BH 2004.2.59 Nem minősül a "jóerkölcsbe" ütközőnek az a gondozási szerződés, melynek megkötése előtt a gondozó már huzamos ideje ellátta a gondozásra szoruló személy körüli, szerződésben utóbb rögzített feladatokat és a gondozott súlyos betegsége ellenére közeli halálára sem kellett számítani [Ptk. 200. § (2) bek.].

A jogerős ítélet által megállapított tényállás szerint az alperes a felperes néhai édesapjával: E. V.-vel 1989-től a néhai 1996. október 23. napján bekövetkezett haláláig élettársi kapcsolatban élt. Az együttélésüket a néhai által öröklött tanyaingatlanban kezdték meg, majd annak értékesítése után a néhai által megvásárolt K.-i lakóházingatlanba költöztek. Az élettársi kapcsolat tartama alatt, 1996. január 30. napján olyan tartalmú ügyvédi ellenjegyzéssel ellátott gondozási szerződést kötöttek egymással, amelynek alapján a néhai, mint gondozott a K.-i ingatlanának az 1/2 illetőségét a saját holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten az alperes tulajdonába adta és hozzájárult ahhoz, hogy az ingatlannak az ő tulajdonában visszamaradó 1/2 hányadára vonatkozóan az alperes holtig tartó haszonélvezeti joga az ingatlannyilvántartásba bejegyzést nyerjen, az alperes, mint gondozó pedig ennek fejében a néhai gondozását, betegsége esetén ápolását és gyógykezeltetését, a személyével kapcsolatos főzés, mosás és takarítás elvégzését, a halála után pedig az illő eltemettetését magára vállalta.

A néhai 1992-ben szívinfarktuson esett át. Folyamatosan orvosi ellenőrzés alatt állt és 1995-ben a mozgásközpontot érintő agyvérzés miatt néhány hónapig mozgáskorlátozott volt, 1995 novemberében két hétig kórházi ápolás alatt, az egészségi állapotának a rendeződése után pedig rendszeres orvosi ellenőrzés alatt állt, majd 1996. október 23-án - közvetlen előzményként pszichiátriai tüneteket produkálva, szív- és légzési elégtelenségben - elhalt. A néhai törvényes örököse a felperes, aki a szülei házasságának a felbontása után az édesanyjával élt, a néhai édesapjával rendszeres kapcsolatot nem tartott, vele utoljára 1995 nyarán találkozott.

A felperes keresetében - egyebek mellett - annak megállapítását kérte, hogy a gondozási szerződés érvénytelen, mert az a jóerkölcsbe ütközik, és annak megkötésekor a néhai a betegségéből eredően cselekvőképtelen volt, vitatta, hogy a szerződésen lévő aláírás a néhaitól származna és hivatkozott arra is, hogy a néhai és az alperes között nem élettársi kapcsolat, hanem legfeljebb egy jó ismerősi viszony állott fenn, az alperes pedig az általa végzett háztartási tevékenységért megfelelő ellenszolgáltatásban részesült azáltal, hogy a néhai lakásában lakhatott és használhatta az ingóságait.

Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Az elsőfokú bíróság az ítéletével - egyéb rendelkezések mellett - a felperes szerződés érvénytelenségének a megállapítására irányuló keresetét elutasította. Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt. A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A jogerős ítélet indokolásának a jogi okfejtése szerint a felperes az általa hivatkozott érvénytelenségi okok egyikét sem bizonyította. A felperes által magánúton beszerzett orvos-szakértői vélemény szerint valószínűsíthető ugyan az, hogy a szerződéskötés időpontjában a néhai E. V. I. "korlátozottan cselekvőképes lehetett", a néhait azonban a bíróság nem helyezte a cselekvőképességet érintő gondnokság alá, a néhainak a szerződéskötéskori cselekvőképtelenségét pedig a felperes nem bizonyította, és az ezzel kapcsolatos felperesi tényállítások valódiságát a néhai kórházi kezelőorvosának a tanúvallomása is kifejezetten cáfolta.

A perben kirendelt írásszakértő véleménye szerint a szerződést tartalmazó okiraton lévő aláírás a néhai kézírásától származik, és a perbeli szerződés megkötésére irányuló szándékát a néhai a szerződés egyik okirati tanúja előtt is kinyilvánította.

Nem merült fel a perben olyan adat, amely arra utalna, hogy az alperes részéről a szerződés megkötése a jóerkölcsbe ütköznék azért, mert tudva a néhai betegségének természetéről, bízott abban, hogy a gondozási kötelezettségét csak rövid ideig kell teljesítenie. A felperes ezen érvelésének ugyancsak ellentmond az, hogy az alperes az élettársi kapcsolat létrejöttétől kezdve hosszú éveken át teljesítette a néhai felé az utóbb szerződésben is vállalt gondozási kötelezettségét, a per adatai szerint a gondozási szerződés megkötésekor a néhai egészségi állapota semmivel nem volt rosszabb, mint a korábbi években, a felperes pedig sem az ezzel ellentétes tényállításait, sem pedig azt nem bizonyította, hogy az alperes a néhai egészségi állapota rosszabbodásának a tudatában és az életkilátásai megrövidülésében bízva kötötte volna meg a perbeli szerződést. A perben kihallgatott tanúk ugyanakkor egyező előadást tettek a néhai személyiségére, betegségére, valamint arra vonatkozóan is, hogy a gondozási szerződés megkötésére a néhai szándéka és akarata szerint kerül sor.

A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt mindkét fokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való kötelezése, továbbá az alperes perköltségben való marasztalása iránt. A felülvizsgálati kérelmének részletesen kifejtett indokai szerint a jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás a rendelkezésre álló bizonyítékok téves értékelésén alapul, a perben eljárt bíróságoknak a szerződés jóerkölcsbe ütközősége hiányára vonatkozó jogi következtetése pedig a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdését sérti.

A szerződés megkötésére titokban, a beteg és kiszolgáltatott helyzetben lévő néhai kihasználásával került sor, anélkül, hogy őt az alperes a néhai betegségének a súlyosabbra fordulásáról és a tervezett szerződésről tájékoztatta volna, vagy legalábbis megkérdezte volna tőle azt, hogy akarja-e a néhai gondozását személyesen ellátni.

Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.

A felülvizsgálati kérelem alaptalan.

A perben eljárt bíróságok a peres felek előadásának, a kihallgatott tanúk vallomásának, a perben kirendelt írásszakértő véleményének, valamint a becsatolt okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is megfelelően történt értékelése alapján, megalapozottan állapították meg a tényállást. Ennek során a bizonyítási teher Pp. 164. §-ának (1) bekezdésében foglalt eljárásjogi szabályának a helyes alkalmazásával értékelték a felperes terhére mindazon tények bizonyítatlanságának a következményeit, amelyek vonatkozásában a felperesnek állott érdekében az, hogy az alperes tagadásával szemben a saját tényállításait a bíróság valónak fogadja el.