BH 2005.7.262 A munkáltató által tudomásul vett, - hitelt ­érdemlően bizonyított és szükséges - túlmunka ellenértéke a munkavállalót munkaidő keret alkalmazása esetén is megilleti [Mt. 147. § (1) bekezdés].

Az I. rendű felperes műszaki vezető, a II. rendű felperes könyvelő munkakörben állt munkaviszonyban az alperessel. Keresetükben túlmunkadíjat és költségtérítést igényeltek.

A munkaügyi bíróság ítéletével a felülvizsgálati kérelemmel érintett I. rendű felperes keresetének részben helyt adott, és kötelezte az alperest 1 661 802 forint túlmunkadíj és 115 080 forint gépkocsihasználati költségtérítés megfizetésére, az ezt meghaladó keresetet elutasította.

Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint az I. rendű felperes munkaidejét a munkaszerződésben heti 40 órában határozták meg azzal, hogy túlmunkavégzésért díjazás nem illeti. A 2001. augusztus 13-ai munkaszerződés-módosításban a felek havi 172 óra munkaidőkeretről rendelkeztek, egyben azt is kikötötték, hogy amennyiben az I. rendű felperes megítélése szerint a munkáját a havi munkaidőkereten belül nem tudja elvégezni, erről köteles haladéktalanul a rugalmas munkaidő-beosztást engedélyező vezetőt tájékoztatni, aki rendelkezik a túlmunka elrendeléséről, vagy a feladatok átcsoportosításáról. A munkaszerződés­módosítás szerint az I. rendű felperest csak a tájékoztatási kötelezettsége és a túlmunka szabályszerű elrendelése esetén illeti meg a túlmunka ellenértéke.

A munkaügyi bíróság a per adataiból arra következtetett, hogy az I. rendű felperes, mint műszaki vezető a munkaviszonya alatt jelentős mértékű többletmunkát végzett, amit a jelenléti ívek is alátámasztottak. A beszerzett igazságügyi könyvszakértői vélemény alapján, az alperes által beszámítani kért jutalmat figyelmen kívül hagyva állapította meg a túlmunkavégzésért járó díjazást, arra is utalva, hogy a felperes nem minősült vezető állásúnak. A gépkocsihasználati költség tekintetében részben találta megalapozottnak a keresetet.

Az I. rendű felperes a gépkocsihasználati költségtérítést részben elutasító elsőfokú ítéleti döntés miatt, az alperes az I. rendű felperes túlmunkadíjazás iránti keresete elutasítása iránt élt fellebbezéssel.

A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett rendelkezéseit nem érintette, az I. rendű felperesnek a túlmunkadíjazásra vonatkozó igénye tekintetében részben megváltoztatta, és az elsőfokú marasztalási összeget 1 661 802 forintról 932 480 forintra leszállította. Ezt meghaladóan a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.

A másodfokú bíróság az Mt. 147. § (6) bekezdéséből kiindulva arra az álláspontra helyezkedett, hogy a 2001. augusztus 13-ai munkaszerződés-módosítás értelmében az I. rendű felperes a 172 órás havi munkaidőkeretet megkötöttség nélkül ledolgozhatta, amennyiben pedig a keretet meghaladóan dolgozott, csak akkor tarthatott volna igényt túlmunkadíjazásra, ha arra elrendelés alapján került sor. A munkaszerződés-módosítás előtti időszakban végzett túlmunka értékelése és díjazása tekintetében egyetértett a munkaügyi bíróság álláspontjával.

Az I. rendű felperes a jogerős ítélet "megváltoztatását", és az alperest 1 661 802 forint túlmunkadíj megfizetésére kötelező elsőfokú ítéletet helybenhagyó határozat hozatalát kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti az Mt. 118/A. § (1) bekezdését, a 126. § (1) bekezdését, és a 147. § (1), (2) és (3) bekezdését. Érvelése szerint a havi munkaidőkeret kötetlen munkaidőként való értelmezése törvénysértő, az I. rendű felperest a munkaidőkereten felül végzett munkáért megilleti a túlmunkadíjazás, függetlenül attól, milyen időbeosztásban végezte a munkáját.