BH+ 2004.5.234 A feleknek a részmunkaidőben való hallgatólagos megállapodása ilyen kifejezett munkaszerződésbeli kikötés hiányában is megállapítható az összes körülmény, különösen az ellátandó feladatok és a minimálbérnél lényegesen alacsonyabb munkabérben történt megállapodás alapján [Mt. 117. §].

A harangozó munkakörben foglalkoztatott felperes keresetében heti 40 órás foglalkoztatás figyelembevételével 1996. november 2-ától 1999. január 3-áig 343 989 forint bérkülönbözet, továbbá szabadságmegváltás címén 104 310 forint és ezen összegek kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest 27 630 forint szabadságmegváltás, és ennek kamata megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a felperes 1985. január 1-jétől 2000. január 8-áig állt az alperes alkalmazásában harangozó munkakörben. Több munkaszerződést foglaltak írásba, amelyek egyike sem tartalmazta a felperes munkaidejének meghatározását, ugyanakkor a szerződésekben a munkaköri feladatait részletesen rögzítették. A felperes feladata a harangozáson túlmenően a templom és a gyülekezeti terem takarítása, fűtés, szén és farakodás, a templom környékének rendben tartása, a templomkert gondozása, az egyházközség tulajdonának védése és óvása volt. A munkaszerződésében meghatározták a felperes havi díjazását, továbbá, hogy jogosult másfél szobás szolgálati lakásra és a lakás udvarának, kertjének használatára, a gyümölcsfák termésére is. A felperes a foglalkoztatása ideje alatt megkapta azokat a juttatásokat, amelyeket a munkaszerződésben rögzítettek. Az alperes jelenléti ívet és szabadság-nyilvántartó kartont nem vezetett, 1996. november 2-ától a felperes részére szabadságot nem adott ki. A felperes 1999. január 4-étől 2000. január 7-éig keresőképtelen állományban volt, majd 2000. január 8-ával közös megegyezéssel megszüntették a munkaviszonyát.

A munkaügyi bíróság a felek által a felperes munkavégzésének körülményeire és időtartamára nézve bejelentett tanúk vallomása és az alperesi indítvány alapján kirendelt igazságügyi szakértő véleménye alapján megállapította, hogy éves átlagban 802 óra, azaz heti 15,42 óra volt szükséges a felperes munkaköri feladatainak az ellátásához. E részmunkaidős foglalkoztatás alapján a felperes természetbeni juttatásai (lakhatás, kerthasználati jog) figyelembevételével a részére fizetett munkabér a munkaidővel arányban álló volt. Ezért a felperes elmaradt munkabér megfizetésére irányuló keresetét a munkaügyi bíróság elutasította. A felperes ki nem adott szabadsága mértékét összesen 90 napban állapította meg a bíróság, és ennek megfelelő szabadság megváltására kötelezte az alperest az utolsó havi munkabér alapul vételével.

A felperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta: az alperes által fizetendő szabadságmegváltás összegét 35 480 forintra felemelte, és az alperest a felperes javára 52 282 forint munkabér, és ennek kamata megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.

A másodfokú bíróság a tényállást kiegészítette azzal, hogy az emlékharangozások alkalmával a felperes esetenként 100 forintban részesült. Megállapította, hogy a felek megállapodása részmunkaidőre vonatkozott, a felperes által teljesítendő harangozási, takarítási feladatok heti 15,42 óra munkaidőkeretben voltak elvégezhetők. A felperes a munkaidejét saját belátása szerint osztotta be.

Tényként állapította meg, hogy készenlét elrendelésére nem került sor, a felperes a munkafeladatait saját belátása, illetve igény szerint végezte el, továbbá a felperes nem látott el kifejezetten őrző-védő tevékenységet azáltal, hogy gondoskodnia kellett az ajtók bezárásáról.

Ugyanakkor a másodfokú bíróság az Mt. 154. § (2) bekezdésébe ütköző volta miatt érvénytelennek tekintette a természetbeni munkabér vonatkozásában a felek megállapodását. Megállapította, hogy felperes a minimálbér 38,55%-ára volt jogosult a heti munkaidő alapján. Ennek megfelelően számította ki, hogy a ténylegesen kézhez kapott díjazással szemben a minimálbér alapján milyen összegű díjazásra lett volna jogosult a felperes. Ennek eredményeként összesen 52 282 forint elmaradt munkabér megfizetésére kötelezte az alperest. E munkabér alapján állapította meg a felperesnek 90 napra járó szabadságmegváltás összegét is.