A Fővárosi Ítélőtábla Pf.20688/2016/3. számú határozata kártérítés (KÖZIGAZGATÁSI JOGKÖRBEN okozott kár megtérítése) tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 3. §, 177. §, 206. §, 254. §, 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 84. §] Bírók: Egriné dr. Salamon Emma, Gyuris Judit, Hőbl Katalin

Fővárosi Ítélőtábla

9.Pf.20.688/2016/3/II.

A Fővárosi Ítélőtábla a pártfogó ügyvéd neve pártfogó ügyvéd (pártfogó ügyvéd címe) által képviselt felperes neve (felperes tartózkodási helye) felperesnek - a Tóth Ügyvédi Iroda (fél címe 2, ügyintéző: dr. Halász Attila ügyvéd) által képviselt alperes neve (alperes címe) alperes ellen közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt indult perében a Székesfehérvári Törvényszék 2016. április 22. napján meghozott 10.P.20.732/2015/24. számú ítélete ellen az alperes 26. sorszámon előterjesztett fellebbezése folytán meghozta a következő

í t é l e t e t :

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

A fellebbezési illetéket az állam, míg a felperes pártfogó ügyvédjének első- és másodfokú díját a teljes egészében pervesztes alperes viseli.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

I n d o k o l á s

A felperes pontosított keresetében az emberi méltósága megsértése miatt 500.000 forint sérelemdíj megtérítésére tartott igényt. Az alperes jogsértését abban jelölte meg, hogy kérése ellenére a szállítását végző bv. őrök nem engedték WC-re, ő pedig hasmenéses panaszai miatt nem tudta visszatartani a székletét. Az őrök ezt követően csupán nadrágcserét engedélyeztek számára, de megmosdani nem volt lehetősége. A szállításban lévő fogvatartottak ezek után őt sértő, megalázó gúnynévvel illeték, és az alperesi bv. intézetben a történtek miatt hasonlóképpen gúnyolták. Érvényesíteni kívánt joga alapjául felhívta az 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 84. § (1) bekezdés a) és e) pontját.

Az alperes érdemi védekezése a kereset elutasítására irányult. Állította, hogy a szállítást végző alperesi alkalmazottak a felperes egészségügyi problémájáról nem tudtak. Vitatta, hogy a felperes a szállítást megelőzően az őröknek jelezte volna hasmenéses problémáit, és hogy WC-re szeretne menni. Vitatta azt is, hogy a felperest az események miatt gúnyolták.

Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes 2015. június 22-én megsértette a felperes emberi méltóságát, amikor nem biztosította számára a mosdó (WC) használatát, és kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 500.000 forint sérelemdíjat. Megállapította a felperes 100%-os pernyertességét, és úgy rendelkezett, hogy az eljárás során felmerült illeték az államot terheli.

Ítéletének indokolásában idézte a 2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:42. § (1)-(2) bekezdését, 2:51. § (1) bekezdés a) pontját, 2:52. § (1)-(3) bekezdését. A felperes által indítványozott tanúk vallomását részletesen értékelve megállapította, hogy a felperes egyértelműen kérte a szolgálatot teljesítő alperesi alkalmazottaktól, hogy hasmenéses problémája miatt használhassa a WC-t. Az alperesi alkalmazottak azonban a kérését elutasították, pedig semmi nem zárta ki annak teljesítését. A kérés elutasításával a felperest megalázó helyzetbe hozták, az emberi méltóságát súlyosan megsértették. A felperest további megaláztatásoknak tették ki azzal, hogy nem biztosítottak neki mosdási lehetőséget. Ez pedig ugyancsak megalapozta az emberi méltósága megsértését. Teljesen életszerű ugyanis, hogy a forró, zárt, szállító térben tartózkodó emberek a kellemetlen szagot árasztó felperesre gúnyos megjegyzéseket tettek. Mindezeket alátámasztotta az is, hogy a felperes a bv. intézetben pszichológustól kért segítséget. Az elsőfokú bíróság a tényállás megállapítása során nem vette figyelembe a felperes panaszának elbírálása során kihallgatott alperesi alkalmazottak vallomását. Ezt azzal indokolta, hogy a bv. őrök a fegyelmi eljárásukat megelőző meghallgatás során a fegyelmi felelősségre vonástól tartva tették meg a nyilatkozataikat. A tanúkénti meghallgatásukat pedig ugyanezen okból mellőzte. Az elsőfokú bíróság a Ptk. 2:42. § (1) és (2) bekezdése, valamint a 2:51. § (1) bekezdése alapján megállapította a felperes személyiségi jogának megsértését. A sérelemdíj összegének meghatározásánál pedig figyelembe vette, hogy a felperes emberi méltósága súlyosan sérült, amikor az egészségügyi problémáját elbagatelizálták, és az emberi szükségletei kielégítését megtagadták. Ezen felül a felperesnek egy zárt közegben el kellett viselnie a többi büntetését töltő személy sértő és megalázó megnyilvánulásait. Mindezek alapján a sérelemdíj iránti igény összegét nem tartotta eltúlzottnak, és a kereseti kérelemmel egyező összegben a Ptk. 2:52. § (1)-(3) bekezdésének megfelelően marasztalta az alperest.

Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését kérte az 1952. évi III. törvény (Pp.) 252. § (3) bekezdése alapján.

Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a felperes emberi méltóságának megsértésével kapcsolatos előzményeket és körülményeket nem tárta fel teljes körűen, a feltárt tényekből pedig téves következtetésre jutott. Az ítélet indokolását a felperes ellentmondó nyilatkozataiból és kétséges tanúvallomásokból vezette le, amelyek a periratokkal is ellentétben álltak. Az elsőfokú bíróság megsértette a Pp. számos alapelvét, a pártatlansághoz, a bíróság előtti egyenlőséghez, a tisztességes eljáráshoz való jogot, a diszkrimináció tilalmát, valamint a Pp. 3. § (2), (3), (5), 163. § (2) és 164. § (1) bekezdését. Az elsőfokú bíróság nem vizsgálta, hogy a Fővárosi Bv.-ben gyulladáscsökkentésre használt gyógyszerek okozták-e ténylegesen a felperes hasmenését. Az ottani egészségügyi dokumentációban ugyanis nem volt nyoma a felperes súlyos hasmenéses panaszainak. A felperes ellentmondó nyilatkozatai és a felperes zárkatársa - egyben jó barátja - tanúvallomása alapján pedig nem lehetett következtetést levonni erre. Az elsőfokú bíróság tévesen értékelte köztudomású tényként, hogy az antibiotikumok gyakori mellékhatása a hasmenés. Idézte a felperes 2015. június 1-ji meghallgatási jegyzőkönyvben foglalt nyilatkozatát, 2015. június 29-i beadványát és a 10. sorszámú jegyzőkönyvbe foglalt személyes előadását. Ezek alapján kétségesnek tartotta a hasmenés kialakulásának kezdetét és annak jelzését az egészségügyi személyzet felé. Álláspontja szerint az e körben a kihallgatott tanú is jelentős ellentmondásba keveredett. A felperes személyes előadása és a tanú vallomása szerint a felperes csak 2015. június 19-én vette be a gyulladáscsökkentő szert, a hasmenésére pedig gyógyszert kapott, ezért az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia kellett volna, hogy valóban fennállhatott-e a későbbiekben is a felperes hasmenése. Hivatkozott a felperesnek a 2015. július 1-jei meghallgatási jegyzőkönyvben, a 2015. június 29-i beadványában és a 23. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyvben foglalt nyilatkozataira. Ezek alapján kétségesnek tartotta a felperes egészségügyi problémájának idejét, végét és azt is, hogy a felperes hasmenése a szállítás napján fennállt. Elemezte, hogy a felperes mennyi időt töltött a csurmában, mikor következett be a széklet-visszatartási problémája, és mindezeket összevetette a felperes szállításának idejével. Álláspontja szerint, ha a felperesnek valóban hasmenése volt, nem lehetséges, hogy a székletét a szállítások során képes volt visszatartani, különösen úgy, hogy a szállítások alatt hasmenés elleni gyógyszert nem is kapott. Azt sem vizsgálta az elsőfokú bíróság, hogy a felperes ebben az időszakban mit evett, pedig ebből következtetést lehetett volna levonni a hasmenés idejére. Rámutatott: a felperes az elsőfokú eljárásban nem bizonyította a hasmenés tényét és azt sem, hogy a hasmenése 4 nap elteltével a szállítás során is fennállt. Állította, hogy a szállítást megelőzően a felperesnek a Fővárosi Bv. épületében lehetősége lett volna problémája jelzésére és megoldására. A felperes a szállítást megelőzően nem jelezte az alperes felé az egészségügyi problémáit. A felperes a csurma elhagyása után pár perccel beszélt az egyik alperesi őrrel, majd a székletét a nadrágjába engedte. Az elsőfokú bíróság a szállító őröket nem hallgatta ki, így vizsgálat nélkül kizárta azt a verziót, hogy a felperesnél a sajnálatos esemény nem a hasmenés miatt következett be. Az elsőfokú bíróság kizárólag a felperesi tanúk vallomása alapján az egészségügyi iratok és a szállító őrök egybehangzó vallomásával szemben állapította meg a tényállást. Pedig az egyik felperesi tanú a felperessel többször is volt közös szállításban, és korábban mindketten voltak Baracskán. A tanú - a saját vallomása szerint - a fogvatartottak boltjánál ajánlotta fel a felperesnek, hogy a történtekről vallomást tesz. A fellebbezéshez csatolt fogvatartotti számlák alapján azonban megállapítható, hogy a tárgyalást megelőzően a tanú és a felperes nem vásárolt a boltban egyidejűleg. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a tanú a perbeli vallomást a felperessel előzetesen egyeztetve tette meg. A másik felperesi tanú a felperes jó barátja volt, minden nap szabadon találkozhattak, és ez a tanú az alperes ellen panaszt is tett, tehát elfogulatlannak nem tekinthető. Kiemelte, hogy az alperesi őrök a vallomásukat a fogvatartotti panasz során indult eljárásban tették meg, ezért a személyi felelősségük fel sem merülhetett. Az elsőfokú bíróság alaptalanul rótta az alperes terhére, hogy a felperesnek nem adott lehetőséget a mosakodásra. A felperes 10. számú jegyzőkönyvben megtett nyilatkozatából megállapítható ugyanis, hogy a budapesti őrök intézkedtek az esemény utáni ruházatváltással kapcsolatosan. Az elsőfokú bíróság a felperest ért gúnyolódások tényét is vizsgálat és bizonyítás nélkül vette figyelembe. Az elsőfokú bíróság tehát a tényállást hiányosan és az objektív bizonyítékokkal ellentétben állapította meg, emellett pedig a Pp. 177. § (1) bekezdésével szemben orvosi kérdésben foglalt állást.