyelemmel az elsődleges érvénytelenségi okkal kapcsolatban a felpereseket terhelte annak bizonyítása, hogy az örökhagyó már a végrendelkezéskor sem rendelkezett az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel. A felperesek indítványára kihallgatott tanúk vallomása szerint 1998-ban az örökhagyónál már észlelték a szellemi hanyatlás tüneteit, míg az alperes által meghallgatni kért tanúk ezt nem tapasztalták. A felperesek egyes nyilatkozatai arra utaltak, hogy 1998-ben, illetve 1999. első felében maguk sem tekintették az örökhagyót cselekvőképtelennek, mert a közös kft-ben ügyvezetővé választották, majd ezt követően őt a társaságból kizárták. 1999-ben ajándék visszakövetelése iránt pert indítottak ellene, a köztük lévő kapcsolat megromlására hivatkozva és a keresetlevében sem tettek említést cselekvőképtelenségéről. A perben kirendelt igazságügyi orvosszakértő megállapította, hogy az örökhagyó a végrendelet tételekor, 1998. október 14-én igen nagy valószínűséggel a végrendelkezéshez szükséges belátási képességgel még rendelkezett. Az elsőfokú bíróság bizonyítékként értékelte dr. T. L., dr. K. E. és dr. B. K. igazságügyi szakértők más ügyekben a bíróság kirendelése folytán adott szakvéleményeit, amelyek - részben az örökhagyó személyes vizsgálata alapján - azonos következtetésre jutottak. A felperes felkérésére készült dr. B. J. szakértő magánszakvéleménye szerint az örökhagyó betegsége 1998-ra nagy valószínűséggel kifejlődhetett, dr. J. Cs. háziorvos előadása szerint az örökhagyó beteg volt, azonban gépjárművezetői jogosítványát ebben az időben és ezt követően is meghosszabbította. Mindezen bizonyítékokat az elsőfokú bíróság mérlegelési körébe vonta. A magánszakértői véleményt és az orvos tanú vallomását akként értékelte, hogy az egybehangzó igazságügyi szakértők véleményét azok kétségessé nem teszik. Mivel a perben kirendelt és a felperesek által felkért szakértő ugyanazon értékelés alapján adtak eltérő véleményt, az elsőfokú bíróság megítélése szerint az adott kérdésben meghallgatásuktól további eredmény nem várható. Ugyanakkor a magánszakértői vélemény nem alkalmas a perben kirendelt szakértő szakvéleményének megkérdőjelezésére, ezért nem ítélte indokoltnak a szakértői vélemények felülvizsgálatát és a felperesek által indítványozott további szakértői bizonyítást mellőzte.

A végrendeleti tanúnak a végrendelkező személye tanúsítási képességének hiánya miatti érvénytelenséget illetően az elsőfokú bíróság úgy foglalt állást, hogy a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására nemcsak az a tanú alkalmas, aki az örökhagyót előzőleg személyesen ismerte, hanem az is, aki a személyazonosságot kétségtelen bizonyossággal, hiteltérdemlő módon megállapította. A végrendeleti tanú O-né P. M. az örökhagyót megelőzően látásból ismerte, tudta, hogy az alperes lányának ismerőse, őt előtte a másik tanú, valamint az eljáró ügyvéd igazolta, ezért a végrendelkező személyazonosságát kétségtelen bizonyossággal meg tudta állapítani, és ehhez nem volt szükség a személyi igazolvány felmutatására. Az elsőfokú bíróság ezért ez okból a végrendelet érvénytelenségét megállapíthatónak nem látta.

A végrendelkező tisztességtelen befolyásolása miatti érvénytelenséget illetően az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az örökhagyó maga kérte fel a közreműködő ügyvédet a végrendelet elkészítésére, arról vele egyedül tárgyalt és gondoskodott tanúkról is. Arra nem merült fel adat, hogy az ügyvéd és az alperes között olyan kapcsolat lenne, amelyből eredően közösen vették volna rá az örökhagyót a végintézkedésre. Nem volt megállapítható az sem, hogy mi volt az a meg nem engedett magatartás, amellyel az alperes tisztességtelen befolyást gyakorolt az örökhagyóra. Megállapította, hogy a néhai érzelmi kapcsolatban, élettársként élt együtt az alperessel, aki - bár ilyen kötelezettség őt nem terhelte - gondoskodott az örökhagyóról. Az I. r. felperes és a II. r. felperes gyermeke viszont kizárták az örökhagyót a közös kft-ből, ajándék visszakövetelése iránti pert is indítottak ellene, az örökhagyó és az I. r. felperes között tettlegességre is sor került, így noha valószínűsíthető, hogy az örökhagyó vagyonát korábban a felperesekre, illetve a II. r. felperes gyermekére kívánta hagyni, viszonyuk megromlása miatt álláspontja megváltozhatott.

A felperesek fellebbezése alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett rendelkezését részben a kötelesrész kiadásának módjára és kamatfizetési kötelezettségre vonatkozó részben megváltoztatta, az elsőfokú ítélet egyéb rendelkezéseit helybenhagyta. Kötelezte az I-II. r. felperest, hogy fizessenek meg az alperesnek személyenként 420.000 forint másodfokú perköltséget és külön felhívásra az államnak 450.000 forint le nem rótt fellebbezési illetéket.