BH 1999.4.170 I. Nincs perjogi akadálya annak, hogy a közös tulajdonú ingatlan használatának a rendezésére irányuló igényüket a házasfelek - vita esetén - a házastársi közös lakás használatának a rendezésére irányuló kereseti vagy viszontkereseti kérelemmel együtt vagy e nélkül is házassági bontóperben érvényesítsék [Pp. 292. § (1) bek., Csjt. 31/B. §].

II. Nem terheli a tulajdonostársat olyan kötelezettség hogy a másik, illetve a többi társtulajdonos tulajdoni hányadát valós szükséglet hiányában és az akarata ellenére is birtokába vegye és kizárólagosan használja [Ptk. 140-144. §-ok, Pp. 122. § (1) bek., 123. §, PK 8. sz.]

Az elsőfokú bíróság az ítéletével a peres felek 1991. november 30-án kötött házasságát felbontotta, a Zs. u. 6. szám alatti ingatlan kizárólagos használatára az alperest, az Ny. u. 7. szám alatti ingatlan kizárólagos használatára pedig a felperest jogosította fel, és kötelezte a feleket arra, hogy a fenti ingatlanokat 30 napon belül adják egymás birtokába.

Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a peres felek két éven át fennálló élettársi kapcsolatot követően kötöttek házasságot, amelyből gyermekük nem származott. A házassági életközösséget az alperes kizárólagos tulajdonában álló, U. s. 33. szám alatti ingatlanban kezdték meg, a felperes kizárólagos tulajdonában álló U. s. 34. szám alatti ingatlant pedig albérlet útján hasznosították. Az életközösség tartama alatt az alperes a felperes rábeszélésére értékesítette az U. s. 33. szám alatti ingatlanát annak érdekében, hogy az első házasságából született nagykorú gyermekeinek az anyai örökrészét kifizesse, ezért a felek az alperes kizárólagos tulajdonában álló, de általuk már korábban közösen téliesített Zs. u. 6. szám alatti nyaralóingatlanba költöztek, és az alperes gyermekeinek a kifizetését követően az utóbb említett ingatlan a házastársak 1/2-1/2 arányú tulajdonaként került bejegyzésre az ingatlan-nyilvántartásba. A későbbiekben a felperes maga is értékesítette az U. s. 34. szám alatti lakásingatlanát, majd ezt követően közösen vásárolták meg a felek az Ny. u. 7. szám alatti lakásingatlant, amely az utolsó közös lakásukul szolgált, és szolgál jelenleg is, és amelyben a felperes vállalkozói engedélye alapján egy büfé üzemeltetését is megkezdték.

A felek házasélete csupán néhány hónapig volt harmonikusnak mondható, mert a felperes korábbi házasságából származó nagykorú fiával és az alperes első házasságából született két nagykorú lányával kapcsolatban rendszeres nézeteltérésre, vitára került sor közöttük, és a kapcsolatukat tovább terhelte az is, hogy a büfé üzemeltetésével összefüggő kérdésekben sem tudtak egyetérteni.

1996. június 9-én a felek közötti veszekedés tettlegességig fajult, amelynek során a felperes fején a halántékcsont fölött diónyi vérömleny keletkezett, a bal oldali VII-VIII. borda nyomásérzékennyé vált, és a bordák között is tenyérnyi vérömleny keletkezett. A későbbiekben volt példa arra, hogy a felek egymást kergették az udvaron úgy, hogy a felperes kezében karó volt és korához, illetve neméhez méltatlan kifejezéseket kiabált a férjének, és megtörtént az is, hogy a felek közötti veszekedés során az alperes sörrel öntötte le a felperest.

A házastársak Zs. u. 6. szám alatti ingatlanában lakó családtagok írásban vállalták azt, hogy szükség esetén az ingatlant bármikor haladéktalanul a felek birtokába adják.

Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint mindkét fél magatartása elegendő alapot szolgáltat annak megállapítására, hogy bármelyik ingatlan osztott használatának a megállapítása a másik házastárs érdekeinek a súlyos sérelmével járna. Mivel a feleknek egy településen belül két közös tulajdonú, beköltözhető ingatlana van, életszerűtlen lenne az olyan bírósági döntés, hogy a már gazdasági és érzelmi téren is elkülönült házastársak továbbra is közös lakást használjanak, és így közöttük a konfliktusok kialakulásának a lehetősége továbbra is fennálljon. Mindezek miatt a bíróság az Ny. u. 7. szám alatti ingatlan kizárólagos használatára a felperest, a Zs. u. 6. szám alatti ingatlan kizárólagos használatára pedig az alperest jogosította fel. Az Ny. u. 7. szám alatti ingatlannak a felperes általi kizárólagos használatát elsősorban az indokolja, hogy az említett ingatlanban a felperes a rokkantsági nyugdíja mellett vállalkozói engedély alapján büfét üzemeltet, indokolatlan lenne tehát az, hogy lakás céljára a felek másik közös tulajdonú ingatlanát használja. A használat ilyen rendezése folytán az alperes érdeke sem sérül, hiszen a lakhatása a másik közös tulajdonú ingatlan kizárólagos használata folytán megoldott.

Az elsőfokú ítélet lakáshasználatra vonatkozó rendelkezése ellen az alperes fellebbezéssel élt.

A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének a fellebbezett részét helybenhagyta.

Az ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a Pp. 292. §-ának (1) bekezdése szerint a bontókereset a házassági viszonnyal összefüggő vagyonjogi keresettel is összekapcsolható, illetőleg az ilyen vagyonjogi igény viszontkeresettel házassági perben is érvényesíthető. Nem volt tehát perjogi akadálya annak, hogy a felperes a házassági bontóperben mindkét közös tulajdonban álló ingatlan birtoklása és használata kérdésében a bíróságtól kérjen rendezést, ezért a bíróságnak a jogvita érdemi elbírálására a Csjt. 31/A-E §-aiban és a Ptk. 140-144. §-aiban foglaltakat a Legfelsőbb Bíróság PK 8. számú állásfoglalásában kifejtettekre is figyelemmel kellett alkalmaznia. Bár az utolsó házastársi közös lakáshoz fűződő lakáshasználati jogosultságot sajátos szabály rendezi, amely a házastársaknak mint tulajdonostársaknak elsősorban az ingatlan megosztott használatát biztosítja, ettől eltérő használati mód kialakítására rendszerint csak akkor kerülhet sor, ha a megosztott használatnak objektív vagy szubjektív akadálya van [Csjt. 31/B. §-ának (4) bekezdése]. Ez a rendezésnél csak az egyik, de nem feltétlenül kizárólagos szempont abban az esetben, ha olyan másik házas ingatlan is áll a felek közös tulajdonában, amely a műszaki állapotára, a tulajdonostársak által használt helyiségek számára, felszereltségére, használatára, a használat módjára és szükséghez képest az eset egyéb körülményeire figyelemmel ugyancsak alkalmas a lakhatásra. Ilyen esetben nem indokolt a Csjt. 31/B. §-ának (4) bekezdésében foglalt, a lakás közös használatát elrendelő főszabály érvényre juttatása, és az egyébként megosztható lakás osztott használatának a biztosítása. Helyesen indult ki tehát az elsőfokú bíróság a jogvita elbírálása során abból a tényből, hogy a peres felek közös tulajdonában két házas ingatlan is van. A bizonyítási eljárás adatai nem tártak ugyan fel az alperes terhére olyan okot, körülményt vagy tényt, amely őt a Csjt. 31/B. §-a (4) bekezdésének első fordulata szerint a használati jog gyakorlásának a lehetőségétől megfoszthatná, az elsőfokú bíróság azonban az adott tényálláshoz képest törvényesen és megalapozottan döntött. Bár sem a felperes, sem az alperes terhére nem volt olyan többletmagatartás megállapítható, amely az együttlakást, illetőleg az osztott használatot a másik fél számára lehetetlenné tenné, a feltárt tények alapján azonban nem fér kétség ahhoz, hogy a felek között feszült viszony alakult ki, a vállalkozói igazolvánnyal rendelkező felperesnek pedig közvetlen vagyoni érdeke is fűződik a volt közös lakást is magában foglaló ingatlan kizárólagos használatához. Az utóbb említett tények az elsőfokú bíróság által alkalmazott használati mód elrendelését egyértelműen indokolják.