BH 1996.9.505 A Legfelsőbb Bíróságot mint felülvizsgálati bíróságot a jogerős ítéletben helytállóan és okszerűen megállapított tényállás köti [Pp. 275. § (1) bek.].

A felperes 1978 óta állt az alperesi részvénytársaság, illetőleg jogelődje alkalmazásában, 1994. február 1-jétől kezdődően az ellenőrzési osztályon dolgozott mint ellenőr. A felperes 1994. augusztus 25. napján a h.-i 359-es számú üzletben végzett ellenőrzést. Előbb a boltvezető-helyettes, majd az időközben megérkező boltvezető figyelmét felhívta arra, hogy a bolt által előállított zsemlemorzsa szabálytalanul van kitéve az árusítandó áru közé, és kérte, hogy azt vigyék ki az üzletből, mert abból D.-ben már probléma adódott.

A felperes távozását követően, rövid időn belül az alperes igazgatósági elnöke végzett ellenőrzést az üzletben, aki észlelte a házilag előállított zsemlemorzsát. A boltvezető ekkor közölte az igazgatósági elnökkel, hogy azt már az előtte ott járt felperes is kifogásolta. Az elnök ekkor utasította a bolt vezetőjét a zsemlemorzsa forgalomból való azonnali kivonására és annak megsemmisítésére.

Az észlelt hiányosságokról az elnök jegyzőkönyvet vett fel, és ezzel értesítette az alperes vezérigazgatóját, aki az 1994. augusztus 26-án kelt határozatával a felperes munkaviszonyát rendkívüli felmondással megszüntette. A határozatát azzal indokolta, hogy a felperes az ellenőrzése során észlelte, hogy a zsemlemorzsát a boltban visszamaradt kenyérből és egyéb pékáruból a bolt dolgozói saját gépükkel ledarálták, és azt az eladótérben árusítják, megszegve ezzel a közegészségügyi előírásokat. A felperes a szabálytalanság észlelése ellenére azonban a jegyzőkönyvben ezt a tényt nem rögzítette, és nem várta meg a 72 csomag forgalomból történő kivonását sem.

A felperes a munkaügyi bírósághoz benyújtott keresetlevelében a rendkívüli felmondás jogellenessége megállapítását kérte azzal, hogy a munkaviszony helyreállítása helyett a végkielégítés kétszeres összegének a megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Előadta, hogy az augusztus 25-i ellenőrzéskor valóban csak a jegyzőkönyv lezárása után észlelte az üzletben lévő zsemlemorzsát, és bár ő utasítást adott a zsemlemorzsa forgalomból történő kivonására, csak a jegyzőkönyvet nem nyitotta meg újból. A szabálytalanságot azonban másnap jelezni kívánta az ellenőrzési osztály vezetőjének, melyre azért nem került sor, mert a meghallgatásáról szóló értesítés hamarabb eljutott hozzá, mint ahogy a tájékoztatási kötelezettségének eleget tehetett volna. A felperes álláspontja szerint a szóbeli utasítását is végre kellett volna hajtania a bolt vezetőjének, és összességében a saját mulasztását nem ítélte olyannak, amely miatt a boltot a Köjál bezárathatta volna.

Az alperes kérte a kereset elutasítását. Egyebek között arra hivatkozott, hogy teljes alappal alkalmazta a rendkívüli felmondást, mivel a felperes tevékenységében a bizalom megingott, hiszen feladata nemcsak a hiányosságok feltárása és az intézkedés volt, hanem az alperesi vezetőknek az észleltekről történő értesítése is avégett, hogy a szükséges intézkedéseket a szabálytalanságokat elkövetőkkel szemben megtehessék. Az alperes nagy gondot fordított a jó hírnevének megteremtésére, és egy-egy ilyen szabálytalanság akár a bolt Köjál által történő bezárását, illetve a vásárlóknak az üzletláncolatba vetett bizalma megingását is eredményezhette volna.

A munkaügyi bíróság ítéletével elutasította a felperes keresetét, és a felperest perköltségben marasztalta. A munkaügyi bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy az alperes a felperest bizalmi munkakörben foglalkoztatta, így a rendkívüli felmondásban meghatározott mulasztása alkalmas volt a felperesbe vetett bizalomnak a megingatására, ami a törvény indokolása szerint is alapul szolgálhat a rendkívüli felmondásra. A munkaügyi bíróság a felperes védekezését nem fogadta el. Az észlelt hiányosságot mindenképpen jegyzőkönyvben kellett volna rögzítenie azért, hogy a kötelezettségszegés tényéről az intézkedésre jogosultak tudomást szerezzenek, a termék megsemmisítésére pedig határozott utasítást kellett volna adnia.

Az első fokú ítélet ellen a felperes fellebbezést terjesztett elő, amelyben az első fokú ítélet megváltoztatását és az alperesnek a kereseti kérelemben foglaltaknak megfelelő marasztalását kérte.

A megyei bíróságjogerős ítéletében alaposnak találta a fellebbezést. Ezért a munkaügyi bíróság ítéletét a Pp. 213. §-a alapján közbenső ítéletnek tekintette, azt a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta, és megállapította, hogy az 1994. augusztus 26-i keltű rendkívüli felmondás jogellenes volt, és erre tekintettel mellőzte a felperes perköltségben való marasztalását. A Munka Törvénykönyve 100. §-ának (5) bekezdése alapján pedig kimondta, hogy a felperes munkaviszonya az alperesnél 1995. július 4. napjával tekintendő megszűntnek. A felperesi követelés összegszerűségének megállapítása érdekében a Pp. 253. §-ának (4) bekezdése alapján elrendelte az iratok megküldését a munkaügyi bírósághoz.

A megyei bíróság jogerős ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a munkaügyi bíróság a tényállást helytállóan állapította meg, az abból levont jogi következtetéseivel azonban a megyei bíróság nem értett egyet. Álláspontja szerint a Munka Törvénykönyve nem határozza meg taxatív módon a rendkívüli felmondási okokat, ezek mérlegelése, eldöntése csakis kizárólag konkrét esetben, a konkrét körülmények figyelembevételével történhet. A törvényben meghatározott feltételek konjuktívak, tehát egyszerre kell a kötelezettségszegésnek lényegesnek, illetve jelentős mértékűnek lennie, továbbá szükséges az is, hogy a munkavállaló, illetve a munkáltató szándékosan vagy súlyos gondatlansággal járjon el. Annak elbírálásakor, hogy egy adott rendkívüli felmondás jogszerű-e vagy jogellenes, a felmondásban megfogalmazott indokokból kell kiindulni, és kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy a konkrét felmondási okok valóságuk esetén kimerítik-e a Munka Törvénykönyve 96. §-a (1) bekezdésének a), illetve b) pontjában írt törvényi tényállást.